Kicsit rövidke lett, de kénytelen voltam ott félbevágni, ahol, különben mi maradna a következő fejezetre! :) Jó olvasást!
Zakatolt az agyam, már biztosan láttam valahol ezt a szempárt. De hol? Ó, édes alkohol! Aztán beugrott.
- Unai? – ismerősöm arca elkomorodott, mintha várta volna, hogy felismerjem. Vagy inkább elvárta?
- Nem. Iker vagyok. Unai az öcsém. – megráztam a kezét… bakker nem vagyok magamnál… lehet ki sem nyújtotta? Az arckifejezéséből ítélve, valószínűleg nem. A térdemre hajtottam a fejem, forgott körülöttem a világ. Egy puha kezet éreztem a hátamon, ahogy bizonytalanul simít rajta párat.
- Jól vagy kislány? – kérdezte.
Vajon tényleg érdekli, hogy vagyok vagy csak a barátját akarja megnyugtatni, hogy nem fogok kitaccsolni a méregdrága kocsijában. Hé… na álljunk csak meg egy pillanatra, mióta érdekel engem, hogy őt érdekli-e, hogy én… na jó belezavarodtam…
- Okés vagyok – mormoltam, inkább csak saját megnyugtatásomra.
Az autó szerencsére lefékezett és a szépszemű srác segített ki szállni a kocsiból. Szerencsére, ahogy felmértem a helyet úgy láttam, hogy a Sueno hátsó bejáratánál vagyunk, ami megnyugtató… Adela legalább nem fog kinyírni és át sem kell szenvedtem azt a bizonyos vacsorát. Ahogy megláttam az ülőalkalmatosságot a szabad levegőn (ami történetesen az útpadka volt) a lábaim egyből összecsuklottak és kecsesen az útra omlottam. Az Iker nevű srác mondott valamit a kocsis hapsinak, aki bólintott és karon ragadta a vigyorgó és mindenkinek integető Davidot majd eltűnt vele. Biztató. A táskámban kutatva előhúztam egy doboz Vogue-ot és nem túl nőies mozdulattal a számmmal húztam ki belőle egy szálat, amit meggyújtottam. Iker felhúzott szemöldökkel figyelte a jelenetet.
- Hm? – pillantottam fel rá.
- Csak csúnya, ha egy lány cigizik. Főleg egy ilyen szép lány. – mosolyodott el egy kicsit. Nyeltem egyet és a gyomrom begörcsölt. Csak a piától, csak a piától… zakatolt az agyamban. Hanyagul vállat vontam és kifújtam a füstöt. Mit érdekel engem, hogy mit mond, igazából semmi közöm hozzá. – Szóval ismered Unait? – próbált beszélgetést kezdeményezni, miközben a tarkóját vakargatta. Nagyon édi volt. Én meg nagyon részeg.
- Jaja, együtt járunk világpolitikára és a múltkor megpróbált felszedni. – vigyorogtam.
- Csak a mondat első felén lepődtem meg, de örülök, hogy újabban már ízlése is van. – Na bumm, megint egy bók. Váh, idegesít!!!
- Ezt bóknak veszem jó? – vigyorgok ő pedig rábólint, közben pedig ismét belém csap a felismerés.
- Basszus te vagy az, aki a múltkor megmentette az életem nem? –Jajj mekkora egy balfasz vagyok! Isteneeem!!! Karba teszi a kezét és végigsimít az arcán.
- Öhm… nem kell felfújni, csak úgy ott voltam. Örülök, hogy jobban vagy. – motyogja zavartan.
- Jókor jó helyen, és akkor előbukkant a herceg fehér lovon… - motyogom magam elé.
- Ó köszönöm kis Hamupipőke – mosolygott és most rajtam volt a szemöldökráncolás sora.
- Elhagytad a cipőd – emlékeztetett.
- És most akkor mi lesz? Felpróbálod a lábamra, hogy kiderüljön én vagyok-e a hercegnőd? – basszus mit csinálok? Flörtölök vele, de kit érdekel, kibújtam a cipőmből és kinyújtottam a lábam, miközben sikerült majdnem hanyattvágnom magam.
- Te vagy? – nézett rám fürkésző szemekkel, mire én akkorát nyeltem, hogy sikeresen az orromon jött ki az összes füst, na ebből most volt elég én erre nem vagyok felkészülve és részeg is vagyok. Elnyomtam a csikket és felpattantam.
- Szerintem induljunk be, már biztos keresnek – mondtam gyorsan, majd meg sem várva a válaszát elindultam befelé.
Odabennt hatalmas volt a tömeg, több-kevesebb sikerrel próbáltam átverekedni magam rajta, amikor valaki elkapott és berántott a táncparkettre. David volt az, aki kissé ködös szemekkel mosolygott rám. Sajnos(?) már pont vége volt a számnak ezért gyorsan kisiklottam a karjaiból és elindultam megkeresni, Adelát. Szerencsére csak pár asztallal arrébb ültek, Larával, akit már pártfogásába vett kedves sofőrünk. Ezek a spanyol macsók tudhatnak valamit, mert a mindig visszafogott Lara, most kacarászva fogdosta a srác karját.
- Na végre már, legalább hússzor hívtalak, merre voltál?- kérdezte szemrehányóan barátnőm, mikor végre leültem mellé.
- Hosszú – legyintettem, miközben a szememmel a táncparkettet pásztáztam. Úgy láttam Davidnek nem okozott gondot, hogy csak úgy leléptem, mert máris egy lelkes kis szőke ringatózott a karjaiban.
- Te be vagy nyomva? Mit csináltál és nekem miért nem szóltál? – vigyorgott rám Adela.
- Áh, csak Davidnál voltam.
- A focis hapsi mi? És, volt valami? Betalált a kapuba? – fájdalmasan felnyögtem, majd taszítottam rajta egyet.
- Hogy lehetsz ilyen? – kérdeztem elborzadva. Még hogy én meg David, na hagyjuk már, még csak az kéne… Kösz nem kérek a focista pasikból, nem fekszik nekem ez a „minden nap más nővel” életforma, én túl nyugis voltam ehhez.
- Ha te mondod – vonta meg a vállát – Lépek a pulthoz, kérsz valamit?
- Csak egy üveg ásványvizet. – Adela felhúzott szemöldökkel bólintott, majd elindult én pedig lehajtottam a fejem az asztalra.
Körülöttem üvöltött a zene, de szerencsére a fejem már egészen rendbe jött és csak kellemesen zsibbadtam, úgy látszik sikerült átvészelnem a holtpontot. Felnéztem, Lara most indult el táncolni a sofőr sráccal, hogy is hívták? Sergio! Igen! Nah, jó már nekik. Kéne nekem is egy pasi. Alattomosan beúszott a képbe Iker és az iménti fura beszélgetésünk, de gyorsan elhessegettem a gondolatot. Isten ments, dehogy kell nekem focista, ismerem én őket… de lehet hogy Iker nem olyan mint a többi suttogta egy sunyi kis hang a fejemben. Na persze, adja itt az ártatlant a kiskutyaszemeivel, aztán egy nap arra kelek fel, hogy egyedül fekszem az ágyban, mellettem egy cetlivel, hogy „Bocs, meguntalak. Leléptem. Minden jót!” Persze, tudom nem szép dolog az előítélet, de az az igazság, hogy túl gyáva voltam az ilyen dolgokhoz. Adela volt mindig is a bevállalós közülünk, ő hajtogatta folyton az „Élj a mának, szard le a holnapot!”életszemléletét. Én mindig csak a part mentén eveztem, járogattam emberekkel, de soha nem köteleztem el magam. Nem hiányzott az a hiszti, depi és miegymás, amivel járt ez az egész dolog. Adela mondja mindig, hogy „így soha sem lesz nagy szerelem” meg ilyesmi, de ha a nagy szerelem azzal jár, hogy utána hónapokig nem tudsz enni, bőgsz mint egy fürdőskurva és az önbizalmad a béka segge alatt van, akkor kösz én nem kérek a „Nagy Szerelem”-ből. Az értelmes merengésemből egy kéz szakított ki, ami megsimította a vállamat, mire felnéztem és a mosolygó Ikerrel találtam szemben magam.
- Leülhetek? – kérdezte, mire én bólintottam ő pedig mellém ült. – Milyen a buli?
- Eszméletlen – jött tőlem a frappáns válasz.
- Na és nálatok? – néztem a terem másik végébe egy csapat eszementre, akiket körülzsongtak a lányok.
- Tűrhető. Jobban vagy már? – a fürkésző barna szemeivel, mintha átlátott volna rajtam.
- Kutya bajom és nemsokára a vizem is megérkezik – mondtam, mivel megláttam Adelát közeledni.
De sajna ő pedig meglátta, hogy kivel üldögélek éppen, így csak felmutatta a hüvelykujját és csinált egy gyors hátraarcot. Legszívesebben én is mutattam volna neki valamit, de még éppen időben visszafogtam magam. A zene közben az egyik kedvenc számomra váltott, Kelly Rowland és David Guettától a Commanderre és ettől egyből felpörögtem, csak úgy vonzott maga felé a tánctér, ezt Iker is észrevehette, mert elmosolyodott és kinyújtotta a kezét:
- Táncolunk? – nem válaszoltam csak belecsúsztattam a kezemet a hatalmas tenyerébe és pár pillanat múlva már mi is együtt mozogtunk a ritmussal a tánctéren.
Iker jól táncolt, kellemesen ringatóztunk, miközben egyre közelebb kerültünk egymáshoz, és már szinte éreztem, hogy a vékony póló alatt hogy dagadnak az izmai. A refrénnél a mellkasunk teljesen összesimult, én pedig egyik kezemmel átkaroltam a nyakát, míg másik kezem a magasban volt. Hátraráztam a hajam és együtt énekeltem Kellyvel. „ Let’s go all night, baby, You won’t find no lady who does it like, I does it, Yeah!” Közben ahogy Iker keze lassan a derekamra csúszott, úgy csúszott fel a szívem a torkomba. Szorosan magához húzott, éreztem, ahogy a lehellete súrolja a nyakam, nekem pedig az egész testemen kellemes borzongás futott végig. A szám utolsó ritmusainál, még mindig csak álltunk összefonódva, miközben a szívem olyan őrültem dobogott, mintha nem 3 percet táncoltam volna, hanem lefutottam volna a maratont. Kétszer.
- Bocs, remélem zavarok – hallottam hirtelen magam mellől, miközben valaki megragadta a karom és hátrarántott, de úgy, hogy belejajdultam. Mérgesen a támadónkra néztem és teljesen elképedtem.
- Albert? Te meg mi a francot keresel itt?
