És meg is érkezett a hetedik, nagyon számítok a véleményetekre és ígérem hamar jönni fog a következő rész, még hamarabb is mint gondolnátok ;) Puszi nektek!
*Caroline*
Három hosszú hét telt el a Suenos este óta és végre elmondhattam magamról, hogy köszönöm szépen jól vagyok. Semmi bonyodalom és a fura érzések is elmúltak, jobban mondva sikerült őket elnyomnom magamban. Végeztem a vizsgáimmal és úgy tűnt, hogy Alberttel és velem is minden rendben, bár még mindig nem voltunk együtt a szó átlagos értelmében, de elég sok időt töltöttünk együtt, elvitt vacsorázni, moziban voltunk vagy csak sétáltunk és meglepően jól éreztem magam vele. Ilyenkor persze mindig megszólalt egy kis alattomos hang a fejemben -gyakran Adela hangján- hogy míg Alberttel egy egész nap vagy hét kell hozzá, hogy feloldódjak Casillaszal pár perc alatt úgy éreztem, mintha egész életünkben együtt lettünk volna. De természetesen ezt a hangot hamar kizártam a fejemből. Imádott Davidommal is gyakran beszéltem telefonon, mindig lelkesen tájékoztatott, hogy hogy állnak a VBvel. Ilyenkor eszembe jutott Ő is és feltámadt bennem a vágy, hogy én is belepillantsak egy-egy meccsbe, de mivel tudtam, hogy csak miatta tenném ezért gondosan elkerültem minden sportközvetítést. (Ami tegyük hozzá, hogy itt Spanyolországban igen nagy teljesítmény, mert VB idején még a csapból is foci folyik.) Most épp a szobámban feküdtem a kellemes hűvösben , míg odakint tombolt a nyár és teljes erőbedobással Jóbarátokat néztem. Nem is terveztem, hogy akár még 6 előtt kimerészkedem a házból utána viszont megígértem Adelának, hogy benézek hozzá. Épp megkezdtem volna a harmadik órát a maratoni punnyadásból, amikoris kopogtattak a szobán ajtaján és anyám jött be rajta. Kifogástalanul nézett ki, mint mindig, pedig csak egy egyszerű nadrág-blúz összeállítás volt rajta. Sok rosszat el lehetett mondani róla, de azt, hogy csúnya lett volna nem.
- Drágám, beszélhetnénk egy percre? – bólintottam, majd kelletlenül rányomtam a szünetre és törökülésbe helyezkedtem, anyám pedig leült az ágy szélére.
- Örülök, hogy mostanában gyakrabban látlak itthon. – kezdte.
- Hát, tudod anya, vége van a sulinak…
- És miújság veled? Jól vagy? - próbáltam kitalálni, hogy vajon mire is akar kilyukadni. Meglepő volt hallani, hogy pusztán felőlem érdeklődik.
- Kösz jól.
- És Albert? – jah persze, megint túl naiv voltam.
- Ő is jól van. – adtam tovább az értetlent.
- És ti hogy vagytok? – kérdezte, jelentőségteljesen megnyomva a „ti” szót.
- Mi is jól vagyunk.
- Tudod, Albert nagyon kedves fiú és kifogástalan a családja is. – hát persze, és mi lehetne jobb egy kifogástalan családnál? Talán két kifogástalan család… mondtam volna legszívesebben, de inkább visszanyeltem, mert tudtam, hogy úgyis csak veszekedés lenne belőle, ami igazán nem hiányzik így csak mosolyogtam tovább.
- Tudod szeretnénk apáddal, ha majd egyszer, amikor eljön az ideje te és Albert…
- Majd egyszer, ha eljön az ideje – vetettem közbe türelmetlenül, rémesen untam már ezt a témát. Anyám kimérten rámmosolygott.
- Caroline, tudom, hogy egy olyan fiatal lánynak, mint te nagyon könnyű elcsavarni a fejét egy sportolónak, de hidd el, hogy az a kis idő, amit együtt töltenétek, még ha hihetetlenül boldog is lenne, semmi ahhoz képest, amit egy Albert féle fiú tud nyújtani neked egy életen át. Tudom, hogy te egy okos és felelőségteljes lány vagy – inkább bonyolult és beszari, javítottam volna – és jól fogsz dönteni. – mégegyszer rámmosolygott és megszorította a kezem, majd kiment a szobából. Már meg sem lepődtem az ilyen fellángolásoktól, anyámból havonta egyszer kitörtek az anyai ösztönök és bejött a szobámba, hogy igazgassa az életem, régebben még feldühítettek, az ilyen beszélgetések, de mostmár csak vállat vontam és újból elindítottam a lejátszót.
*Casillas*
Közeledett a Vb finálé, már csak az elődöntők vannak hátra, nagy küzdelem lesz, de mi végtelenül elszántak vagyunk. Mindenkiben égett a vágy, hogy végre megszerezzük azt a pici csillagot a szívünk fölé, amit már annyira megérdemeltünk volna. A csapat remek formában volt, mindenki a maximumot hozta ki magából. Minden esélyünk meg van rá, hogy nyerjünk és nyerni is fogunk! Viszont a szívem, most nem emiatt dübörgött annyira hihetetlenül, hanem, mert szóba jött, hogy ha bekerülünk a döntőbe, akkor a meccset a királyi család is megtiszteli méltóságos jelenlétével… és akkor talán Őt is viszont láthatom. Három hete nem láttam, de nem telt el úgy nap, hogy akár egy percet is ne gondoltam volna rá. Tudtam, hogy úgy váltunk el, hogy többet látni sem akar, de én ezt nem tudtam megtenni, úgy éreztem, hogy oka volt annak, hogy mi találkozzunk és nem lehet, hogy ennyivel lezáruljon a történetünk, még nem!
*Caroline*
A nap még tartogatott számomra további meglepetéseket. Anyám kérésére kénytelen voltam vacsorára hazaérni. Mikor leültem a megszokott helyemre a nagy asztal mellé, apa felém fordult:
- Kicsim, milyen terveid vannak az elkövetkező hétre? – meglepett a kérdés így csak megvontam a vállam.
