Infók

A következő fejezet ma vagy holnap felkerül. Tényleg nagyon örülnék neki, ha hagynátok egy-egy véleményt, akár a chatben, akár a sztori alatt, elég csak egy gombnyomás is a történet alján, de nekem tényleg sokat jelentene! Örömmel tudatom veletek, hogy a Nando pártiak "nyerték" a szavazást és elárulom nektek, hogy a következő részben, már találkozhatunk is a szőke szépfiúval :) Szép napot!

9.fejezet

Tragikusan elmélkedős. Várom a véleményeteket! Puszi!


Még aznap délután Pedro Munoz sietős léptekkel közelített a királyné lakosztálya felé. Sejtette, hogy mire vonatkozik ez a hirtelen berendelés, de mégis volt benne egy csöppnyi izgatottság, mint mindig, amikor a királyné magához hívatta. Már lassan 15 éve dolgozott a királyi család közelében és ez nagyjából huszonnégy órás munkát jelentett számára a hét minden napján. Nem volt saját családja, sőt nagyjából saját élete sem. A palota volt az otthona és Caroline a családja. Akkor ismerte meg, amikor a kislány öt éves lett, még ő is nagyon fiatal volt akkoriban, úgy tekintett erre a feladatra mintha csak a kishúgára kéne vigyáznia. És ez a helyzet nagyjából azóta sem változott. Időközben elért a lakosztályig, ami előtt két, számára ismeretlen fekete ruhás alak állt. Az ajtó kinyílt, ő pedig belépett a pazar helyiségbe. Őfelsége Sofia királyné pedig pillanatokon belül megjelent. Pedro egy kis meghajlást követően leült a királynével szemben lévő fotelbe.

- Nos, Pedro, gondolom tudja miért hívattam ide! – a férfi bólintott. – Sajnálatos dolog történt ma délben, Madrid több pontján, főként a forgalmas helyeken, merényleteket követtek el, 199 ember meghalt és 1500megsérült. Tragédia! És ez még nem minden, János Károlyt Bilbaoban próbálták meg felrobbantani, ez szörnyű, istenem, szörnyű – tördelte a kezét az asszony idegesen, de mikor Pedrora nézett a tekintete ismét elszánt és királynői volt. – Nos, amiért viszont idehívattam, alapos okunk van feltételezni, hogy a veszély, még nem múlt el teljesen, haza nem utazunk, ez oktalan lépés volna, tartjuk a tervet. Mint tudja Christopher holnap reggel érkezik a városba, trónörökösként azthiszem, most ő van a legnagyobb veszélyben, ezért megkérném, hogy csatlakozzon a három fős testőrséghez, természetesen több ember is figyeli majd önöket, de mégiscsak örülnék, ha kifogástalanul megbízható emberek lennének az unokám közvetlen közelében. – Pedro elgondolkodva bólintott, majd nyitotta a száját, hogy megkérdezze Caroval mi lesz, de a királyné leintette.

- Ami Caro-t illeti. O’Brian lesz vele egyedül, éjjel-nappal, minden lépését követi majd – itt nyomatékosan Pedrora nézett, hát jó, volt néhány alkalom, amikor engedékenyebb volt a kelleténél, de ki tud ellenállni azoknak a huncut zöld szemeknek… - abszolút megbízom benne. – Sofia a részéről lezártnak tekintette a beszélgetést, de Pedro megszólalt.

- És Caronak mit mondunk?

- Csak annyit, amennyi feltétlenül szükséges, nem akarom, hogy ezzel foglalkozzon.

- És Daniel mikor jön? Ha jól tudom most Londonban van.

- Már itt van. Kinnt várja magát. – Sofia felállt, majd egy pillanat múlva Pedro is, egy kis meghajlás után pedig végleg elhagyta a szobát. Míg a folyosón végigment, mindvégig Daniel O’Brianen gondolkozott. A férfi angol volt, az angolok minden idegesítő és jó tulajdonságával együtt. A töprengés nem tartott sokáig, mire a lifthez ért az említett férfi teljes valójában megjelent előtte.