A számot, amire táncoltak Ikerék itt találjátok. Érdemes meghallgatni, jó kis szám! :) http://www.youtube.com/watch?v=dwfKZ-1jyiw
2011. június 16., csütörtök
2011. június 14., kedd
Kis ízelítő
Holnap délután körül hozom nektek az új részt, már készen van csak kicsit még átolvasgatom és kibővítem. Addig itt ez a kis előzetes, hiszen arra szavaztatok a legtöbben, hogy szeretnétek ilyet. Tudjátok én pedig mit szeretnék? Sok-sok kritikát, észrevételt, megjegyzést, hogy hogy tetszik az, amit én itt összefirkálgatok nektek a magam (és remélem) és a ti szórakoztatásotokra. Sajnálattal olvasom, hogy néhány író alkotói válságban szenved, mint például egyik személyes kedvencem Rose is. Csak annyit nektek, hogy kitartás, és hogy a rosszat mindig követi a jó és a nyáriszünet :) (bár nekem az még kicsit odébb van) Jó olvasást és puszi nektek!
***
- Hm? – pillantottam fel rá.
- Csak csúnya, ha egy lány cigizik. Főleg egy ilyen szép lány. – mosolyodott el egy kicsit. Nyeltem egyet és a gyomrom begörcsölt. Csak a piától, csak a piától… zakatolt az agyamban. Hanyagul vállat vontam és kifújtam a füstöt. Mit érdekel engem, hogy mit mond, igazából semmi közöm hozzá. – Szóval ismered Unait? – próbált beszélgetést kezdeményezni, miközben a tarkóját vakargatta. Nagyon édi volt. Én meg nagyon részeg.
- Jaja, együtt járunk világpolitikára és a múltkor megpróbált felszedni. – vigyorogtam.
- Csak a mondat első felén lepődtem meg, de örülök, hogy újabban már ízlése is van. – Na bumm, megint egy bók. Váh, idegesít!!!
- Ezt bóknak veszem jó? – vigyorgok ő pedig rábólint, közben pedig ismét belém csap a felismerés.
- Basszus te vagy az, aki a múltkor megmentette az életem nem? –Jajj mekkora egy balfasz vagyok! Isteneeem!!! Karba teszi a kezét és végigsimít az arcán.
- Öhm… nem kell felfújni, csak úgy ott voltam. Örülök, hogy jobban vagy. – motyogja zavartan.
- Jókor jó helyen, és akkor előbukkant a herceg fehér lovon… - motyogom magam elé.
- Ó köszönöm kis Hamupipőke – mosolygott és most rajtam volt a szemöldökráncolás sora.
- Elhagytad a cipőd – emlékeztetett.
- És most akkor mi lesz? Felpróbálod a lábamra, hogy kiderüljön én vagyok-e a hercegnőd? – basszus mit csinálok? Flörtölök vele, de kit érdekel, kibújtam a cipőmből és kinyújtottam a lábam, miközben sikerült majdnem hanyattvágnom magam.
- Te vagy? – nézett rám fürkésző szemekkel, mire én akkorát nyeltem, hogy sikeresen az orromon jött ki az összes füst, na ebből most volt elég én erre nem vagyok felkészülve és részeg is vagyok. Elnyomtam a csikket és felpattantam.
- Szerintem induljunk be, már biztos keresnek – mondtam gyorsan, majd meg sem várva a válaszát elindultam befelé.
***
- Hm? – pillantottam fel rá.
- Csak csúnya, ha egy lány cigizik. Főleg egy ilyen szép lány. – mosolyodott el egy kicsit. Nyeltem egyet és a gyomrom begörcsölt. Csak a piától, csak a piától… zakatolt az agyamban. Hanyagul vállat vontam és kifújtam a füstöt. Mit érdekel engem, hogy mit mond, igazából semmi közöm hozzá. – Szóval ismered Unait? – próbált beszélgetést kezdeményezni, miközben a tarkóját vakargatta. Nagyon édi volt. Én meg nagyon részeg.
- Jaja, együtt járunk világpolitikára és a múltkor megpróbált felszedni. – vigyorogtam.
- Csak a mondat első felén lepődtem meg, de örülök, hogy újabban már ízlése is van. – Na bumm, megint egy bók. Váh, idegesít!!!
- Ezt bóknak veszem jó? – vigyorgok ő pedig rábólint, közben pedig ismét belém csap a felismerés.
- Basszus te vagy az, aki a múltkor megmentette az életem nem? –Jajj mekkora egy balfasz vagyok! Isteneeem!!! Karba teszi a kezét és végigsimít az arcán.
- Öhm… nem kell felfújni, csak úgy ott voltam. Örülök, hogy jobban vagy. – motyogja zavartan.
- Jókor jó helyen, és akkor előbukkant a herceg fehér lovon… - motyogom magam elé.
- Ó köszönöm kis Hamupipőke – mosolygott és most rajtam volt a szemöldökráncolás sora.
- Elhagytad a cipőd – emlékeztetett.
- És most akkor mi lesz? Felpróbálod a lábamra, hogy kiderüljön én vagyok-e a hercegnőd? – basszus mit csinálok? Flörtölök vele, de kit érdekel, kibújtam a cipőmből és kinyújtottam a lábam, miközben sikerült majdnem hanyattvágnom magam.
- Te vagy? – nézett rám fürkésző szemekkel, mire én akkorát nyeltem, hogy sikeresen az orromon jött ki az összes füst, na ebből most volt elég én erre nem vagyok felkészülve és részeg is vagyok. Elnyomtam a csikket és felpattantam.
- Szerintem induljunk be, már biztos keresnek – mondtam gyorsan, majd meg sem várva a válaszát elindultam befelé.
2011. június 5., vasárnap
MEGLEPETÉÉÉSS :)
(Caroline a buliszerelésben)Íme a harmadik fejezet. Várom a véleményeteket! Puszi!
3. fejezet
Bár Madridban születtem és életem javarészét itt töltöttem, mégis meglepetéssel tört rám minden nyáron a felismerés, hogy : Basszus lehetne ennél még melegebb? Ez egyszerűen kibírhatatlan, legalább negyven fok volt árnyékban pedig éppen a medence partján fekszem és még így sem bírom elhinni. Az agyműködésem teljesen lelassult, könyörgöm, hogyan írhatnék szakdolgozatot - ami jelentős agymunkát kíván - ilyen időben? Az ölembe húztam a laptopom és arra gondoltam, hogy kikapcsolódásképp, átböngészem a mailjeimet. Reménykedtem, hogy Adela már teljesen megfeledkezett a ma esti buliról, de ahogy a bejövő üzenetekre kattintottam ez az aprócska reményem is szertefoszlott.
Feladó: Adela Hernandez
Tárgy: Partypartyparty
Rá se kattintottam, az érdeklődésemet inkább egy másik üzenet keltette fel. A tárgyhoz csak annyi volt beírva: A világ legrosszabb sofőrjének - elvigyorogtam magam, már meg sem kellett néznem a feladót.
Kedves Te!
Még mielőtt teljesen megfeledkeznél Rólam és az Én elbűvölő személyemről – az én kis egóvilágbajnokom - tájékoztatnálak, hogy ismét a városban vagyok, tehát teljesen egyértelmű, hogy a mai napot velem kell töltened! Már vagy ezerszer hívtalak, de nem vagy képes felvenni azt a rohadt telefont… - és valóban, ahogy körbenéztem a mobilom nem volt sehol, biztos a szobámban hagytam – Ma 3-kor várlak, Nálam, ha ráérsz (ha nem akkoris) Lehet fel sem öltözöm…
Puszi mindenhova: Én
Ui.: Megtisztelő lenne, ha csinos lennél, mert elviszlek egy puccos helyre este, és ha gondolod villanthatsz megint bugyit
Vááá… muszáj mindig emlékeztetnie… Az órámra néztem, ami éppen egy órát mutatott. Nagyszerű, még épp időben el tudok készülni anélkül, hogy kitörne a harmadik világháború. Összecsuktam a laptopom és még mindig vigyorogva felrohantam a szobámba.
***
- Figyelsz te rám egyáltalán? – szakított ki merengésemből Sergio hangja. Megint Rá gondoltam.
- Jaja… itt vagyok. – dehogy voltam itt.
- Négy nap múlva lesz a nagy meccs,utána VB, szóval ez az utolsó alkalom, hogy kicsit ki tudjuk ereszteni a gőzt. Nincs kifogás, el kell jönnöd ma este. Itt lesznek a többiek is, nagy buli lesz.– sóhajtottam, tudtam, hogy nincs kiút, így hát rábólintottam, Sergio pedig mint aki jól végezte dolgát hátbaveregetett majd felállt és a zuhanyzó felé indult a nyakamba vettem a törölközőmet és én is utána mentem.
***
Lemondóan álltam a gardróbom közepén, körülöttem széthajigált ruhadarabok. Miért van az, hogy hiába van az ember lányának több tonna ruhája, mégis épp a megfelelőt nem találja sosem. Viszont, ha ebből a logikából indulunk ki, azt kell felvennem, amit legelőször elővettem. Feltúrtam a ruhahalmokat és kiszedtem, az először a kezemben tartott fekete ruhát. Elegáns volt, mégis szexi és épp elég hosszú ahhoz, hogy most megússzam a bugyivillantást. A sminkeléssel nem sokat törődtem, kihúztam a szemem, raktam fel egy kis szempillaspirált meg egy kis szájfényt és már kész is voltam. Negyed három, tökéletes időzítés. Hívtam egy taxit, mivel egyrészt nem akartam, hogy a kedves egóbajnokom a vezetési stílusommal cukkoljon, másrészt sokkal egyszerűbb volt így. Bedobáltam a kistáskámba a túlélőfelszerelésem és vetettem egy utolsó pillantást a tükörképemre, nagyszerű, ennél már úgyis csak rosszabbul fogok ma kinézni.
A taxi nagyjából 20 perc múlva fékezett le a megadott cím előtt, fizettem, majd kiszálltam az autóból, ami gyorsan elhajtott. Hatalmas és modern ház volt, nagy üvegablakokkal és halványsárga falakkal. Az előkert szépen el volt rendezve és egy kis kövekkel kirakott ösvény vezetett a bejárati ajtóig, amin fel is mentem. Háromszor csöngettem, mikor végre kinyitották az ajtót.
- Jó napot! Egoista énvagyokavilágközepe és a legjobbpasiaföldön úrhoz van szerencsém?
- Sajnos nem, épp most ment ki a kertbe, hogy ott várja a hisztispicsa nekemsenkisejó borsószemkirálykisasszonyt – mondta, tökéletes fapofával mire mindketten elröhögtük magunkat.
- David! – majd egy ugrással a nyakába vetettem magam, ő pedig becsukta mögöttünk az ajtót. Végig a nyakába csimpaszkodtam, úgy vitt be a nappaliba és döntött le a kanapéra.
- Na miújság kicsi lány? Ennyire meghatott a találkozás? – oldalba böktem.