- Hát tulajdonképpen semmi különös. – közben behozták a vacsorát. Mindenki enni kezdett és vacsora végéig nem is esett több szó közöttünk, az asztal körül általános témákról folyt a szó, ki mit csinált ma, milyen teendők várnak rá holnap, ilyesmi, számomra tehát semmi érdekes. Viszont, amikor leszedték az asztalt apa újra felém fordult.
- Lenne egy kis feladatom számodra, mit szólsz? – egy kicsit elmosolyodott.
- Ajjaj… és mi lenne az?
- Mit szólnál egy kis utazáshoz?
- Apa, te túl diplomatikus vagy…
- Szakmai ártalom – összevigyorogtunk. Hiába töltöttem apával nagyon kevés időt, mégis ő állt hozzám a legközelebb és azt hiszem rá is hasonlítottam leginkább, mint külsőre, mint pedig belsőre. – Szóval, mit szólnál egy Dél-Afrikai úthoz?
- Mi van ott, ami itt nincs? – kérdeztem még mindig mosolyogva.
- Hát a világbajnokság. – mondta magától értetődően. Az arcomról pillanatokon belül leolvadt a mosoly.
- De apaaa… én utálom a focit! Tudood! – nyafogtam, igen nyafogtam, mert kit érdekel, hogy az apád a trónörökös, te attól még mindig az ő kicsi lánya vagy!
- Tudom, kicsim és nem is kérném, ha nem lenne nagyon fontos, de nekem és anyádnak Angliába kell utaznunk holnap és nem tudunk ott lenni. Csak a jelenlét a lényeg, kimész a döntőre és adja ég, hogy a díjakat is átadod – csak azt ne adja, gondoltam magamban – ellátogatsz egy helyi kórházba és már jöhetsz is haza, csak pár napról volna szó! – persze, ha mások lennének a körülmények, már rég rábólintottam volna, de így, egyszerűen nem tudtam, és a gombóc a torkomban, ami a világbajnokság hallatán odaköltözött egyre csak növekedni kezdett.
- Apa, nem lehetne valahogy máshogy megoldani?
- Sajnos nem, a nagyival mész és ott lesz majd Christopher is! – ó kedves Christopher! Ő a bátyám, az én imádott bátyám, akivel olyan ritkán tudunk találkozni. Apa tudta, hogy ez lesz az ütőkártya, és bár a belsőm teljes erővel tiltakozott, mégis kimondtam.
- Hát, ha nincs más megoldás, természetesen elmegyek! – és úgy is lett 10 órával később már a repülőn ültem és megállíthatatlanul tartottam Dél- Afrika és Iker Casillas felé.
2011. augusztus 24., szerda
Halihó!
Na hogy tetszik az új fejléc? Több-kevesebb sikerrel , de ismerkedem a photoshopal :) Azért írok, hogy beharangozzam az új részt ami vagy ma este vagy pedig holnap fog felkerülni! Kicsit elszomorít, hogy ilyen kevés véleményt írtok a fejezetekhez, pedig olyan jó olvasni, hogy ti mit gondoltok a történetről. Puszi nektek! Nemsokára jelentkezem!
2011. augusztus 16., kedd
6.fejezetke
Azért csak fejezetke, mert ez inkább olyan átvezető rész, merengések sorozata... :) Várom a véleményeteket! Puszi!
*Iker Casillas*
És akkor elment, otthagyott. Értetlenül álltam ott. Nem maradt utána semmi, csak a kellemes bizsergés a testemben és egy halvány parfümillat. A lábaim gyengék voltak, így kénytelen voltam leülni a padra. A tenyerembe temettem az arcom. Ez a lány nem normális, ezer százalék, hogy nem normális. Francokat Casillas, te vagy az, aki nem normális! Pedig olyan volt vele… mint amilyen már sok éve nem volt senkivel. Azóta nem, amióta… Megráztam a fejem, nem akartam most erre gondolni. Caroline… Felejtsd el! Egy hülye picsa! Meg sem érdemli, hogy rajta gondolkozz! Győzködtem magam. Soha nem találkoztam még ilyen emberrel, aki ennyire fél a saját érzéseitől, vagy éppen a csalódástól. Képes egy falat építeni maga köré és saját maga alkotta szabályok szerint élni az életét, csak azért, hogy ne kelljen elviselnie bármi rosszat. Nem foglalkozok vele! Nincs szükségem rá, nincs szükségem ilyen lányra, van még másik ezer, aki bármit odaadna csakhogy velem lehessen, de akkor miért furakodik a gondolataimba egy zöldes szempár, egy kedves mosoly, egy tánc emléke és egy csóké… de milyen csóké! Felpattanok a padról. Na ebből elég! Vége van, ennyi volt! Mégegyszer megráztam a fejem, majd egy hatalmas sóhajjal próbáltam kiűzni magamból mindent, ami Carolinera emlékeztetett, majd visszaindultam a klubba.
*Caroline*
A homlokomat a kocsi ablakának szorítottam, jól esett a hűvös, az amúgy zúgó fejemnek. Mellettem Albert némán meredt az útra, felajánlotta, hogy aludjak ma nála én pedig beleegyeztem, semmi kedvem nem volt hazamenni és a dühöngő anyámmal veszekedni. Rengeteg érzés kavargott bennem, de talán a legerőssebb mégis a félelem volt. Nem tudtam volna pontosan megmondani, hogy konkrétan mitől is félek, de tény, hogy az egész bensőm szorongott. Valahogy úgy éreztem, hogy ez a dolog még korántsincs lezárva. Rettegtem a következő találkozásunktól, ha egyáltalán lesz ilyen. Mit fog mondani, mit fogok mondani? Nem kell nekem ez az egész, megvagyok én a saját világomban köszönöm szépen, vannak barátaim, van barátom, legalábbis olyasmim, nincs szükségem senkire! Pláne nem egy focistára, meg amúgyis, útálom a focit! Évente jó ha két meccset megnézek, aztis csak David miatt, mert vicces, ahogy a saját magát ajnározza! „hú, láttad ezt? Nem is tudtam, hogy ez ilyen jól nézett ki… Zseni vagyok! Fú, láttad ezt? Micsoda megmozdulás, bárcsak énis tudnék ilyet csinálni, jah de hát ez én vagyok… „ Nah szóval így vicces volt meccset nézni, de amúgy halál uncsi, komolyan mondom! A bátyám egyszer rávett, hogy menjük ki egy meccsre, és esküszöm a himnusz volt az egész fénypontja! Meg a VIP szektorból amúgy sem látni semmit, ráadásul végig mosolyognod kell és élvezni az egészet! Borzalmas! Bár lehet én vagyok túl antiszociális. Időközben megérkeztünk Albert lakásához. Leállította a kocsit és rámnézett.