- Pedro! – biccentett a férfi, miközben mindketten beléptek a liftbe. – Örülök, hogy újra találkozunk.

- Részemről a szerencse! – válaszolta Pedro, miközben tetőtől talpig végigmérte a férfit. Daniel minden porcikájából a profizmus sugárzott, a tettei, még az is, ahogyan megnyomta az ajtózáró gombot, átgondoltnak és pontosan kiszámítottnak tűntek. Pedro tudta, hogy a királyné jól választott, amikor Danielt bízta meg ezzel a feladattal, mégis volt benne egy csöppnyi csalódottság.

- Ne aggódj, a lánynak nem lesz semmi baja! – jelentette ki magabiztosan a szőke férfi.

- Tudom. – válaszolta Pedro elgondolkozva. – mégis szeretném, ha óvatos lennél vele, nagyon érzékeny. Mégiscsak egy fiatal lány, vannak szükségletei… érted mire gondolok? – az angol szája egy kicsit megrándult.

- Diszkrét leszek és tapintatos. – a lift megállt az ötödik emeleten és az ajtók kinyíltak. A két férfi mégegyszer egymásra nézett.

- Caroline szobája a folyosó végén van. A 107-es. – az ajtó bezáródott, Daniel O’Brian pedig ruganyos léptekkel megindult az említett szoba felé.


*Caroline*

Azthittem ez a nap már nem lehet rosszabb. Ezt nem hiszem el… A szállodába visszaérve a délután hátralevő részére vonatkozó terveimet, miszerint felvágom az ereimet és kiugrok az ötödikről, ismét meghiúsították. A nagyanyámmal folytatott beszélgetés csak mégjobban beletaszított abba a bizonyos szakadékba. Sosem értettem, hogy lehetnek ilyen emberek, mi vezethet odaáig, hogy egy ember más embereket gyilkoljon. A szobámba érve az első dolgom volt, hogy Adelevel és Alberttal beszéljek, szerencsére egyiküknek sincsen semmi baja. Teljesen összetörten nyúltam végig a hatalmas franciaágyon. Ha a „minden rosszban van valami jó” elvét követjük, akkor ebben az egész tragédiában annyi volt a jó, hogy eltörpült mellette az én személyes tragédiám. Hiszen ki tud a saját nyomorult kis életével törődni akkor, amikor emberek halnak meg ártatlanul. De mégis, annyira fáj, annyira nagyon fáj. Persze tudtam, hogy végülis nem hiányozhat nekem, mert én hagytam ott, én küldtem el a francba, de akkoris… ez övön alúl ért. De nem tehetek semmit, hirtelen egy Queen szám jutott az eszembe „The show must go on” azthiszem, hogy is van? A szívem belül összetört/A maszkom talán lepereg,/De a mosolyom,még, tovább marad!/ A műsornak folytatódnia kell! És pontosan így érzek most. Játszom tovább! Nincs más út, mit tehetnék? Ez a sorsom, biztosan el kell vesztenem az embereket ahhoz, hogy megtudjam milyen sokat is jelentenek nekem valójában. Mostis, az a tíz perc, ameddig meg nem hallottam Albert hangját, borzasztó volt. Rengeteg szemét dolgot csináltam vele, mégis, abban a tíz percben úgy éreztem, odaadnám mindenem amim csak van, hogy még egyszer hallhassam a hangját. És persze mi van azokkal, akik nem ilyen szerencsések? Azokkal, akik hiába hívják, várják haza a rokonaikat, szeretteiket, szerelmüket barátaikat, azzokkal, akik a szerencsétlen 199 ember között voltak. Megborzongtam. Az a képtelen, már-már Anyegini mazohista gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy semmi baj, legyen Cassillas azzal, akivel csak akar, bántson meg ezerszer, vagy akár tízezerszer, csak lássam, csak halljam a hangját, csak tudjam, hogy él! Ezt a gondolatot pedig egy lesújtó felismerés követte, mégpedig, hogy szerelmes vagyok Casillasba. Annyira, amennyire ember csak szerelmes lehet egy olyan emberbe, akit nem is ismer igazán.