- Énis örülök hogy látlak David Villa, és annak is, hogy nem változol… Mik a terveid mára? Kb 10-ig érek rá, aztán mennem kell a Sueno-ba különben Adela kinyír. – hadartam.
- Nagyszerű! Azthiszem veled tartunk.
- TartuNK? Mi ez a királyi többes? – húztam fel a szemöldököm.
- A királyi többes a te asztalod… Amúgy nagyon dögös vagy… látod, tudsz te, ha akarsz… - kinyújtottam a nyelvem, mire elkezdett vigyorogni és az ölébe húzott, hagytam magam. Jó volt újra látni, imádtam és csodáltam ezt az embert, letörhetetlen jókedve és hiperaktivitása miatt.
- Nem válaszoltál a kérdésemre… Kik azok a Tartunk?
- Én és pár csapattársam. Ma lesz egy kis ereszd el a hajam, tudod ma van az utolsó szabad esténk a döntő és a vb előtt… utána újra be kell szállni a mókuskerékbe, bár ezt neked hiába mondom. – Igaza volt, nem értettem a focit és nem is szerettem, de mivel David a barátom volt, ezért az utóbbi időben néha rávettem magam, hogy megnézzek egy-egy meccset, ami valahogy mindig vagy alvásba, vagy olvasásba fulladt.
- Hé, már egészen okos vagyok fociügyileg, tudom mi az a csel…
- Les…- javított ki.
- Naja, az. De amúgy mindegy, a meccseken úgyis az a kedvenc részem, amikor a végén leveszitek a mezt.
- Ha gondolod most is levehetem neked a pólómat…
- Ó… megtennéd, már így is csalódott voltam, hogy fel voltál öltözve mikor megjöttem. – néztem rá bociszemekkel.
- Persze, de akkor te is leveszed… - vigyorgott és elkezdte felfelé húzni fehér pólóját.
- Naja, álmodj királylány… Na és mondd, lesz egy-két jó pasi közöttük? – váltottam csevegő hangnemre.
- Nem, sajna ki kell ábrándítsalak, én vagyok a legjobb a csapatból. Amúgy mi van Alberttel? Még mindig húzod szerencsétlent?
- Én…??? Ő húz engem. – sóhajtottam színpadiasan.
- Ó, lemaradtam valamiről? Azt hittem csak húzna…
- Jajj, dugulj már el. Mi a terved akkor most?
- Piáljunk és nézzünk pornót!!!
- Piázós rész oké, többit majd utána meglátjuk.
- Okés, akkor hozok valamit inni. Mit kérsz? Jah amúgy 7-re megyünk kajálni.
- Akkor most ne igyunk vagy mi?
- Dehogynem! Egy csapattársam jön értünk.
- Faja, akkor vodkát kérek.
- Mi mást, Lady Finlandia? – rávigyorogtam, mire ő elment a konyhába én pedig hátradőltem a kanapén és lerúgtam a cipőmet. David pillanatokon belül visszatért egy üveg citromos Finlandiával és két feles pohárral.
- Mesélsz közben? – néztem rá csillogó szemekkel.
- Jajj drágaság, már vagy hatszor hallottad a Hófehérkét – pöckölte meg az orrom, mire én lerántottam magam mellé a kanapéra és elkezdtem csikizni, hiba volt, mert sokkal erősebb volt nálam és pillanatok múlva már én voltam a szenvedő alany, a ruhám kivágása pedig szépen megindult és csak milliméterek választották el attól, hogy teljesen lecsússzon.
- Oké-oké, megadom magam- tettem fel a kezeimet zihálva, mire David diadalmasan elengedett és kibontotta az üveget, majd töltött mindkettőnknek.
- Húzóra! – adta ki a parancsot, koccintottunk és mindketten leküldtük, éreztem, ahogy a számban még jéghideg ital a nyelőcsövemen lefolyva végigégeti a testem, beleborzongtam. – Meg sem állunk az üveg végéig. – az órámra néztem.
- Hát, végülis még van egy óránk.
Bő háromnegyed óra és másfél üveg vodka múlva arra eszméltem, hogy valaki ráfeküdt a csengőre, miközben én pedig Davidon feküdtem, aki üveges szemmel meredt a tévéképernyőjére és kacarászott, holott az be sem volt kapcsolva.
- Nyizsdmárkijazajtót – hallottam a saját hangom.
- He? – fordult felém David és közben felnevetett amibe én is bekapcsolódtam.
Lépteket hallottunk a bejárati ajtó felől. És pár pillanat múlva egy hitetlenkedő szempár meredt ránk. Nagyon gyászos látványt nyújthattunk, mert arcát a tenyerébe temetve sóhajtott egyet.
- David Villa, te barom, mondtam, hogy legalább estig ne csinálj semmi marhaságot. Ki ez a csaj? – David az illetőhöz fordult, aki meglehetősen ismerős volt… de honnan a francból, basszus be vagyok lassulva…
- Sergio, ne rinyálj már… Ő itt a barim Caroline!
- Cső! – intettem neki, majd visszahanyatlottam David ölébe.
- És mi lesz a bulival? – kérdezte a srác.
- Hát megyünk nem? – David megbökte a vállam, mire feltápászkodtam és lesimítottam a hajam, majd vigyorogva V betűt formáztam az ujjaimból.
- Naná! – próbáltam felállni, több-kevesebb sikerrel, és a srácra néztem. – Figyelj már, ha már úgyis itt vagy, segíthetnél elmászni a kocsihoz vagy valami. – mire odajött és megfogta a karomat én belebújtam a cipőmbe és a másik férfira néztem, aki még mindig a kanapén ült. – Na mi lesz Villa? Indulhatunk? – bólintott és meglehetősen könnyedén talpraugrott. Csaló! A két férfi ( vagyis inkább csak az egyik) segített ki a lakásból, a friss levegő, ami már sokkal kellemesebb volt, mint napközben, kicsit javított a helyzetemen és már a dolgok is stabilabban álltak. Egy hatalmas fekete Audi parkolt a ház előtt – David kinyitotta a hátsó ajtót, Sergio vagy ki pedig segített beszállni a kocsiba. Sajnos elég magasra kellett fellépnem így természetesen beleakadtam és kecsesen landoltam a hátsó ülésen, pontosabban belefejeltem valaki térdébe. Fájósan dörzsöltem a homlokom, miközben a „támadómat” kerestem, meglepetésemre egy ismerős barna szempár nézett vissza rám.
2011. június 4., szombat
Sziasztok
Azon gondolkozom, hogy rakjak-e fel ma egy kis átvezető részt a következő fejezethez... Ti mit gondoltok?
Ezt pedig addigis (Annyira ééédeseek!!! :))
http://www.youtube.com/watch?v=ug-6jsmvCIg
Ezt pedig addigis (Annyira ééédeseek!!! :))
http://www.youtube.com/watch?v=ug-6jsmvCIg
2011. június 2., csütörtök
2. fejezet
Sziasztok!
Mint ahogy már azt a chaten jeleztem, a hétvégém elég zsúfolt lesz ezért nem lesz időm folytatni a sztorit, de addigis fogadjátok a második fejezetet most, szeretettel!
2.fejezet
Ahogy felemeltem a lány szeme becsukódott és a teste elernyedt. Elájult. Legalábbis remélem, hogy CSAK elájult. Bevittem egy kis mellékutcába és a földre fektettem, a pulcsimat pedig a feje alá raktam. Basszus, mit csináljak? Összekulcsoltam a kezem a tarkómon, úgy próbáltam gondolkozni. Mentők! Mindenképp kell egy orvos, hogy megvizsgálja! Előkaptam a mobilom, és beütöttem a mentők számát.
- Jó estét! Szeretnék egy mentőt a Roger de Llúriára 54 szám. Sürgős!!! – a telefont idegesen a zsebembe süllyesztettem.
Öt perc és itt vannak. Mit tehetnék öt perc alatt? Letérdeltem a lány mellé, akinek a szemei még mindig csukva voltak, de a mellkasa ütemesen emelkedett fel és le, tehát lélegzett. A fehér felsőjét teljesen eláztatta a vér. Elsimítottam egy pár tincset az arcából. Szép lány volt, már a kávézóban is tetszett, kedves arca volt, és bájos mosolya. Csak egy baj volt. Nagyon hasonlított Rá. De erre most nem szabad gondolnom. Másrészről pedig annyira ismerős az arca valahonnan. A merengésemet a lány sóhaja szakította félbe. Ébredezett. Kinyitotta a szemét és megpróbált felülni. Én visszanyomtam a pulcsira.
- Ne, maradj! Mindjárt itt lesznek a mentők. – nem ellenkezett, visszadőlt a földre, miközben felszisszent és a tarkójához kapott.
- Áú… nagyon fáj. – húzta el a száját. Majd kíváncsian rám emelte a szemét. – Ki vagy te? Végülis, meg kellene tudnom a megmentőm nevét nem? – elmosolyodott.
- Jajj ne haragudj én… - de a bemutatkozást félbeszakította a mentő szirénája.
Egy orvos és két mentős azonnal ott volt mellettünk. A barna hajú lányt egy hordágyra tették. Próbáltam közelebb menni hozzá. Időközben egy fekete terepjáró fékezett le mellettünk és egy marcona fekete ruhás fickó szállt ki belőle és egyenesen a mentőautóhoz ment. Az orvos hozzám fordult:
- Maga a rokona? Vagy a barátja?
- Nem, én csak…
- Köszönjük, amit tett fiatalember. – jött oda a fekete ruhás férfi. – Már nincs szükségünk a segítségére. – Felhúztam a szemöldököm, ki ez a fazon és mit akar?
- Sajnálom, de ha nem a rokona vagy a barátja, nem jöhet velünk. – közölte az orvos. Majd a fekete ruhás férfihez fordult. – És maga kicsoda? – a férfi mutatott neki valamit a kabátja belsejében, mire az orvos szeme elkerekedett és teljesen lesápadt. Én az egészből nem láttam semmit, mert háttal állt nekem.
Nem értettem ezt az egészet. Ki ez a fazon? Ki ez a lány? A mentő elhajtott, nyomában a fekete terepjáróval. A tenyerembe temettem az arcom. Ki fogom deríteni! Elindultam előre, de valamibe beleütközött a lábam, lehajoltam és egy fél pár cipő volt. Elmosolyodtam. Nagyszerű! A titokzatos lányról már annyit tudunk, hogy 37-es lába van… és nincs lábszaga.
***
A mentőautóban, Pedro végig fogta a kezemet. Testőrből, átváltozott, aggódó apukává. Már több mint 10 éve volt mellettem, így én is inkább pótapukaként tekintettem már rá.
- Caro, Jól vagy? Annyira szégyellem, hogy nem voltunk ott, hogy segíthessünk! – mentegetőzött, mikor látta, hogy kinyitottam a szemem.
- Semmi baj Pedro, ne aggódj, jól vagyok. A srác? – kérdeztem.