- Rá gondolsz. – kijelentés volt, de mégis volt benne valami vádló él így én inkább kérdésként értelmeztem.
- Dehogyis! Csak fáradt vagyok. – próbáltam terelni, majd a kilincs után nyúltam, de ő megfogta a kezem.
- Caroline, szeretném ha tudnád, hogy én… - a szivem ismét felpörgött, de ez másfajta volt mint pár órával ezelőtt.
- Albert, nem kell semmit mondanod, nekem ez nem jelentett semmit, itt volt egy srác, bejövök neki, asszem, de ennyi, van ilyen, azthiszem nem vagyok olyan csúnya ezért megeseik az ilyen – vágtam közbe könnyeden, majd megpróbáltam kihúzni a kezemet, de nem engedte.
- Ne szakíts félbe kérlek! Ismerjük egymást egy ideje és történt közöttünk már ez az, ami miatt ezt a dolgot már nem nevezhetjük puszta barátságnak, tudod, hogy a szüleink is mi várnak – már nyitottam volna a számat, hogy tiltakozzak, de leintett így inkább csendben maradtam és szorongva vártam a folytatást. – Caro, te gyönyörű nő vagy és én azthiszem, hogy kezdek beléd szeretni! – összerándultam, bár tudtam, hogy előbb utóbb be fog következni ez a beszélgetés. De miért pont most?
- Öhm… te is nagyon… kedves vagy – Ezaz Caro, így tovább, hát lehet ennél bénább mondatot elsütni, amikor valaki szerelmet vall neked? Azthiszem nem… bár válaszolhattam volna azt, hogy oké, vagy ilyesmi.
- Ez a válaszod? – kérdezte csalódottan.
- Hát ez most elég hirtelen jött – mentegetőztem.
- Hirtelen, Caro másfél éve húzzuk már ezt a dolgot ez neked hirtelen? – asszem kezdte felhúzni magát.
- Figyelj Albert, én nagyon bírlak, mert kedves vagy és aranyos és izmos is ami azt illeti – végre egy kis mosoly jelent meg az arcán – de tudod, hogy milyen vagyok, lassú a felfogásom és szeretek rágódni a dolgokon, mielőtt végül kibököm a farbát. Ez van, ilyen vagyok!
- Ez Casillas miatt van? – ajjaj, valaki rátrapintott a lényegre. Most hogy belegondolok, lehet hogy ez az egész tényleg csak miatta van, lassan már énis kezdtem úgy tekinteni Albertre, mintha a barátom lenne, aztán jön itt ez a kétméteres kapus a barna szemeivel és hipp-hopp kikapcsol az agyam, mintha valaki nyomott volna egy shift delete-et.
- Dehogyis! – tagadtam kicsit talán túl hevesen. – Nemis ismerem, táncoltunk egyet és ennyi, semmi köze hozzá, ez… ez csak az én hülyeségem!
- Én várok szivesen, tudom, hogy még itt van az egyetem, meg a rengeteg protokoll dolog, de azért gondolkozz el ezen jó? – bólintottam, részemről ez az ügy lezárult, sikerült időt nyernem, de úgyláttam Albert még folytatni akarja, mert az arca hirtelen vészesen közeledni kezdett felém. Na ez igen, ez már maga a 22-es csapdája, hiszen, ha most elfordulok, akkor biztos lehet benne, hogy csak Iker miatt van az egész, viszont, ha hagyom, hogy megcsókoljon, akkor már olyan mintha beleegyeznék a dologba és ismét csak áltatás lenne, ami pedig abszolút nem fair. Basszus, mi legyen? Iker vagy Albert? Iker vagy Albert? Iker, Iker, Iker…
*Iker Casillas*
És akkor elment, otthagyott. Értetlenül álltam ott. Nem maradt utána semmi, csak a kellemes bizsergés a testemben és egy halvány parfümillat. A lábaim gyengék voltak, így kénytelen voltam leülni a padra. A tenyerembe temettem az arcom. Ez a lány nem normális, ezer százalék, hogy nem normális. Francokat Casillas, te vagy az, aki nem normális! Pedig olyan volt vele… mint amilyen már sok éve nem volt senkivel. Azóta nem, amióta… Megráztam a fejem, nem akartam most erre gondolni. Caroline… Felejtsd el! Egy hülye picsa! Meg sem érdemli, hogy rajta gondolkozz! Győzködtem magam. Soha nem találkoztam még ilyen emberrel, aki ennyire fél a saját érzéseitől, vagy éppen a csalódástól. Képes egy falat építeni maga köré és saját maga alkotta szabályok szerint élni az életét, csak azért, hogy ne kelljen elviselnie bármi rosszat. Nem foglalkozok vele! Nincs szükségem rá, nincs szükségem ilyen lányra, van még másik ezer, aki bármit odaadna csakhogy velem lehessen, de akkor miért furakodik a gondolataimba egy zöldes szempár, egy kedves mosoly, egy tánc emléke és egy csóké… de milyen csóké! Felpattanok a padról. Na ebből elég! Vége van, ennyi volt! Mégegyszer megráztam a fejem, majd egy hatalmas sóhajjal próbáltam kiűzni magamból mindent, ami Carolinera emlékeztetett, majd visszaindultam a klubba.