Sziasztok!

Örömmel jelentem be, hogy minden beadandómat megcsináltam (koppkoppkopp) így gőzerővel folytatom a sztorit, remélem már várjátok!!! Mint láthatjátok felkerült néhány új szereplő, lehet kombinálni, hogy ki kicsoda.:) Az új rész holnap vagy holnapután fog felkerülni. A szavazást elnézve pedig úgy látszik a Nando rajongók vannak többségben, azt nem ígérem, hogy már a következő részben nagy szerepe lesz a kedves El Ninonak, de az azt követőben mindenképp! Csók, puszi!

8.fejezet(part2)

És tádááám... itt a folytatás, ne fogjátok vissza magatokat a véleményezésnél és nyomjatok egy gombot a jobb oldali szavazásra is!!! Puszi nektek! Jó olvasást!



A lehető leggyorsabban az ülésbe süppedtem, miközben imádkoztam, hogy Ő ne vegyen észre. Lehetett valami bénázás a bejáratnál, mert mindhárman megálltak és körbe-körbe tekintgettek. Na király, pont ez kell nekem… Idegesen szorongatni kezdtem Pedro kezét:
- Nem akarok bemenni oda, rosszul vagyok… rosszul leszek… - már épp kezdett volna megsajnálni, amikor meglátta a bejáratnál ácsingózó társaságot így csak egy gonosz félmosolyt kaptam válaszul, a kocsi megállíthatatlanul kezdett a bejárat felé gördülni és egy csávó is megindult felénk, hogy kinyissa a kocsiajtót… gondolom… Próbáltam hatni a sorsra… erősen szuggeráltam, hogy történjen már valami, de semmi. A kocsi akadálytalanul megtette a hiányzó pár métert, nem tehettem tehát mást, minthogy az orromig felhúztam a sálamat és feltoltam a napszemcsimet, nyilván ez nem volt okos gondolat, mert így vagy szaudi terroristának néznek, vagy méginkább tök hülyének. Pedró is ezt gondolhatta, mert elég furán nézett rám… így tehát egy mély sóhajjal levettem a tökéletesnek gondolt álcát és szigorúan földre szegezett tekintettel, hagytam, hogy kisegítsenek az autóból. Csak elmosódottan érzékeltem magam körül az eseményeket. Egy kézfogás, mégegy, mosoly, fotó, valaki átkarol, puszi, egy csíkos ing és egy barna szempár, ami szinte átdöfi a mellkasom és a szívembe fúródik. Caroline… halk suttogás, visszafordulok és mosolygok egyet. És akkor David durcás arca beúszik a képbe, miközben nem túl finoman elkapja a karom, Pedro határozottan odalép, de én leintem, hogy hagyja.

- Szép kis firma vagy te, mondhatom. – igazán mérges volt a tekintete.
- Mit követtem el? – kérdeztem meglepetten, úgy rámijesztett, hogy még az előbbi kínos szituációról is megfeledkeztem.
- Á semmit, végülis tényleg fölösleges szólni a legjobb barátodnak – szándékosan hangsúlyozva a legjobb szót, ezért a címért szerinte örök harcban állnak Adelével, hiába mondom, hogy mindkettőjüket ugyanúgy szeretem – hogy ebben a kúrva országban vagy! – remélem a mellettünk mosolygó Dél-Afrikai úriember nem sértődött meg, hogy David épp a „kúrva” szót használta nemes országukra. Az agyam kattogott, hogy a viharba lehetne ebből a szituból jól kijönni? Aztán beugrott:
- Jó, okés, bocsánat! Lebuktam! – David gyanúsan méregetett, de az arcán már az enyhülés jelei mutatkoztak.
- Lebuktál??? – kérdezte összehúzott szemekkel.
- Igen, igazából nem lett volna szabad most találkoznunk. Meglepi akartam neked lenni. – vigyorogtam ezerrel és imádkoztam, hogy David elhiggye a mesét. Egy pár percig habozott, de aztán ő is vigyorogni kezdett és átkarolt én meg titokban vállon veregettem magam, az ügyes hazugságért.