- Megköszöntünk neki mindent. – elhúztam a számat, biztos tök hülyének néz. A fejem lüktetett.
Míg megérkeztünk a kórházhoz nem esett több szó közöttünk. A mentőautóból, már a saját lábamon szálltam ki, Pedro támogatásával és fél pár cipőben. Hol hagyhattam a másikat? Nem emlékszem rá, biztos leesett a lábamról a rohanásban. A kórházban kitisztították a sebet és összevarrták. Nem volt komolyabb bajom, még pár zúzódást leszámítva. Míg Pedro aláírta a kórházi papírokat, a neonfényes folyosón üldögéltem és azon gondolkoztam, hogy hogyan fogom ezt otthon elmagyarázni. Elővettem a mobilom, és láttam, hogy volt pár nem fogadott hívásom Alberttől és anyámtól. Előszöris neki írtam, mert képes és fellármázza a fél várost. Azt írtam neki, hogy ne aggódjon, kicsit elhúzódott a beszélgetés, de megyek Alberthoz és holnap majd haza. Utána pedig felhívtam Albertet. Hármat csörgött, mikor végre felvette és álmos hangon szólt bele a telefonba:
- Igen?
- Szia Albert, itt Caro, már aludtál?
- Igen, de semmi baj, mondd hogy mi történt? - a hangja még vontatott volt, de kissé felélénkült, hallottam, ahogy felül az ágyban.
- Semmi komoly. Otthon vagy? Beugranék hozzád, ha nem gond, majd ott mindent elmesélek. – semmi kedvem a telefonba magyarázkodni.
- Persze gyere! Mennyi idő?
- Max 20 perc. Szia! – nem vártam meg, hogy elköszönjön, kinyomtam a telefont. Pedro jött oda hozzám.
- Jobban vagy? Az orvos, azt mondta, hogy semmi komoly és 4-5 nap múlva kiszedik a varratot, szerencséd volt, mert ha pár centivel feljebb talál el, akkor le kellett volna borotválni a hajadat. – összerezzentem, na azt vajon hogy magyaráztam volna meg. Leült mellém és hatalmas tenyerébe fogta a kezem, majd aggódva rám nézett. - Hazaviszlek jó?
- Nem kell köszi, inkább Alberthez megyek – már nyitotta volna a száját, hogy tiltakozzon, de folytattam – ha lehetne, ne szóljunk a szüleimnek, csak botrány lenne belőle, majd azt mondom, hogy elestem vagy valami. Ez elég hihető. – a férfi elmosolyodott, híres voltam a mozgáskoordinációm teljes hiányáról.
- Nem lenne mégis inkább jobb, ha elmondanánk az igazat?
- Dehogyis! Akkor titeket is elővennének és ez tényleg csak baleset volt. A srácról amúgy nem tudsz semmit? – Pedro lassan, bólintott, majd a kérdés hallatán sejtelmesen elmosolyodott. Oldalba böktem.
- Nah, mondd már!
- Nem lehet. Gyere elviszlek Alberthez! Remélem van ott pár ruhád és cipőd. – nézett végig rajtam.
A ruhám még mindig csurom vér volt, az egyik lábam, pedig még mindig cipő nélkül árválkodott. Rábólintottam, felálltunk. Pedro átkarolt (vagyis inkább a hóna alá kapott) rémisztő, hogy egy ilyen emberben mekkora erő van. Bár az én 167 centis magasságom és 50 kilóm nem számított komoly mennyiségnek az ő két métere és 80 kilójához képest. A kocsi mellet ott állt még két másik férfi és cigiztek, de amikor megláttak minket gyorsan elnyomták. Na igen, nálunk tilos a dohányzás. Elvigyorodtam.
- Nyugi fiúk, inkább nekem is adhatnátok egyet – Pedro rosszallóan nézett, pedig tudtam, hogy ő is rá szokott gyújtani néha. Elengedett, miközben az egyikőjük megkínált egy szállal, elvettem és könyörgően nézetem Pedrora, aki megforgatta a szemét, de elővett egy öngyújtót és meggyújtotta én pedig jó mélyre leszívtam a füstöt és meztelen lábammal Pedró bakancsára léptem.
- Jobban van he…
- Kinemonddkinemondd – tiltakoztam hangosan, mire a kérdező nagyon meglepődött. Gyűlöltem azt a megszólítást, amit használni akart.
- Elnézést kisasszony. – motyogta lehajtott fejjel, ami engem mentegetőzésre késztetett.
- Nem azért… csak… inkább tegeződhetnénk. Nem hinném, hogy nagy lenne a korkülönbség és Pedro is tegez. – vigyorogtam a kék szemű testőrömre. A másik meglepődve elmosolyodott.
- Köszönöm. A nevem Roberto.
- Caroline vagyok – nyújtottam felé a kezem, amit megilletődve el is fogadott. Viszont a kéznyújtásban elveszettem az egyensúlyom, tekintve, hogy fél lábbal még mindig Pedróra támaszkodtam, de ő elkapta a derekamat, megmentve engem egy ujjabb eséstől. – Caroline - intettem a másik férfi felé is.
- Santiago, szolgálatára - csapta össze a sarkát, mire mind a négyen elmosolyodtunk.
A bűntudat és a nyugtalanság már csak akkor telepedett rám ismét, amikor behajtottunk Albert házához. Vettem egy mély levegőt és kinyitottam az ajtót. Még gyorsan nyomtam egy búcsúpuszit Pedro arcára és a másik kettőtől is elköszöntem. Beütöttem a kapukódot és bementem a lépcsőházba. Hallottam, ahogy Pedro csak akkor indul el, amikor már becsukódott mögöttem a kapu. Belülről fényűző volt az egész épület, márvány és kovácsoltvas mindenütt. A portára mentem.
- Jó Estét! – köszöntem egy nyúzott középkorú férfinek. Már korábban is találkoztunk ezért nem kérdezgetett sokat, csak felcsörgött Albertnek.
- Az úr, már várja önt. További szép estét! – csak képzelődöm vagy tényleg úgy hangzott, mintha azt hinné a pali, hogy egész éjszakás hancúrozásra készülünk…
Már elnézést, de ha valaki hozzám állítana be az éjszaka közepén tiszta véresen és egy fél cipőben én biztos nem ezt gondolnám. Megráztam a fejem, majd beszálltam a liftbe és megnyomtam az ötöst. A tükörbe nézve, nem mutattam túl biztató látványt, az egész hátam véres volt, a hajam kócos, a nadrágom koszos, hogy a fél pár cipőről már ne is beszéljünk. Igazából ki kellett volna dobnom már a kukába… mit lehet kezdeni fél pár cipővel? A lift csöngött én meg kiszálltam és a 27-es ajtóhoz sétáltam, ami ebben a pillanatban ki is nyílt előttem. És az ajtóban ott állt Ő! Egy farmerban, félmeztelenül, ami látni engedte kidolgozott testét és engem fürkésző eszméletlenül világoskék szemekkel. Ő az én… nem tudom micsodám… barátom? Mondjuk. Tény, hogy csókolóztunk már párszor és egyszer mást is, de ennyi. Az a baj, hogy anya nagyon erőlteti ezt az egészet.
- Caro, veled meg mi az Isten történt? - húzott be gyorsan a lakásba. Nagyon feszélyezett a kockás hasa, így inkább a szemére koncentráltam, de az sem segített túl sokat. Basszus, nagyon beüthettem a fejem. Bementem a nappaliba és levágódtam a kanapéra.
- Amint lezuhanyoztam és kapok valami tiszta ruhát, mindent elmesélek. – Albert aggodalmasan bólintott és a fürdőszoba felé intett.
- Hozok egy pólót. – azzal a hálószoba felé vette az irányt.
Én pedig bementem a fürdőbe. Körbe sem néztem (pedig máskor órákig képes vagyok a hatalmas szobát csodálni) csak lerángattam a ruháimat felfogtam a hajam, berontottam a zuhanyzóba és folyattam magamra a forróvizet. Fogalmam sincs meddig állhattam ott, de biztos sokáig mert Albert bekopogott, hogy megkérdezze jól vagyok-e. Mikor kiléptem, gyorsan megtörölkőztem és felvettem a puha, fehér fürdőköpenyt, ami a fogason lógott. Férfi tusfürdő illata volt. Kellemes. Mikor kimentem, Albert, már a kanapén ült és a tévét kapcsolgatta, immáron egy fehér pólóban. Melléültem, ő pedig kikapcsolta a készüléket és rám nézett. Elmeséltem neki, az egész sztorit, néhány résznél csak a fejét csóválta, míg párnál rosszallóan nézett.
- Nem vigyázol eléggé magadra! – rámosolyogtam, mire ismét csak a fejét csóválta. – És otthon mit mondasz majd? Letizia már vagy háromszor hívott… úgy tudta, hogy nálam vagy - mondta olyan hangsúllyal, hogy én is inkább azt szerettem volna, hogy itt legyek.
- És mit mondtál neki? – kérdeztem izgatottam.
- Mit…mit? Hát hogy itt vagy csak leszaladtál Adelához… - rávigyorogtam.
- Egy angyal vagy! – felsóhajtott és lerakta a karját a kanapé támlájára. – Hogyan tudnám meghálálni? – ránéztem és a szeméből olyan dolgot olvastam ki, amibe beleborzongtam.
Albert kedves volt és jóképű, figyelt rám és próbált megérteni, de sajnos nem voltunk egy hullámhosszon. A testem tökéletesen akarta őt, de a lelkem és a szívem mást súgott. Valahogy egyensúlyba kell hoznom őket, így hát odabújtam hozzá, ő pedig átkarolta a vállamat.
- Nem értelek téged Caroline! Olyan boldogok lehetnénk! A szüleid is örülnének ...
- Jajj, lehetne, hogy ezt ne most, már ezerszer megbeszéltük! Tudod, hogy próbálkozom, de ez nem könnyű! - hallottam, ahogy felsóhajt.
Felkeltem és a szemébe néztem - el lehetett veszni a szemeiben - majd egy könnyű csókot adtam a szájára. Visszamentem a hálószobába és az ágyra dőltem és bár pár pillanattal ezelőtt még egy kék szempárba néztem, ahogy behunytam az enyémet mégis egy zöldesbarna szempár volt, ami visszanézett rám.
Megjegyzéseket, véleményeket, megérzéseket, ötleteket, kritikákat szivesen fogadok! Puszi nektek!
Mint ahogy már azt a chaten jeleztem, a hétvégém elég zsúfolt lesz ezért nem lesz időm folytatni a sztorit, de addigis fogadjátok a második fejezetet most, szeretettel!