*Caroline*
A homlokomat a kocsi ablakának szorítottam, jól esett a hűvös, az amúgy zúgó fejemnek. Mellettem Albert némán meredt az útra, felajánlotta, hogy aludjak ma nála én pedig beleegyeztem, semmi kedvem nem volt hazamenni és a dühöngő anyámmal veszekedni. Rengeteg érzés kavargott bennem, de talán a legerőssebb mégis a félelem volt. Nem tudtam volna pontosan megmondani, hogy konkrétan mitől is félek, de tény, hogy az egész bensőm szorongott. Valahogy úgy éreztem, hogy ez a dolog még korántsincs lezárva. Rettegtem a következő találkozásunktól, ha egyáltalán lesz ilyen. Mit fog mondani, mit fogok mondani? Nem kell nekem ez az egész, megvagyok én a saját világomban köszönöm szépen, vannak barátaim, van barátom, legalábbis olyasmim, nincs szükségem senkire! Pláne nem egy focistára, meg amúgyis, útálom a focit! Évente jó ha két meccset megnézek, aztis csak David miatt, mert vicces, ahogy a saját magát ajnározza! „hú, láttad ezt? Nem is tudtam, hogy ez ilyen jól nézett ki… Zseni vagyok! Fú, láttad ezt? Micsoda megmozdulás, bárcsak énis tudnék ilyet csinálni, jah de hát ez én vagyok… „ Nah szóval így vicces volt meccset nézni, de amúgy halál uncsi, komolyan mondom! A bátyám egyszer rávett, hogy menjük ki egy meccsre, és esküszöm a himnusz volt az egész fénypontja! Meg a VIP szektorból amúgy sem látni semmit, ráadásul végig mosolyognod kell és élvezni az egészet! Borzalmas! Bár lehet én vagyok túl antiszociális. Időközben megérkeztünk Albert lakásához. Leállította a kocsit és rámnézett.
- Rá gondolsz. – kijelentés volt, de mégis volt benne valami vádló él így én inkább kérdésként értelmeztem.
- Dehogyis! Csak fáradt vagyok. – próbáltam terelni, majd a kilincs után nyúltam, de ő megfogta a kezem.
- Caroline, szeretném ha tudnád, hogy én… - a szivem ismét felpörgött, de ez másfajta volt mint pár órával ezelőtt.
- Albert, nem kell semmit mondanod, nekem ez nem jelentett semmit, itt volt egy srác, bejövök neki, asszem, de ennyi, van ilyen, azthiszem nem vagyok olyan csúnya ezért megeseik az ilyen – vágtam közbe könnyeden, majd megpróbáltam kihúzni a kezemet, de nem engedte.
- Ne szakíts félbe kérlek! Ismerjük egymást egy ideje és történt közöttünk már ez az, ami miatt ezt a dolgot már nem nevezhetjük puszta barátságnak, tudod, hogy a szüleink is mi várnak – már nyitottam volna a számat, hogy tiltakozzak, de leintett így inkább csendben maradtam és szorongva vártam a folytatást. – Caro, te gyönyörű nő vagy és én azthiszem, hogy kezdek beléd szeretni! – összerándultam, bár tudtam, hogy előbb utóbb be fog következni ez a beszélgetés. De miért pont most?
- Öhm… te is nagyon… kedves vagy – Ezaz Caro, így tovább, hát lehet ennél bénább mondatot elsütni, amikor valaki szerelmet vall neked? Azthiszem nem… bár válaszolhattam volna azt, hogy oké, vagy ilyesmi.
- Ez a válaszod? – kérdezte csalódottan.
- Hát ez most elég hirtelen jött – mentegetőztem.
- Hirtelen, Caro másfél éve húzzuk már ezt a dolgot ez neked hirtelen? – asszem kezdte felhúzni magát.
- Figyelj Albert, én nagyon bírlak, mert kedves vagy és aranyos és izmos is ami azt illeti – végre egy kis mosoly jelent meg az arcán – de tudod, hogy milyen vagyok, lassú a felfogásom és szeretek rágódni a dolgokon, mielőtt végül kibököm a farbát. Ez van, ilyen vagyok!
- Ez Casillas miatt van? – ajjaj, valaki rátrapintott a lényegre. Most hogy belegondolok, lehet hogy ez az egész tényleg csak miatta van, lassan már énis kezdtem úgy tekinteni Albertre, mintha a barátom lenne, aztán jön itt ez a kétméteres kapus a barna szemeivel és hipp-hopp kikapcsol az agyam, mintha valaki nyomott volna egy shift delete-et.
- Dehogyis! – tagadtam kicsit talán túl hevesen. – Nemis ismerem, táncoltunk egyet és ennyi, semmi köze hozzá, ez… ez csak az én hülyeségem!
- Én várok szivesen, tudom, hogy még itt van az egyetem, meg a rengeteg protokoll dolog, de azért gondolkozz el ezen jó? – bólintottam, részemről ez az ügy lezárult, sikerült időt nyernem, de úgyláttam Albert még folytatni akarja, mert az arca hirtelen vészesen közeledni kezdett felém. Na ez igen, ez már maga a 22-es csapdája, hiszen, ha most elfordulok, akkor biztos lehet benne, hogy csak Iker miatt van az egész, viszont, ha hagyom, hogy megcsókoljon, akkor már olyan mintha beleegyeznék a dologba és ismét csak áltatás lenne, ami pedig abszolút nem fair. Basszus, mi legyen? Iker vagy Albert? Iker vagy Albert? Iker, Iker, Iker…
2011. augusztus 11., csütörtök
2011. augusztus 10., szerda
5. fejezet
Remélem megérte rá várni... én pedig izgatottam várom a véleményteket! :)
- Bocs, remélem zavarok – hallottam hirtelen magam mellől, miközben valaki megragadta a karom és hátrarántott, de úgy, hogy belejajdultam. Mérgesen a támadónkra néztem és teljesen elképedtem.
- Albert? Te meg mi a francot keresel itt?
Albert kivonszolt az épületből, de szó szerint! Megfogta a karomat és addig ráncigált, míg ki nem értünk a hátsó udvarra.
- Mondd Caroline, te normális vagy??? – ordított rám.
- Hé, Albert, nyugi van már, nem történt semmi, csak táncoltunk! – mentegetőztem, miközben idegesen kutattam a cigisdobozom után.