Bevezettek minket az épületbe, ahol megcsapott az a tipikus kórház szag. Reménykedtem benne, hogy nem fogok kitaccsolni. David egy pillanatig sem mozdult mellőlem, mosolyogva pózoltunk az újságíróknak, akik lelkesen kattingatták a fényképezőgépeiket.

- Kijössz holnapután a meccsre? – súgta a fülembe, miközben egy pódium felé vezettek bennünket, nagyon remélem, hogy nem kell beszédet mondanom vagy ilyesmi, mert abból tuti hatalmas leégés lesz, mindigis utáltam az ilyen hercehurcákat, egyszer az egyetemen kénytelen voltam előadást tartani, az izgalomtól nem néztem a lábam elé, így hatalmas esés lett a vége. Kirázott a hideg az emlék hatására, és belekaroltam Davidba.
- Persze, hogy ott leszek, ki nem hagynám!
- Majd rúgok akkor gólt! – jelentette ki magabiztosan, mire én kénytelen voltam felnevetni. Sajnos a hangom gyorsan elcsuklott, amikor megláttam, hogy épp a szuperkapus Casillas mellé ültetnek le. Kínos percek következtek, miután leereszkedtem a székre, David figyelmét épp egy csinos szőke asszisztens kötötte le, így a kezdésig lévő percekre, monoton, körömkapargatást terveztem, de megzavartak:
- Szia Caroline! – köszönt kissé gúnyosan.
- Szia Iker! Hogy vagy? – nem néztem rá, de éreztem, hogy ő néz.
- Kösz jól, minden rendben, boldog vagyok, holnapután pedig még boldogabb leszek, mert végre meglesz az is, amiért már hónapok óta küzdünk. – felkaptam a fejem, mire elmosolyodott.
- Természetesen a kupára gondoltam. – elvörösödtem. Hogy lehet valaki, ilyen… ilyen… áh! Én hülye, meg most tök csalódott vagyok. Mégis mit vártam amúgy, hogy szerelmet vall nekem vagy micsoda?

Szerencsére nem kellett tovább beszélgetnünk, mert egy kedves úriember megkezdte az avató ünnepséget. Időközben sok-sok pizsis gyerkőccel is megtelt a terem. Halál édesek voltak. Nem tudtam nem mosolyogni rájuk. A program szerint a szentbeszéd után mesét fogunk nekik olvasni és beszélgetünk, aztán pedig mindenki kap egy-egy macit.
Végignéztem a sok-sok lelkes kis arcocskán, ahogy csodálkozva néznek minket, mielőtt jöttünk biztos elmondták nekik, hogy kik vagyunk, a nagyobbak, pedig már biztosan tudták, főleg hogy Davidék kik, hiszen annyi csodálkozással és hitetlenkedéssel volt tele a szemük. Davidre néztem, aki szintén előrefele bambult, megböktem és az asztal alatt mutattam, neki, hogy játszunk, mire ő bólintott. Az elkövetkezendő öt percben kő-papír ollóval ütöttük el az időt, lévén viszont, hogy David nem bírja a vereséget, mindig kaptam egy kevésbé kellemes oldalbabökést, ha vesztett, de próbáltam nem felvisítani. Mikor vége volt a beszédnek, elvágtuk a szalagot, elkövetkezett a legjobb rész. A mese! Szorosan David mellé húzódtam, jelezvén, hogy én vele kívánok részt venni a felolvasáson, de kegyetlenül szétválasztottak minket, így egy szomorú pillantással és két remegő térddel később, máris ott találtam magam egy szobában közös babzsákfotelen Casillassal és körülöttünk egy csapat gyerekkel. Rosszul gondoltam, amikor azt feltételeztem, hogy Casillas bizsergető közelsége lesz a legrosszabb a délután folyamán. Már épp nyitottam volna a könyvet, hogy megkezdjem a felolvasást, amikor egy kis kéz lendült a magasba. Ikerre néztem, de ő is csak tanácstalanul megrántotta a vállát:

-Igen? – a kiskölyök felállt.