2.fejezet
Ahogy felemeltem a lány szeme becsukódott és a teste elernyedt. Elájult. Legalábbis remélem, hogy CSAK elájult. Bevittem egy kis mellékutcába és a földre fektettem, a pulcsimat pedig a feje alá raktam. Basszus, mit csináljak? Összekulcsoltam a kezem a tarkómon, úgy próbáltam gondolkozni. Mentők! Mindenképp kell egy orvos, hogy megvizsgálja! Előkaptam a mobilom, és beütöttem a mentők számát.
- Jó estét! Szeretnék egy mentőt a Roger de Llúriára 54 szám. Sürgős!!! – a telefont idegesen a zsebembe süllyesztettem.
Öt perc és itt vannak. Mit tehetnék öt perc alatt? Letérdeltem a lány mellé, akinek a szemei még mindig csukva voltak, de a mellkasa ütemesen emelkedett fel és le, tehát lélegzett. A fehér felsőjét teljesen eláztatta a vér. Elsimítottam egy pár tincset az arcából. Szép lány volt, már a kávézóban is tetszett, kedves arca volt, és bájos mosolya. Csak egy baj volt. Nagyon hasonlított Rá. De erre most nem szabad gondolnom. Másrészről pedig annyira ismerős az arca valahonnan. A merengésemet a lány sóhaja szakította félbe. Ébredezett. Kinyitotta a szemét és megpróbált felülni. Én visszanyomtam a pulcsira.
- Ne, maradj! Mindjárt itt lesznek a mentők. – nem ellenkezett, visszadőlt a földre, miközben felszisszent és a tarkójához kapott.
- Áú… nagyon fáj. – húzta el a száját. Majd kíváncsian rám emelte a szemét. – Ki vagy te? Végülis, meg kellene tudnom a megmentőm nevét nem? – elmosolyodott.
- Jajj ne haragudj én… - de a bemutatkozást félbeszakította a mentő szirénája.
Egy orvos és két mentős azonnal ott volt mellettünk. A barna hajú lányt egy hordágyra tették. Próbáltam közelebb menni hozzá. Időközben egy fekete terepjáró fékezett le mellettünk és egy marcona fekete ruhás fickó szállt ki belőle és egyenesen a mentőautóhoz ment. Az orvos hozzám fordult:
- Maga a rokona? Vagy a barátja?
- Nem, én csak…
- Köszönjük, amit tett fiatalember. – jött oda a fekete ruhás férfi. – Már nincs szükségünk a segítségére. – Felhúztam a szemöldököm, ki ez a fazon és mit akar?
- Sajnálom, de ha nem a rokona vagy a barátja, nem jöhet velünk. – közölte az orvos. Majd a fekete ruhás férfihez fordult. – És maga kicsoda? – a férfi mutatott neki valamit a kabátja belsejében, mire az orvos szeme elkerekedett és teljesen lesápadt. Én az egészből nem láttam semmit, mert háttal állt nekem.
Nem értettem ezt az egészet. Ki ez a fazon? Ki ez a lány? A mentő elhajtott, nyomában a fekete terepjáróval. A tenyerembe temettem az arcom. Ki fogom deríteni! Elindultam előre, de valamibe beleütközött a lábam, lehajoltam és egy fél pár cipő volt. Elmosolyodtam. Nagyszerű! A titokzatos lányról már annyit tudunk, hogy 37-es lába van… és nincs lábszaga.
***
A mentőautóban, Pedro végig fogta a kezemet. Testőrből, átváltozott, aggódó apukává. Már több mint 10 éve volt mellettem, így én is inkább pótapukaként tekintettem már rá.
- Caro, Jól vagy? Annyira szégyellem, hogy nem voltunk ott, hogy segíthessünk! – mentegetőzött, mikor látta, hogy kinyitottam a szemem.
- Semmi baj Pedro, ne aggódj, jól vagyok. A srác? – kérdeztem.
- Megköszöntünk neki mindent. – elhúztam a számat, biztos tök hülyének néz. A fejem lüktetett.
Míg megérkeztünk a kórházhoz nem esett több szó közöttünk. A mentőautóból, már a saját lábamon szálltam ki, Pedro támogatásával és fél pár cipőben. Hol hagyhattam a másikat? Nem emlékszem rá, biztos leesett a lábamról a rohanásban. A kórházban kitisztították a sebet és összevarrták. Nem volt komolyabb bajom, még pár zúzódást leszámítva. Míg Pedro aláírta a kórházi papírokat, a neonfényes folyosón üldögéltem és azon gondolkoztam, hogy hogyan fogom ezt otthon elmagyarázni. Elővettem a mobilom, és láttam, hogy volt pár nem fogadott hívásom Alberttől és anyámtól. Előszöris neki írtam, mert képes és fellármázza a fél várost. Azt írtam neki, hogy ne aggódjon, kicsit elhúzódott a beszélgetés, de megyek Alberthoz és holnap majd haza. Utána pedig felhívtam Albertet. Hármat csörgött, mikor végre felvette és álmos hangon szólt bele a telefonba:
- Igen?
- Szia Albert, itt Caro, már aludtál?
- Igen, de semmi baj, mondd hogy mi történt? - a hangja még vontatott volt, de kissé felélénkült, hallottam, ahogy felül az ágyban.
- Semmi komoly. Otthon vagy? Beugranék hozzád, ha nem gond, majd ott mindent elmesélek. – semmi kedvem a telefonba magyarázkodni.
- Persze gyere! Mennyi idő?
- Max 20 perc. Szia! – nem vártam meg, hogy elköszönjön, kinyomtam a telefont. Pedro jött oda hozzám.
- Jobban vagy? Az orvos, azt mondta, hogy semmi komoly és 4-5 nap múlva kiszedik a varratot, szerencséd volt, mert ha pár centivel feljebb talál el, akkor le kellett volna borotválni a hajadat. – összerezzentem, na azt vajon hogy magyaráztam volna meg. Leült mellém és hatalmas tenyerébe fogta a kezem, majd aggódva rám nézett. - Hazaviszlek jó?
- Nem kell köszi, inkább Alberthez megyek – már nyitotta volna a száját, hogy tiltakozzon, de folytattam – ha lehetne, ne szóljunk a szüleimnek, csak botrány lenne belőle, majd azt mondom, hogy elestem vagy valami. Ez elég hihető. – a férfi elmosolyodott, híres voltam a mozgáskoordinációm teljes hiányáról.
- Nem lenne mégis inkább jobb, ha elmondanánk az igazat?
- Dehogyis! Akkor titeket is elővennének és ez tényleg csak baleset volt. A srácról amúgy nem tudsz semmit? – Pedro lassan, bólintott, majd a kérdés hallatán sejtelmesen elmosolyodott. Oldalba böktem.
- Nah, mondd már!
- Nem lehet. Gyere elviszlek Alberthez! Remélem van ott pár ruhád és cipőd. – nézett végig rajtam.
A ruhám még mindig csurom vér volt, az egyik lábam, pedig még mindig cipő nélkül árválkodott. Rábólintottam, felálltunk. Pedro átkarolt (vagyis inkább a hóna alá kapott) rémisztő, hogy egy ilyen emberben mekkora erő van. Bár az én 167 centis magasságom és 50 kilóm nem számított komoly mennyiségnek az ő két métere és 80 kilójához képest. A kocsi mellet ott állt még két másik férfi és cigiztek, de amikor megláttak minket gyorsan elnyomták. Na igen, nálunk tilos a dohányzás. Elvigyorodtam.
- Nyugi fiúk, inkább nekem is adhatnátok egyet – Pedro rosszallóan nézett, pedig tudtam, hogy ő is rá szokott gyújtani néha. Elengedett, miközben az egyikőjük megkínált egy szállal, elvettem és könyörgően nézetem Pedrora, aki megforgatta a szemét, de elővett egy öngyújtót és meggyújtotta én pedig jó mélyre leszívtam a füstöt és meztelen lábammal Pedró bakancsára léptem.
- Jobban van he…
- Kinemonddkinemondd – tiltakoztam hangosan, mire a kérdező nagyon meglepődött. Gyűlöltem azt a megszólítást, amit használni akart.
- Elnézést kisasszony. – motyogta lehajtott fejjel, ami engem mentegetőzésre késztetett.
- Nem azért… csak… inkább tegeződhetnénk. Nem hinném, hogy nagy lenne a korkülönbség és Pedro is tegez. – vigyorogtam a kék szemű testőrömre. A másik meglepődve elmosolyodott.
- Köszönöm. A nevem Roberto.
- Caroline vagyok – nyújtottam felé a kezem, amit megilletődve el is fogadott. Viszont a kéznyújtásban elveszettem az egyensúlyom, tekintve, hogy fél lábbal még mindig Pedróra támaszkodtam, de ő elkapta a derekamat, megmentve engem egy ujjabb eséstől. – Caroline - intettem a másik férfi felé is.
- Santiago, szolgálatára - csapta össze a sarkát, mire mind a négyen elmosolyodtunk.
A bűntudat és a nyugtalanság már csak akkor telepedett rám ismét, amikor behajtottunk Albert házához. Vettem egy mély levegőt és kinyitottam az ajtót. Még gyorsan nyomtam egy búcsúpuszit Pedro arcára és a másik kettőtől is elköszöntem. Beütöttem a kapukódot és bementem a lépcsőházba. Hallottam, ahogy Pedro csak akkor indul el, amikor már becsukódott mögöttem a kapu. Belülről fényűző volt az egész épület, márvány és kovácsoltvas mindenütt. A portára mentem.
- Jó Estét! – köszöntem egy nyúzott középkorú férfinek. Már korábban is találkoztunk ezért nem kérdezgetett sokat, csak felcsörgött Albertnek.
- Az úr, már várja önt. További szép estét! – csak képzelődöm vagy tényleg úgy hangzott, mintha azt hinné a pali, hogy egész éjszakás hancúrozásra készülünk…
Már elnézést, de ha valaki hozzám állítana be az éjszaka közepén tiszta véresen és egy fél cipőben én biztos nem ezt gondolnám. Megráztam a fejem, majd beszálltam a liftbe és megnyomtam az ötöst. A tükörbe nézve, nem mutattam túl biztató látványt, az egész hátam véres volt, a hajam kócos, a nadrágom koszos, hogy a fél pár cipőről már ne is beszéljünk. Igazából ki kellett volna dobnom már a kukába… mit lehet kezdeni fél pár cipővel? A lift csöngött én meg kiszálltam és a 27-es ajtóhoz sétáltam, ami ebben a pillanatban ki is nyílt előttem. És az ajtóban ott állt Ő! Egy farmerban, félmeztelenül, ami látni engedte kidolgozott testét és engem fürkésző eszméletlenül világoskék szemekkel. Ő az én… nem tudom micsodám… barátom? Mondjuk. Tény, hogy csókolóztunk már párszor és egyszer mást is, de ennyi. Az a baj, hogy anya nagyon erőlteti ezt az egészet.