- Mikor fogod fel már végre, hogy te nem egy egyszerű ember vagy, kötelességeid vannak! Meg kell felelned bizonyos elvárásoknak! – idegesen fújtam egyet és meggyújtottam a cigarettát.
- Úgy beszélsz mint az anyám! – böktem ki.
- Hát persze, hogy úgy beszélek basszameg, ha egyszer minden kis stiklid után engem hív fel őrjöngve, hogy szedjelek össze innen meg onnan! – egy kicsit elszégyelltem magam, nagyon igazságtalan ez, amit Alberttel csinálok, igazán nem érdemli meg, ő tényleg csak engem akar óvni, miközben én meg semmibe veszem.
- Sajnálom én…
- Hát persze, te nem akartad, meg nem gondoltad, de Caro… tudod, hogy nem engem kell meggyőznöd. – mondta kissé megenyhülve.
Megborzongtam, pedig igazából nem is volt hideg. Albert viszont észrevette és gyorsan a vállamra terítette a zakóját. A kellemes illattól, csak mégjobban bűntudatom lett. Tudjátok, van az a fura érzés, amikor megéreztek valami illatot és eszetekbe jut egy emlék, sajnos nekem Albert illatától csak olyan emlékek tolúltak a fejembe, amikor vigasztalt vagy épp, mint most, bűntudatom volt. Kellemetlen érzés, bűnbánóan néztem a zöld szemeibe.
- Ne, Caro, ne nézz így rám… - mondta, miközben elfordult tőlem – Te, egy hercegnő vagy, nem engem kell meggyőznöd!
- Hogy mi vagy? – hangzott a kérdés a hátam mögül. Nagyszerű ezek szerint Casillas végig itt volt.
- Ne mondd, hogy nem tudja… - hangzott a mondat egy kényszeredett nevetés kíséretében Albert szájából.
- Hogy mit nem tudok? – Iker közben odaállt mellém és pillantása szinte röntgenként hatolt át rajtam.
- Bemutatom ő királyi fensége Caroline Sophie, Asztúria, Gerona, Párma és Viana hercegnéje, Mountblanc hercegnéje, Cervera grófnéja és Balaguer Ladyjét. – néma csönd állt be. Iker elfordult és idegesen vakargatta a tarkóját, belőlem pedig mintha minden kiszállt volna. Teljesen üres lettem, már azt sem éreztem, hogy magyarázkodnom kell.
- Ez most komoly? Te tényleg…? – bólintottam. – Hát ezt nem hiszem, el… - idegesített. Most komolyan mit hitt?
- Mit nem hiszel el? – vágtam közbe közönyösen. Csalódottan nézett rám, ami mégjobban feltüzelt.
- Azt hittem, hogy te… szóval, hogy végre itt egy lány, viszonylag normális, nem kezd el sikongva utánam rohanni és…
- Naiv vagy, Casillas! – szólt közbe Albert, de leintettem.
- Velem jönnél egy percre – fordultam Ikerhez, aki pár pillanatig habozott, de végül bólintott és utánam jött.
A közelben volt egy kis csendes park, oda mentünk én leültem egy padra ő pedig karba tett kézzel állt velem szemben. Csönd volt ismét.
– Most komolyan Casillas, mit hittél, hogy majd találkozunk és szerelem első látásra, öröm és boldogság meg minden? Könyörgöm, még csak most találkozunk másodjára, először eszméletlen voltam utána pedig részeg és ami azt illeti egy kicsit még mindig az vagyok.
- Nem… nem tudom mit hittem… és ha azt, akkor mi van? Az emberek így ismerkednek, szimpatikus voltál, táncoltál velem és… és nemis akárhogy! – lehajtottam a fejem, na igen, a tánc! Bennem is elindított bizonyos érzéseket, olyan érzéseket, amik azt váltották ki belőlem, hogy védekezzek. Nem kell nekem ez az egész dolog. Minek? Pláne egy focistával… - Miért nem mondtad el?
- Miért kellett volna elmondanom? Jó buli volt, ennyi. Örülök, hogy megismertelek, de semmi több. – a szám sajnos csak az agyam érzéseit közvetítette. De ez így volt jó! Nem kell több balhé. Mit szólna anyám? Mit szólna az egész család, ha hazaállítanék egy focistával, úgyis csak az lenne a vége, hogy pár hónapig jó és szép minden, aztán jön egy másik lány, aki sokkal érdekesebb és problémamentesebb mint én és ennyi. Nekem erre nincs szükségem!
- Azt hittem te is… érzel valamit. – na bumm! Ettől féltem. Nem mertem rá se nézni, pedig éreztem, hogy a barna szempár ismét engem vizslat, de tudtam, hogy ha felnézek, akkor annak nem lesz jó vége, az álarc lehull és ő megláthatja a szívemet.
- Naná, hogy éreztem valamit! Te egy jó pasi vagy, a tánc fergeteges volt… közbevágott.
- És mit éreztél? – ismét a kínos csönd. Mit éreztem, ha te azt tudnád… azt éreztem, amit előtte még soha, hogy minden porcikám téged akar, hogy a szívem kalapál és, hogy az agyamra köd borul. Istenem, még szerencse, hogy Albert megjelent, mielőtt olyat csináltam volna, amit biztosan megbánok.
- Kívántalak, ennyi. – a hangom kemény volt. A szívem pedig ismét biztonságban, jól körülvéve a közöny páncéljával.
- És? – várakozó volt a hangja és közelebb lépett, én viszont gyorsan felálltam és távolabb léptem.
- Semmi és… fizikai vágy, ennyi. – a földet néztem.
- Tudom, hogy nem ennyi. – megfogta a karom, magához húzott és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Próbáltam kiszabadulni, de erősen tartott.
- Most komolyan Casillas, mit vársz tőlem? Te egy focista vagy, van millió meg egy csajod… jó, lehet hogy most éppen nincs, de ez csak rajtad múlik – folytattam, mielőtt közbevághatott volna. – én meg egy hercegnő vagyok és nem tehetem meg, hogy csak azért, mert úri kedvem úgy tartja elengedjem magam és legyek az egyik közülük, az pedig, hogy ebből más is lehetne, te sem gondolod komolyan. – az arcomra szánakozó mosoly ült ki, pedig a szívem a torkomban dobogott.