- Carola néni azt mondta, hogy te egy igazi hercegnő vagy – erre elmosolyodtam – de nem látszol igazi hercegnőnek – na bumm, azthittem elsüllyedek, hallottam, ahogy Casillas kuncog mellettem, erre oldalba böktem.

- És miből gondolod, hogy nem vagyok igazi hercegnő?

- Nincs rajtad korona – vágta rá egyértelműen. Casillas mellettem már rázkódott a nevetéstől.

- És mit tudnék érte tenni, hogy elhidd, hogy hercegnő vagyok? – látszott a kisfiún, hogy nagyon elgondolkozik, Iker pedig láthatta rajtam, hogy nem állok a helyzet magaslatán, így a segítségemre sietett.

- Mindenkit nyugodjon meg, ő tényleg igazi hercegnő csak nem szeretné, ha mindenki tudná, ezért nincs rajta a korona, de ha szépen megkéritek, akkor a legközelebbi alkalomra biztosan hoz majd koronát is. – és láss csodát a viszály elcsitult, a trón megmenekült a felolvasás zavartalanul folytatódott. Iker Casillas elbájoló volt a gyerekekkel, nem lehetett neki ellenállni. De végül mégis elrepült, az idő és elérkezett, az indulás, a gyerekeket visszakísérték a kórtermekbe, mi pedig kettesben maradtunk. Épp azon igyekeztem, hogy csinos kis kupacba rendezzem a szétszórt mesekönyveket az asztalon, amikor Casillas odajött és megfogta a csuklómat.

- Hé, Caro, biztos minden rendben? Jól vagy? – a tekintete a szemeimet kereste.

- Persze, és köszi, hogy közbeavatkoztál, lehet meglincseltek volna, vagy valami… - kis félmosoly tűnt fel a szája sarkában.

- Úgy tűnik, azért vagyok, hogy folyamatosan megmentselek. – most rajtam volt a mosolygás sora.

- Figyelj, amúgy ne haragudj a múltkoriért, tök hülye voltam, a pia meg az egész este… szóval… csak ne haragudj kérlek. – megkönnyebbültem, amikor végre kimondtam ezt a mondatot.

- Semmi baj, ami volt elmúlt, tiszta lappal indítunk. – rámmosolygott, de mintha kicsit kényszeredett lett volna a mosoly vagy csak képzelődöm…? – amúgy David biztos mondta, de este lesz egy kis összejövetel a nagy meccs előtt, semmi komoly épp csak egy vacsora és 11-re már mindenki ágyban is van. Jó lenne, ha eljönnél.

- Szivesen elmegyek! – vágtam rá egy kicsit túl lelkesen is, de mindegy, annyira megörültem, hogy végre rendeződött ez az egész, hogy teljesen megfeledkeztem magamról. Ekkor egy magas barna hajú nő libbent be a szobába, Iker pedig elengedte a kezemet és mellé lépett.

- Jajj, már ezer fele kerestelek, de végre megvagy! – zihálta a nő és a tenyerébe fogta Iker arcát és megcsókolta. Olyan érzés volt, mintha az összes belső szervem, beleértve az agyam is, elvált volna a helyéről és leesett volna a gyomromba, amitől hirtelen hányingerem lett.

- Ő itt Caroline! – a lány rám villantotta ezerwattos mosolyát és kinyújtotta a kezét.

- Szia, Sara, Sara Carbonero, örülök, hogy megismerhetlek!

Dobpergéééés...

Kedveseim, bocsánat, hogy csak most, de még az életembe is csak nehezen tudok rendszert vinni nemhogy a fejezetekbe, de igyekszem! Mint látjátok, új fejléccel próbálkozom, ami(nem árulok el nagy titkot) tükrözni fogja a történet további alakulását. A folytatás a hétvégén felkerül. Addigis puszi nektek és várom a véleményeket a fejlécről, vagy csak úgy... :)