- Caro, veled meg mi az Isten történt? - húzott be gyorsan a lakásba. Nagyon feszélyezett a kockás hasa, így inkább a szemére koncentráltam, de az sem segített túl sokat. Basszus, nagyon beüthettem a fejem. Bementem a nappaliba és levágódtam a kanapéra.
- Amint lezuhanyoztam és kapok valami tiszta ruhát, mindent elmesélek. – Albert aggodalmasan bólintott és a fürdőszoba felé intett.
- Hozok egy pólót. – azzal a hálószoba felé vette az irányt.
Én pedig bementem a fürdőbe. Körbe sem néztem (pedig máskor órákig képes vagyok a hatalmas szobát csodálni) csak lerángattam a ruháimat felfogtam a hajam, berontottam a zuhanyzóba és folyattam magamra a forróvizet. Fogalmam sincs meddig állhattam ott, de biztos sokáig mert Albert bekopogott, hogy megkérdezze jól vagyok-e. Mikor kiléptem, gyorsan megtörölkőztem és felvettem a puha, fehér fürdőköpenyt, ami a fogason lógott. Férfi tusfürdő illata volt. Kellemes. Mikor kimentem, Albert, már a kanapén ült és a tévét kapcsolgatta, immáron egy fehér pólóban. Melléültem, ő pedig kikapcsolta a készüléket és rám nézett. Elmeséltem neki, az egész sztorit, néhány résznél csak a fejét csóválta, míg párnál rosszallóan nézett.
- Nem vigyázol eléggé magadra! – rámosolyogtam, mire ismét csak a fejét csóválta. – És otthon mit mondasz majd? Letizia már vagy háromszor hívott… úgy tudta, hogy nálam vagy - mondta olyan hangsúllyal, hogy én is inkább azt szerettem volna, hogy itt legyek.
- És mit mondtál neki? – kérdeztem izgatottam.
- Mit…mit? Hát hogy itt vagy csak leszaladtál Adelához… - rávigyorogtam.
- Egy angyal vagy! – felsóhajtott és lerakta a karját a kanapé támlájára. – Hogyan tudnám meghálálni? – ránéztem és a szeméből olyan dolgot olvastam ki, amibe beleborzongtam.
Albert kedves volt és jóképű, figyelt rám és próbált megérteni, de sajnos nem voltunk egy hullámhosszon. A testem tökéletesen akarta őt, de a lelkem és a szívem mást súgott. Valahogy egyensúlyba kell hoznom őket, így hát odabújtam hozzá, ő pedig átkarolta a vállamat.
- Nem értelek téged Caroline! Olyan boldogok lehetnénk! A szüleid is örülnének ...
- Jajj, lehetne, hogy ezt ne most, már ezerszer megbeszéltük! Tudod, hogy próbálkozom, de ez nem könnyű! - hallottam, ahogy felsóhajt.
Felkeltem és a szemébe néztem - el lehetett veszni a szemeiben - majd egy könnyű csókot adtam a szájára. Visszamentem a hálószobába és az ágyra dőltem és bár pár pillanattal ezelőtt még egy kék szempárba néztem, ahogy behunytam az enyémet mégis egy zöldesbarna szempár volt, ami visszanézett rám.
Megjegyzéseket, véleményeket, megérzéseket, ötleteket, kritikákat szivesen fogadok! Puszi nektek!
2011. június 1., szerda
1. fejezet
Azt mondják, ha becsuksz egy ajtót, kinyílik egy másik. Hogy egyszer majd minden rendbe jön, és hogy Isten mindenkin segít. Nos, én úgy érzem, hogy már számtalan ajtót becsuktam, de egyik sem nyílt ki. Semmi nem jön rendbe és az Istenbe vetett hitem is halványul. Szentségtörés, tudom. Számtalan kérdésem lenne Istenhez, megannyi miért és minek. De miért tenném fel őket? Minek, hiszen úgysem válaszol.
Zakatolt a szívem és az agyam, csak az járt a fejemben, hogy lelépjek innen, most gyűlöltem mindent és mindenkit. A levegő fullasztóvá vált, ígyhát felkeltem az ágyról és az ablakhoz sétáltam. Szép, tiszta este volt, nem túl messze látni véltem Madrid lüktető fényeit. Kedvem lett volna sétálni egyet a Gran Víán, és hát miért is ne tehetném? Felemeltem az ablak mellőli asztalról a telefont.
- Sara, kérem szóljon Philipnek, hogy készítse elő az autómat, elmegyek. - kattant a telefon és én visszaraktam a kagylót, majd leültem az ágyra.
Mennyivel könnyebb lenne, ha én is csak egyszerű ember lehetnék, aki, ha kedve tartja, bepattan a kocsijába és oda megy, ahova akar… Végtelenül nyomasztó a tudat, hogy végülis, fiatal vagy, mindent megtehetnél, de mégis be vagy zárva. Nem feltétlenül a szó fizikai értelmében… de mindenképpen korlátoznak. Nem járhatsz arra az egyetemre, ahova akarsz, próbálják korlátozni, hogy azzal barátkozz, akivel neked tetszik és persze, túl sok a családi program is. Lerúgom a papucsomat és a szekrényemhez lépek, kiveszek belőle egy sima farmert és egy fehér pólót és felveszem hozzá az egyik kényelmes babacipőmet. Nagyon, nagyon halkan elindulok, az ajtóm felé, bár magamban már rég tudom, hogy esélytelen lesz a hibátlan kijutás. Óriási ez a ház, már öt éve lakunk itt, de még mindig rejteget valami meglepetést. Balra, balra, jobbra, lépcső ééésss…
- Caroline? – Lépett ki anyám az egyik szobából.
- Merre tartasz? Már este kilenc óra van. – Karba tett kezek, kérdő pillantás, gyerünk Caro gondolkozz, gondolkozz! Azistenit, miaz, hogy 22 évesen nem mehetek el itthonról…
- Alberttel találkozom – ez az ütőkártyám, viszont, ha tényleg annyiszor találkoznék vele, ahányszor mondom, már akár feleségül is vehetne, anyám nagy örömére.
Most is, már csak az említése mosolyt csal anyám arcára. Félelmetes. Nem mintha Albert nem lenne, aranyos és kedves és ami azt illeti, még jól is néz ki… és ha talán magamtól választhattam volna őt, mint jövendőbelit, még jó is lenne, de így… lobog bennem a szabadságvágy, azistenit!
- Ne maradj el sokáig, a te helyzetedben… - de az agyam már kikapcsolt.
Szemeim üvegesen pásztázták a selyemtapétát, elmúlt 22 évemben már legalább egymilliószor meghallgattam ezt a monológot, így az agyam reflexszerűen védekezett és egyszerűen leállt, tudjátok, mint mikor a filmekben a főhős épp elájulni készül és a hang eltorzul a minták meg ide-oda mosódnak a szeme előtt. Átlagban 5-10 percre tudtam magam így kiütni. - és vidd magaddal Pedro-t! – Naja, nem mintha nem követne folyamatosan, árnyékként. De bólintottam és mosolyogtam, majd elindultam lefelé a lépcsőn. Szerencsére Philip már ott várt az autóm mellett.
- Jó estét, kisasszony! – hajolt meg egy picit miközben kinyitotta előttem az ajtót.
Visszabólintottam és közben a táskámban kutattam a telefonom után. Felhívom Adelát, hátha a kávézóban van. Adela Hernandez, az egyik legjobb barátnőm, az egyetemen ismertem meg és nagyon megszerettem. Ritka kincs az embernek egy ilyen barátnő, aki mellett egyszerű, normális embernek érezheti magát. A telefon kicsöngött, de Adele nem vette fel, biztosan dolgozik. Elraktam a készüléket a táskámba, de közben hallottam, hogy egy másik kocsi áll meg mögöttem, hátranéztem és láttam, ahogy kiszáll belőle egy magas, izmos férfi, ő volt Pedro.
- Óóóóh… lehetne, hogy most ne… - húztam el a számat. Pedro elmosolyodott és megrázta a fejét. Annyira aranyos és nem lehet rá haragudni és ezért utálom.
- De csak a városba megyek…
- Éjszaka…
- …egy barátnőmhöz…
- Egyedül… - percekig folytathattuk volna még ezt az értelmetlen szócsatát, úgyis tudtam, hogy ha akarom, ha nem úgyis utánam jönnek. Ez az életemmel jár. Háromszoros hurrá az aranykalitkának! Hiphip… Megvontam a vállam.
- Jó, de azért nem kell a sarkamban lenni egész este, elég ha a kocsiban megvártok. –
- Ez csak természetes, diszkrétek leszünk… - bólintott Pedro és visszament a fekete terepjáróhoz.
Én sóhajtottam és bepattantam a kocsiba, majd kihajtottam a hatalmas kovácsoltvas kapun. Szeretek este vezetni, minden olyan nyugis, csak te, a kocsi és a gondolataid. Körülbelül 30 perc alatt megérkeztem a városba, a kávézótól kicsit arrébb parkoltam. Pedroék tényleg nagyon diszkrétek voltak, mert még eddig észre sem vettem őket. Adele kávézója a belvárostól nem messze, egy félreeső utcában volt. Kellemes hely és ami a legfontosabb, mentes a turistáktól és egyéb idegesítő népségtől, akik nyaranta elözönlik a várost, eszeveszettül kattogtatva a fényképezőiket… brrr… Amikor benyitottam a kávéházba, megszólalt az ajtó fölötti kis csengő és egy középmagas szőkésbarna lány libbent elő a raktárból. Rámvigyorgott és integetett, hogy menjek oda. Felültem a bárszékre és áthajoltam a pulton, hogy két puszit nyomjak Adele arcára.
- Halihó! – köszönt mosolyogva és már fordult is, hogy előhozza nekem a szokásos kólám. – Hogyhogy meg tudtál szökni? – kérdezte, amikor visszajött.
- Alberttel találkozom – mondtam fanyalogva miközben idézőjelet formáltam az ujjaimmal.
- És ő hol van?
- Honnan a viharból tudjam? – vontam meg a vállam és belekortyoltam a kólámba. – És veled mi újság?
- Ó, szuperül vagyok, köszi…- vigyorgott Adele sejtelmesen.
- Na, mesélj! – könyököltem a pultra, hogy közelebb hajolhassak a szőke lányhoz.
- Pont jókor jöttél amúgy, hallod, a kedd a kedvenc napom mostanság… jah meg a csütörtök… de főleg a kedd…
- Bökd már ki mit akarsz!
- Áh, mindjárt meglátod! – mondta, miközben az órájára nézett, ami már majdnem háromnegyed tizet mutatott.
Felvont szemöldökkel néztem rá, mire ő diadalmasan az ajtó felé bökött, azon két férfi lépett be. Az egyik magas, barna hajú volt, olyan igazi jókisfiú fejjel, míg a másik annak tökéletes ellentéte egy spanyol macho. Szőkésbarna félhosszú haj, kidolgozott test. A kávézó legvégén ültek le. Adela ábrándozó arcára néztem, nem volt kérdés, hogy melyik jön be neki, leszámítva azt, hogy mindkettő.