Ő pedig csak nézett merően, én pedig úgy éreztem magam, mintha meztelen lennék. Nem szólt egy szót sem, csak állt ott, hatalmas tenyere a karomra kulcsolódva egy fél lépéssel előttem, éreztem, ahogy a kicsit nyitott ajkai közül a mellkasomra áramlik a meleg levegő, az egyik felem ellökte volna és otthagyta volna, de úgy, hogy soha többet, ne kelljen látnia, míg a másik megcsókolta volna, azokat a kívánatos ajkakat. Így inkább elfordítottam a fejem, ő pedig elengedett és sóhajtott egy nagyot. A kő a szívemről hallhatóan leesett.
- Nem értelek. Engem gondolsz éretlen, élvhajhász focistának, miközben te viselkedsz úgy, mint egy óvodás. Mitől félsz?
- Semmitől nem félek, de nem akarok magamnak feleslegesen problémát csinálni.
- Miért probléma az, ha érzel valaki iránt valamit?
- Mert abból egyrészt mindig csak pofáraesés van, másrészt pedig, nem érzek irántad semmit! – akkora hazugság volt ez, hogy én magam is rögtön meg akartam cáfolni, de nyeltem egyet, nehogy kibukjanak az árulkodó szavak.
- Nos, sajnálom.
- Mit sajnálsz? – kérdeztem ingerülten.
- Azt, hogy hazudsz magadnak és még el is hiszed. Majd értesíts, ha észretértél! – gúnyos és lemondó volt a hangja.
Na persze, ő itt a jóság és kedvesség mintaképe, aki más, mint a többi férfi, aki nem csak azt akarja, akinek fontosak az érzelmek…blablabla… na lássuk. Odaléptem hozzá és elkaptam a nyakát, magamhoz húztam és megcsókoltam, a másik kezemmel közben végigsimítottam a gerincén, becsúsztattam a kezem a pólója alá és megsimogattam a kellemesen meleg sima bőrt, először meglepődött, de pár pillanattal később engedett az ostromnak az ajkai kinyíltak és a nyelve izgatottan kereste az enyémet, hogy vad táncba kezdhessenek. A keze végigsimított a hátamon, két hatalmas tenyere kellemesen beterítette, az egész derekamat. Az egyik kezemmel a hajába túrtam, mire az ajakai elváltak az enyémektől, de csak azért, hogy felfedező útra induljanak végig a nyakamon, egészen a kulccsontomig, megfogtam az állát és visszairányítottam a számhoz, ismét forró csókcsata kezdődött, miközben a kezem, az izmos fenekére vándorolt, egyszerűen, nem tudtam megállni, majd varázsütésre, hirtelen elléptem tőle. A szeme kinyílt és olyan csodálkozó szemekkel nézett rám, mint egy kiskutya, akitől elveszik a játékát. Pár pillanatig csak zihálva álltunk egymással szemben, a szívemet próbáltam, mély levegőkkel a rendes ritmusára késztetni, majd erőt véve magamon elmosolyodtam.
- Na ennyit arról, hogy, te más vagy, mint a többi férfi! – jelentettem ki diadalittasan, majd visszaindultam a kocsihoz, otthagyva őt teljes értetlenségben. Nem, szólt utánam, nem tartott vissza, nem kapta el a karom, pedig... pedig annyira szerettem volna, de jobb volt ez így, mindig könnyebb úgy elválni, hogy te vagy a rossz, így legalább biztos, hogy nem keres, soha többet! Összeszorítottam a szemem és éreztem, hogy a szemem sarkából egy pici könnycsepp indul lefelé, gúnyosan bejárva, azt az utat, ahol az elmúlt csókok édes emléke még mindig fájdalmasan lüktetett. Ennek így kellett lennie, mondtam magamban és könyörtelenül letöröltem a kínzó csöppet.
- Bocs, remélem zavarok – hallottam hirtelen magam mellől, miközben valaki megragadta a karom és hátrarántott, de úgy, hogy belejajdultam. Mérgesen a támadónkra néztem és teljesen elképedtem.
- Albert? Te meg mi a francot keresel itt?
Albert kivonszolt az épületből, de szó szerint! Megfogta a karomat és addig ráncigált, míg ki nem értünk a hátsó udvarra.
- Mondd Caroline, te normális vagy??? – ordított rám.
- Hé, Albert, nyugi van már, nem történt semmi, csak táncoltunk! – mentegetőztem, miközben idegesen kutattam a cigisdobozom után.
- Mikor fogod fel már végre, hogy te nem egy egyszerű ember vagy, kötelességeid vannak! Meg kell felelned bizonyos elvárásoknak! – idegesen fújtam egyet és meggyújtottam a cigarettát.
- Úgy beszélsz mint az anyám! – böktem ki.
- Hát persze, hogy úgy beszélek basszameg, ha egyszer minden kis stiklid után engem hív fel őrjöngve, hogy szedjelek össze innen meg onnan! – egy kicsit elszégyelltem magam, nagyon igazságtalan ez, amit Alberttel csinálok, igazán nem érdemli meg, ő tényleg csak engem akar óvni, miközben én meg semmibe veszem.
- Sajnálom én…
- Hát persze, te nem akartad, meg nem gondoltad, de Caro… tudod, hogy nem engem kell meggyőznöd. – mondta kissé megenyhülve.
Megborzongtam, pedig igazából nem is volt hideg. Albert viszont észrevette és gyorsan a vállamra terítette a zakóját. A kellemes illattól, csak mégjobban bűntudatom lett. Tudjátok, van az a fura érzés, amikor megéreztek valami illatot és eszetekbe jut egy emlék, sajnos nekem Albert illatától csak olyan emlékek tolúltak a fejembe, amikor vigasztalt vagy épp, mint most, bűntudatom volt. Kellemetlen érzés, bűnbánóan néztem a zöld szemeibe.
- Ne, Caro, ne nézz így rám… - mondta, miközben elfordult tőlem – Te, egy hercegnő vagy, nem engem kell meggyőznöd!
- Hogy mi vagy? – hangzott a kérdés a hátam mögül. Nagyszerű ezek szerint Casillas végig itt volt.
- Ne mondd, hogy nem tudja… - hangzott a mondat egy kényszeredett nevetés kíséretében Albert szájából.
- Hogy mit nem tudok? – Iker közben odaállt mellém és pillantása szinte röntgenként hatolt át rajtam.
- Bemutatom ő királyi fensége Caroline Sophie, Asztúria, Gerona, Párma és Viana hercegnéje, Mountblanc hercegnéje, Cervera grófnéja és Balaguer Ladyjét. – néma csönd állt be. Iker elfordult és idegesen vakargatta a tarkóját, belőlem pedig mintha minden kiszállt volna. Teljesen üres lettem, már azt sem éreztem, hogy magyarázkodnom kell.
- Ez most komoly? Te tényleg…? – bólintottam. – Hát ezt nem hiszem, el… - idegesített. Most komolyan mit hitt?
- Mit nem hiszel el? – vágtam közbe közönyösen. Csalódottan nézett rám, ami mégjobban feltüzelt.
- Azt hittem, hogy te… szóval, hogy végre itt egy lány, viszonylag normális, nem kezd el sikongva utánam rohanni és…
- Naiv vagy, Casillas! – szólt közbe Albert, de leintettem.
- Velem jönnél egy percre – fordultam Ikerhez, aki pár pillanatig habozott, de végül bólintott és utánam jött.
A közelben volt egy kis csendes park, oda mentünk én leültem egy padra ő pedig karba tett kézzel állt velem szemben. Csönd volt ismét.
– Most komolyan Casillas, mit hittél, hogy majd találkozunk és szerelem első látásra, öröm és boldogság meg minden? Könyörgöm, még csak most találkozunk másodjára, először eszméletlen voltam utána pedig részeg és ami azt illeti egy kicsit még mindig az vagyok.
- Nem… nem tudom mit hittem… és ha azt, akkor mi van? Az emberek így ismerkednek, szimpatikus voltál, táncoltál velem és… és nemis akárhogy! – lehajtottam a fejem, na igen, a tánc! Bennem is elindított bizonyos érzéseket, olyan érzéseket, amik azt váltották ki belőlem, hogy védekezzek. Nem kell nekem ez az egész dolog. Minek? Pláne egy focistával… - Miért nem mondtad el?
- Miért kellett volna elmondanom? Jó buli volt, ennyi. Örülök, hogy megismertelek, de semmi több. – a szám sajnos csak az agyam érzéseit közvetítette. De ez így volt jó! Nem kell több balhé. Mit szólna anyám? Mit szólna az egész család, ha hazaállítanék egy focistával, úgyis csak az lenne a vége, hogy pár hónapig jó és szép minden, aztán jön egy másik lány, aki sokkal érdekesebb és problémamentesebb mint én és ennyi. Nekem erre nincs szükségem!
- Azt hittem te is… érzel valamit. – na bumm! Ettől féltem. Nem mertem rá se nézni, pedig éreztem, hogy a barna szempár ismét engem vizslat, de tudtam, hogy ha felnézek, akkor annak nem lesz jó vége, az álarc lehull és ő megláthatja a szívemet.
- Naná, hogy éreztem valamit! Te egy jó pasi vagy, a tánc fergeteges volt… közbevágott.
- És mit éreztél? – ismét a kínos csönd. Mit éreztem, ha te azt tudnád… azt éreztem, amit előtte még soha, hogy minden porcikám téged akar, hogy a szívem kalapál és, hogy az agyamra köd borul. Istenem, még szerencse, hogy Albert megjelent, mielőtt olyat csináltam volna, amit biztosan megbánok.
- Kívántalak, ennyi. – a hangom kemény volt. A szívem pedig ismét biztonságban, jól körülvéve a közöny páncéljával.
- És? – várakozó volt a hangja és közelebb lépett, én viszont gyorsan felálltam és távolabb léptem.
- Semmi és… fizikai vágy, ennyi. – a földet néztem.
- Tudom, hogy nem ennyi. – megfogta a karom, magához húzott és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Próbáltam kiszabadulni, de erősen tartott.
- Most komolyan Casillas, mit vársz tőlem? Te egy focista vagy, van millió meg egy csajod… jó, lehet hogy most éppen nincs, de ez csak rajtad múlik – folytattam, mielőtt közbevághatott volna. – én meg egy hercegnő vagyok és nem tehetem meg, hogy csak azért, mert úri kedvem úgy tartja elengedjem magam és legyek az egyik közülük, az pedig, hogy ebből más is lehetne, te sem gondolod komolyan. – az arcomra szánakozó mosoly ült ki, pedig a szívem a torkomban dobogott.
Ő pedig csak nézett merően, én pedig úgy éreztem magam, mintha meztelen lennék. Nem szólt egy szót sem, csak állt ott, hatalmas tenyere a karomra kulcsolódva egy fél lépéssel előttem, éreztem, ahogy a kicsit nyitott ajkai közül a mellkasomra áramlik a meleg levegő, az egyik felem ellökte volna és otthagyta volna, de úgy, hogy soha többet, ne kelljen látnia, míg a másik megcsókolta volna, azokat a kívánatos ajkakat. Így inkább elfordítottam a fejem, ő pedig elengedett és sóhajtott egy nagyot. A kő a szívemről hallhatóan leesett.
- Nem értelek. Engem gondolsz éretlen, élvhajhász focistának, miközben te viselkedsz úgy, mint egy óvodás. Mitől félsz?
- Semmitől nem félek, de nem akarok magamnak feleslegesen problémát csinálni.
- Miért probléma az, ha érzel valaki iránt valamit?
- Mert abból egyrészt mindig csak pofáraesés van, másrészt pedig, nem érzek irántad semmit! – akkora hazugság volt ez, hogy én magam is rögtön meg akartam cáfolni, de nyeltem egyet, nehogy kibukjanak az árulkodó szavak.