- Hahó – húztam el a kezem az arca előtt. – Ők kik?
- Halvány lila gőzöm sincs, de már ez a harmadik hét, hogy minden kedden és csütörtökön megjelennek itt. Bár múlthéten csak a rövid hajú volt itt. Szerintem annak van valami baja, mert folyamatosan a hosszú hajú pasi dumál, meg fogdossa a kezét. – Elfintorodtam, mire Adela meglökött. – Jajj basszus, nem ÚGY! Hanem tudod, olyan vigasztalóan. Áááá… idejönidejönidejön… - pánikolt Adela és hátrált egy lépést és eltűnt a raktárban. Idióta!
A barna hajú épp a pult felé közeledett. Mellettem támaszkodott meg és rámnézett. Épp nagy bőszen szürcsöltem a kólát a szívószállal. Nyugi vann. Hátradobtam a hajam és rámosolyogtam, mire válaszul kaptam egy szomorkás, de nagyon édes válaszmosolyt. Mindketten ismét a pult felé fordultunk, és a srác elkezdett dobolni a pulton. Eltelt pár perc. Le mertem volna fogadni, hogy dinka barátnőm épp a mosdóban van, hogy „feldobjon egy kis sminket”. A srác felém fordult és kinyitotta a száját, mintha kérdezni akarna valamit, de végül csak az alsó ajkába harapott és visszafordult, majd folytatta a dobolást. Bakker, ha ez most itt felismer, nekem annyi. Dehogyis, nyugi van. A hajam takarásában, a szemem sarkából alaposan végigmértem. Farmer volt rajta és sportcipő. Hmm… sportos. Rendben. Fenék. Hmmm… jóóó. Fehér póló, izmos karok. De nem jutottam tovább, mert ekkor libbent elő újra Adela.
- Jajj, ne haragudj, régóta vársz? Csak alá kellett írnom a szállítólevelet. – jaja persze kislány, és a szájfényt is ahhoz adták. Belevigyorogtam a kólámba.
- Semmi baj. – mondta halkan a srác. – Két kólát kérünk meg egy mentes vizet. Köszi. – miközben kedvenc kávéházas kisasszonyom tálcára rakta a rendelést, hogy kivigye nekik , mi még egyszer összenéztünk, Adela pedig visszafordult és ránkvigyorgott. Ááá…Bolond ez a nő!
Megbeszéltem Adelával, hogy zárásig maradok, aztán meg felhívom Albertet, hogy csináljon nekem alibit. Húzni fogja a száját, de úgyis megteszi, majd bevetem magam kicsit, ha szükséges. A két srác még mindig az utolsó asztalnál üldögélt. És még három kólával később is nagyon lelkesen beszélgettek valamiről. Adela nagyrészt végig őket bámulta a hátam mögött és arcpirító megjegyzéseket tett, hogy mit csinálna velük…
- Nah, amúgy jössz akkor pénteken a Suenoba? Légysziii… - tette hozzá, mert már előre sejtette a válaszom. Egyáltalán semmi kedvem már bulizni járni.
Az agyamra mennek a fotósok, nem tudom elengedi magam, bármit csinálok másnap már egész Spanyolország tudja és ami a legrosszabb… anyám. Viszont már ezer éve nem mozdultam ki úgy rendesen, persze összejártunk a barátokkal meg ilyesmi, de az mégsem olyan. Megrántottam a vállam, mire a nyakamba ugrott, a két férfi érdeklődve figyelte a jelenetet. Látszott rajtuk, hogy épp menni készülnek, mert a hosszabb hajú már épp felállt és felvette a bőrdzsekijét.
- Én meg lassan megyek - tettem hozzá, az órámra nézve, ami fél 12-őt mutatott. Lecsusszantam a bárszékről, mikor épp elköszöntem Adelatól akkor mentek ki a kávézóból. Ahogy kinyilt az ajtó, kintről furcsa morajlás és kiáltozások zaja tört be.
- Mi történik kinnt? – fordultam vissza.
- Még mindig tüntetnek, tudod…
- Éjjel is? – kérdeztem hitetlenkedve, mire Adela csak megrántotta a vállát.
- Nagyon kitartóak, de amúgy azt mondták, hogy ha nem mennek el szétoszlatják őket, pont jöttek a rendőrök, mielőtt jöttél. Nah, akkor majd pénteken szivi! – majd egy csókot dobott utánam, én intettem és kiléptem az ajtón.
Még mindig nagyon kellemes idő volt odakinnt. Miközben a kocsim felé sétáltam, a hangzavar, már egyre közelebbről hallatszott. Előhalásztam a telefonomat a táskámból és elkezdtem egy smst írni Albertnek. Észrevettem, hogy nem sokkal előttem, zsebredugott kézzel ballag a magas barna hajú srác, akinek olyan bánatos volt a mosolya. Elgondolkoztam, hogy vajon mi bánthatja őt ennyire. Látszott rajta, hogy nagyon letört, lassan sétált, a szemét szigorúan a földre szegezve. Hirtelen a hangzavar egészen nagy lett, hátranéztem, ahol rengeteg, dühös, táblákkal felszerelkezett ember állt mögöttem, mindenfélét kiabáltak és felém tartottak. Tudom, hogy nem engem akarnak bántani, de akkoris nagyon ijesztő volt, rengetegen voltak, megszaporáztam a lépteim. Ha jól emlékszem, akkor itt balra van egy kis mellékutca, ahol bár elég nagy kerülővel, de eljuthatok a kocsimhoz. Inkább a kerülő, minthogy több száz vagy esetleg ezer feldühödött ember taposson halálra. Ekkor szemből fényszórók világítottak a szemembe és teljesen elvakítottak.
- Itt a rendőrség, álljanak meg! Mindenki álljon meg! – több rendőrautó fékezett le, hangos csikorgással az utcácska végén és állig felvértezett rohamrendőrök szálltak ki belőle.
Nagyszerű! A jelek szerint két tűz közé kerültem. A bánatos srácnak, már nyomát sem láttam és kezdett eluralkodni rajtam a pánik. Mostmár futni kezdtem, remélem, hogy a rendőrök majd nem gondolják azt, hogy énis a tüntetők közé tartozom. Mellettem, kövek csapódtak a földre. Bakker, honnan szereztek ezek köveket? Félek, remegek, ilyenkor hol van Pedro és a bandája? Nyugi kislány, nem kell pánik! Futottam, de abban a pillanatban tarkón talált valami, gondolom, egy kő. Felsikoltottam és a földre estem. Nagyszerű, itt fogok meghalni, mindig is erre vágytam, vajon a hullámat még felismerik, miután átgyalogol rajtam több száz ember? Bocs apa, a nyitott koporsónak lőttek. Éreztem, hogy meleg vér folyik a nyakamba, megborzongtam, átadtam magam a teljes kétségbeesésnek és már meg sem próbáltam felállni. Ekkor éreztem, hogy két kar könnyedén felemel, és bevisz egy kis mellékutcába, a többire nem emlékszem, azt hiszem elájultam.
Várom a véleményteket a chatboxban, hogy folytassam-e?! Puszi!
Zakatolt a szívem és az agyam, csak az járt a fejemben, hogy lelépjek innen, most gyűlöltem mindent és mindenkit. A levegő fullasztóvá vált, ígyhát felkeltem az ágyról és az ablakhoz sétáltam. Szép, tiszta este volt, nem túl messze látni véltem Madrid lüktető fényeit. Kedvem lett volna sétálni egyet a Gran Víán, és hát miért is ne tehetném? Felemeltem az ablak mellőli asztalról a telefont.
- Sara, kérem szóljon Philipnek, hogy készítse elő az autómat, elmegyek. - kattant a telefon és én visszaraktam a kagylót, majd leültem az ágyra.
Mennyivel könnyebb lenne, ha én is csak egyszerű ember lehetnék, aki, ha kedve tartja, bepattan a kocsijába és oda megy, ahova akar… Végtelenül nyomasztó a tudat, hogy végülis, fiatal vagy, mindent megtehetnél, de mégis be vagy zárva. Nem feltétlenül a szó fizikai értelmében… de mindenképpen korlátoznak. Nem járhatsz arra az egyetemre, ahova akarsz, próbálják korlátozni, hogy azzal barátkozz, akivel neked tetszik és persze, túl sok a családi program is. Lerúgom a papucsomat és a szekrényemhez lépek, kiveszek belőle egy sima farmert és egy fehér pólót és felveszem hozzá az egyik kényelmes babacipőmet. Nagyon, nagyon halkan elindulok, az ajtóm felé, bár magamban már rég tudom, hogy esélytelen lesz a hibátlan kijutás. Óriási ez a ház, már öt éve lakunk itt, de még mindig rejteget valami meglepetést. Balra, balra, jobbra, lépcső ééésss…
- Caroline? – Lépett ki anyám az egyik szobából.
- Merre tartasz? Már este kilenc óra van. – Karba tett kezek, kérdő pillantás, gyerünk Caro gondolkozz, gondolkozz! Azistenit, miaz, hogy 22 évesen nem mehetek el itthonról…
- Alberttel találkozom – ez az ütőkártyám, viszont, ha tényleg annyiszor találkoznék vele, ahányszor mondom, már akár feleségül is vehetne, anyám nagy örömére.
Most is, már csak az említése mosolyt csal anyám arcára. Félelmetes. Nem mintha Albert nem lenne, aranyos és kedves és ami azt illeti, még jól is néz ki… és ha talán magamtól választhattam volna őt, mint jövendőbelit, még jó is lenne, de így… lobog bennem a szabadságvágy, azistenit!
- Ne maradj el sokáig, a te helyzetedben… - de az agyam már kikapcsolt.
Szemeim üvegesen pásztázták a selyemtapétát, elmúlt 22 évemben már legalább egymilliószor meghallgattam ezt a monológot, így az agyam reflexszerűen védekezett és egyszerűen leállt, tudjátok, mint mikor a filmekben a főhős épp elájulni készül és a hang eltorzul a minták meg ide-oda mosódnak a szeme előtt. Átlagban 5-10 percre tudtam magam így kiütni. - és vidd magaddal Pedro-t! – Naja, nem mintha nem követne folyamatosan, árnyékként. De bólintottam és mosolyogtam, majd elindultam lefelé a lépcsőn. Szerencsére Philip már ott várt az autóm mellett.
- Jó estét, kisasszony! – hajolt meg egy picit miközben kinyitotta előttem az ajtót.