- Nos, sajnálom.
- Mit sajnálsz? – kérdeztem ingerülten.
- Azt, hogy hazudsz magadnak és még el is hiszed. Majd értesíts, ha észretértél! – gúnyos és lemondó volt a hangja.
Na persze, ő itt a jóság és kedvesség mintaképe, aki más, mint a többi férfi, aki nem csak azt akarja, akinek fontosak az érzelmek…blablabla… na lássuk. Odaléptem hozzá és elkaptam a nyakát, magamhoz húztam és megcsókoltam, a másik kezemmel közben végigsimítottam a gerincén, becsúsztattam a kezem a pólója alá és megsimogattam a kellemesen meleg sima bőrt, először meglepődött, de pár pillanattal később engedett az ostromnak az ajkai kinyíltak és a nyelve izgatottan kereste az enyémet, hogy vad táncba kezdhessenek. A keze végigsimított a hátamon, két hatalmas tenyere kellemesen beterítette, az egész derekamat. Az egyik kezemmel a hajába túrtam, mire az ajakai elváltak az enyémektől, de csak azért, hogy felfedező útra induljanak végig a nyakamon, egészen a kulccsontomig, megfogtam az állát és visszairányítottam a számhoz, ismét forró csókcsata kezdődött, miközben a kezem, az izmos fenekére vándorolt, egyszerűen, nem tudtam megállni, majd varázsütésre, hirtelen elléptem tőle. A szeme kinyílt és olyan csodálkozó szemekkel nézett rám, mint egy kiskutya, akitől elveszik a játékát. Pár pillanatig csak zihálva álltunk egymással szemben, a szívemet próbáltam, mély levegőkkel a rendes ritmusára késztetni, majd erőt véve magamon elmosolyodtam.
- Na ennyit arról, hogy, te más vagy, mint a többi férfi! – jelentettem ki diadalittasan, majd visszaindultam a kocsihoz, otthagyva őt teljes értetlenségben. Nem, szólt utánam, nem tartott vissza, nem kapta el a karom, pedig... pedig annyira szerettem volna, de jobb volt ez így, mindig könnyebb úgy elválni, hogy te vagy a rossz, így legalább biztos, hogy nem keres, soha többet! Összeszorítottam a szemem és éreztem, hogy a szemem sarkából egy pici könnycsepp indul lefelé, gúnyosan bejárva, azt az utat, ahol az elmúlt csókok édes emléke még mindig fájdalmasan lüktetett. Ennek így kellett lennie, mondtam magamban és könyörtelenül letöröltem a kínzó csöppet.
2011. augusztus 8., hétfő
Előzetes :)
- Sajnálom én…
- Hát persze, te nem akartad, meg nem gondoltad, de Caro… tudod, hogy nem engem kell meggyőznöd. – mondta kissé megenyhülve. Megborzongtam, pedig igazából nem is volt hideg. Albert viszont észrevette és gyorsan a vállamra terítette a zakóját. A kellemes illattól, csak mégjobban bűntudatom lett. Tudjátok, van az a fura érzés amikor megéreztek valami illatot és eszetekbe jut egy emlék, sajnos nekem Albert illatától csak olyan emlékek tolúltak a fejembe, amikor vigasztalt vagy épp, mint most, bűntudatom volt. Kellemetlen érzés, bűnbánóan néztem a zöld szemeibe.
- Ne, Caro, ne nézz így rám… - mondta, miközben elfordult tőlem – Te, egy hercegnő vagy, nem engem kell meggyőznöd!
- Hogy mi vagy? – hangzott a kérdés a hátam mögül. Nagyszerű ezek szerint Casillas végig itt volt.
- Ne mondd, hogy nem tudja… - hangzott a mondat egy kényszeredett nevetés kíséretében Albert szájából.
- Hogy mit nem tudok? – Iker közben odaállt mellém és pillantása szinte röntgenként hatolt át rajtam.
- Bemutatom ő királyi fensége Caroline Sophie, Asztúria, Gerona, Párma és Viana hercegnéje, Mountblanc hercegnéje, Cervera grófnéja és Balaguer Ladyjét.
- Hát persze, te nem akartad, meg nem gondoltad, de Caro… tudod, hogy nem engem kell meggyőznöd. – mondta kissé megenyhülve. Megborzongtam, pedig igazából nem is volt hideg. Albert viszont észrevette és gyorsan a vállamra terítette a zakóját. A kellemes illattól, csak mégjobban bűntudatom lett. Tudjátok, van az a fura érzés amikor megéreztek valami illatot és eszetekbe jut egy emlék, sajnos nekem Albert illatától csak olyan emlékek tolúltak a fejembe, amikor vigasztalt vagy épp, mint most, bűntudatom volt. Kellemetlen érzés, bűnbánóan néztem a zöld szemeibe.
- Ne, Caro, ne nézz így rám… - mondta, miközben elfordult tőlem – Te, egy hercegnő vagy, nem engem kell meggyőznöd!
- Hogy mi vagy? – hangzott a kérdés a hátam mögül. Nagyszerű ezek szerint Casillas végig itt volt.
- Ne mondd, hogy nem tudja… - hangzott a mondat egy kényszeredett nevetés kíséretében Albert szájából.
- Hogy mit nem tudok? – Iker közben odaállt mellém és pillantása szinte röntgenként hatolt át rajtam.
- Bemutatom ő királyi fensége Caroline Sophie, Asztúria, Gerona, Párma és Viana hercegnéje, Mountblanc hercegnéje, Cervera grófnéja és Balaguer Ladyjét.
2011. augusztus 7., vasárnap
Mea Culpa!
Szóval BOCSÁNAT a rengeteg késésért, de van mentségem! Engem is elkapott a nyári forgatag, Balaton, fesztiválok, Olaszország...haverok, buli, fanta ilyesmi. VISZONT: Örömmel jelentem be, hogy ma este, de legkésőbb holnap jön a folytatás, remélem, ti is annyira várjátok már, amilyen élvezettel én megírtam! Puszcsi!
Ui.: Hogy tetszik az új dizájn?
Ui.: Hogy tetszik az új dizájn?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)