Visszabólintottam és közben a táskámban kutattam a telefonom után. Felhívom Adelát, hátha a kávézóban van. Adela Hernandez, az egyik legjobb barátnőm, az egyetemen ismertem meg és nagyon megszerettem. Ritka kincs az embernek egy ilyen barátnő, aki mellett egyszerű, normális embernek érezheti magát. A telefon kicsöngött, de Adele nem vette fel, biztosan dolgozik. Elraktam a készüléket a táskámba, de közben hallottam, hogy egy másik kocsi áll meg mögöttem, hátranéztem és láttam, ahogy kiszáll belőle egy magas, izmos férfi, ő volt Pedro.
- Óóóóh… lehetne, hogy most ne… - húztam el a számat. Pedro elmosolyodott és megrázta a fejét. Annyira aranyos és nem lehet rá haragudni és ezért utálom.
- De csak a városba megyek…
- Éjszaka…
- …egy barátnőmhöz…
- Egyedül… - percekig folytathattuk volna még ezt az értelmetlen szócsatát, úgyis tudtam, hogy ha akarom, ha nem úgyis utánam jönnek. Ez az életemmel jár. Háromszoros hurrá az aranykalitkának! Hiphip… Megvontam a vállam.
- Jó, de azért nem kell a sarkamban lenni egész este, elég ha a kocsiban megvártok. –
- Ez csak természetes, diszkrétek leszünk… - bólintott Pedro és visszament a fekete terepjáróhoz.
Én sóhajtottam és bepattantam a kocsiba, majd kihajtottam a hatalmas kovácsoltvas kapun. Szeretek este vezetni, minden olyan nyugis, csak te, a kocsi és a gondolataid. Körülbelül 30 perc alatt megérkeztem a városba, a kávézótól kicsit arrébb parkoltam. Pedroék tényleg nagyon diszkrétek voltak, mert még eddig észre sem vettem őket. Adele kávézója a belvárostól nem messze, egy félreeső utcában volt. Kellemes hely és ami a legfontosabb, mentes a turistáktól és egyéb idegesítő népségtől, akik nyaranta elözönlik a várost, eszeveszettül kattogtatva a fényképezőiket… brrr… Amikor benyitottam a kávéházba, megszólalt az ajtó fölötti kis csengő és egy középmagas szőkésbarna lány libbent elő a raktárból. Rámvigyorgott és integetett, hogy menjek oda. Felültem a bárszékre és áthajoltam a pulton, hogy két puszit nyomjak Adele arcára.
- Halihó! – köszönt mosolyogva és már fordult is, hogy előhozza nekem a szokásos kólám. – Hogyhogy meg tudtál szökni? – kérdezte, amikor visszajött.
- Alberttel találkozom – mondtam fanyalogva miközben idézőjelet formáltam az ujjaimmal.
- És ő hol van?
- Honnan a viharból tudjam? – vontam meg a vállam és belekortyoltam a kólámba. – És veled mi újság?
- Ó, szuperül vagyok, köszi…- vigyorgott Adele sejtelmesen.
- Na, mesélj! – könyököltem a pultra, hogy közelebb hajolhassak a szőke lányhoz.
- Pont jókor jöttél amúgy, hallod, a kedd a kedvenc napom mostanság… jah meg a csütörtök… de főleg a kedd…
- Bökd már ki mit akarsz!
- Áh, mindjárt meglátod! – mondta, miközben az órájára nézett, ami már majdnem háromnegyed tizet mutatott.
Felvont szemöldökkel néztem rá, mire ő diadalmasan az ajtó felé bökött, azon két férfi lépett be. Az egyik magas, barna hajú volt, olyan igazi jókisfiú fejjel, míg a másik annak tökéletes ellentéte egy spanyol macho. Szőkésbarna félhosszú haj, kidolgozott test. A kávézó legvégén ültek le. Adela ábrándozó arcára néztem, nem volt kérdés, hogy melyik jön be neki, leszámítva azt, hogy mindkettő.
- Hahó – húztam el a kezem az arca előtt. – Ők kik?
- Halvány lila gőzöm sincs, de már ez a harmadik hét, hogy minden kedden és csütörtökön megjelennek itt. Bár múlthéten csak a rövid hajú volt itt. Szerintem annak van valami baja, mert folyamatosan a hosszú hajú pasi dumál, meg fogdossa a kezét. – Elfintorodtam, mire Adela meglökött. – Jajj basszus, nem ÚGY! Hanem tudod, olyan vigasztalóan. Áááá… idejönidejönidejön… - pánikolt Adela és hátrált egy lépést és eltűnt a raktárban. Idióta!
A barna hajú épp a pult felé közeledett. Mellettem támaszkodott meg és rámnézett. Épp nagy bőszen szürcsöltem a kólát a szívószállal. Nyugi vann. Hátradobtam a hajam és rámosolyogtam, mire válaszul kaptam egy szomorkás, de nagyon édes válaszmosolyt. Mindketten ismét a pult felé fordultunk, és a srác elkezdett dobolni a pulton. Eltelt pár perc. Le mertem volna fogadni, hogy dinka barátnőm épp a mosdóban van, hogy „feldobjon egy kis sminket”. A srác felém fordult és kinyitotta a száját, mintha kérdezni akarna valamit, de végül csak az alsó ajkába harapott és visszafordult, majd folytatta a dobolást. Bakker, ha ez most itt felismer, nekem annyi. Dehogyis, nyugi van. A hajam takarásában, a szemem sarkából alaposan végigmértem. Farmer volt rajta és sportcipő. Hmm… sportos. Rendben. Fenék. Hmmm… jóóó. Fehér póló, izmos karok. De nem jutottam tovább, mert ekkor libbent elő újra Adela.
- Jajj, ne haragudj, régóta vársz? Csak alá kellett írnom a szállítólevelet. – jaja persze kislány, és a szájfényt is ahhoz adták. Belevigyorogtam a kólámba.
- Semmi baj. – mondta halkan a srác. – Két kólát kérünk meg egy mentes vizet. Köszi. – miközben kedvenc kávéházas kisasszonyom tálcára rakta a rendelést, hogy kivigye nekik , mi még egyszer összenéztünk, Adela pedig visszafordult és ránkvigyorgott. Ááá…Bolond ez a nő!
Megbeszéltem Adelával, hogy zárásig maradok, aztán meg felhívom Albertet, hogy csináljon nekem alibit. Húzni fogja a száját, de úgyis megteszi, majd bevetem magam kicsit, ha szükséges. A két srác még mindig az utolsó asztalnál üldögélt. És még három kólával később is nagyon lelkesen beszélgettek valamiről. Adela nagyrészt végig őket bámulta a hátam mögött és arcpirító megjegyzéseket tett, hogy mit csinálna velük…
- Nah, amúgy jössz akkor pénteken a Suenoba? Légysziii… - tette hozzá, mert már előre sejtette a válaszom. Egyáltalán semmi kedvem már bulizni járni.
Az agyamra mennek a fotósok, nem tudom elengedi magam, bármit csinálok másnap már egész Spanyolország tudja és ami a legrosszabb… anyám. Viszont már ezer éve nem mozdultam ki úgy rendesen, persze összejártunk a barátokkal meg ilyesmi, de az mégsem olyan. Megrántottam a vállam, mire a nyakamba ugrott, a két férfi érdeklődve figyelte a jelenetet. Látszott rajtuk, hogy épp menni készülnek, mert a hosszabb hajú már épp felállt és felvette a bőrdzsekijét.
- Én meg lassan megyek - tettem hozzá, az órámra nézve, ami fél 12-őt mutatott. Lecsusszantam a bárszékről, mikor épp elköszöntem Adelatól akkor mentek ki a kávézóból. Ahogy kinyilt az ajtó, kintről furcsa morajlás és kiáltozások zaja tört be.
- Mi történik kinnt? – fordultam vissza.
- Még mindig tüntetnek, tudod…
- Éjjel is? – kérdeztem hitetlenkedve, mire Adela csak megrántotta a vállát.
- Nagyon kitartóak, de amúgy azt mondták, hogy ha nem mennek el szétoszlatják őket, pont jöttek a rendőrök, mielőtt jöttél. Nah, akkor majd pénteken szivi! – majd egy csókot dobott utánam, én intettem és kiléptem az ajtón.
Még mindig nagyon kellemes idő volt odakinnt. Miközben a kocsim felé sétáltam, a hangzavar, már egyre közelebbről hallatszott. Előhalásztam a telefonomat a táskámból és elkezdtem egy smst írni Albertnek. Észrevettem, hogy nem sokkal előttem, zsebredugott kézzel ballag a magas barna hajú srác, akinek olyan bánatos volt a mosolya. Elgondolkoztam, hogy vajon mi bánthatja őt ennyire. Látszott rajta, hogy nagyon letört, lassan sétált, a szemét szigorúan a földre szegezve. Hirtelen a hangzavar egészen nagy lett, hátranéztem, ahol rengeteg, dühös, táblákkal felszerelkezett ember állt mögöttem, mindenfélét kiabáltak és felém tartottak. Tudom, hogy nem engem akarnak bántani, de akkoris nagyon ijesztő volt, rengetegen voltak, megszaporáztam a lépteim. Ha jól emlékszem, akkor itt balra van egy kis mellékutca, ahol bár elég nagy kerülővel, de eljuthatok a kocsimhoz. Inkább a kerülő, minthogy több száz vagy esetleg ezer feldühödött ember taposson halálra. Ekkor szemből fényszórók világítottak a szemembe és teljesen elvakítottak.
- Itt a rendőrség, álljanak meg! Mindenki álljon meg! – több rendőrautó fékezett le, hangos csikorgással az utcácska végén és állig felvértezett rohamrendőrök szálltak ki belőle.
Nagyszerű! A jelek szerint két tűz közé kerültem. A bánatos srácnak, már nyomát sem láttam és kezdett eluralkodni rajtam a pánik. Mostmár futni kezdtem, remélem, hogy a rendőrök majd nem gondolják azt, hogy énis a tüntetők közé tartozom. Mellettem, kövek csapódtak a földre. Bakker, honnan szereztek ezek köveket? Félek, remegek, ilyenkor hol van Pedro és a bandája? Nyugi kislány, nem kell pánik! Futottam, de abban a pillanatban tarkón talált valami, gondolom, egy kő. Felsikoltottam és a földre estem. Nagyszerű, itt fogok meghalni, mindig is erre vágytam, vajon a hullámat még felismerik, miután átgyalogol rajtam több száz ember? Bocs apa, a nyitott koporsónak lőttek. Éreztem, hogy meleg vér folyik a nyakamba, megborzongtam, átadtam magam a teljes kétségbeesésnek és már meg sem próbáltam felállni. Ekkor éreztem, hogy két kar könnyedén felemel, és bevisz egy kis mellékutcába, a többire nem emlékszem, azt hiszem elájultam.
Várom a véleményteket a chatboxban, hogy folytassam-e?! Puszi!
Sziasztok!
Új történetbe kezdek, a szereplők Iker Casillas és Caroline és egy csöppnyi kaland, némi foci és sok-sok bonyodalom, majd végül... szerelem? :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)