2. fejezet

Sziasztok!
Mint ahogy már azt a chaten jeleztem, a hétvégém elég zsúfolt lesz ezért nem lesz időm folytatni a sztorit, de addigis fogadjátok a második fejezetet most, szeretettel!

2.fejezet

Ahogy felemeltem a lány szeme becsukódott és a teste elernyedt. Elájult. Legalábbis remélem, hogy CSAK elájult. Bevittem egy kis mellékutcába és a földre fektettem, a pulcsimat pedig a feje alá raktam. Basszus, mit csináljak? Összekulcsoltam a kezem a tarkómon, úgy próbáltam gondolkozni. Mentők! Mindenképp kell egy orvos, hogy megvizsgálja! Előkaptam a mobilom, és beütöttem a mentők számát.

- Jó estét! Szeretnék egy mentőt a Roger de Llúriára 54 szám. Sürgős!!! – a telefont idegesen a zsebembe süllyesztettem.

Öt perc és itt vannak. Mit tehetnék öt perc alatt? Letérdeltem a lány mellé, akinek a szemei még mindig csukva voltak, de a mellkasa ütemesen emelkedett fel és le, tehát lélegzett. A fehér felsőjét teljesen eláztatta a vér. Elsimítottam egy pár tincset az arcából. Szép lány volt, már a kávézóban is tetszett, kedves arca volt, és bájos mosolya. Csak egy baj volt. Nagyon hasonlított Rá. De erre most nem szabad gondolnom. Másrészről pedig annyira ismerős az arca valahonnan. A merengésemet a lány sóhaja szakította félbe. Ébredezett. Kinyitotta a szemét és megpróbált felülni. Én visszanyomtam a pulcsira.

- Ne, maradj! Mindjárt itt lesznek a mentők. – nem ellenkezett, visszadőlt a földre, miközben felszisszent és a tarkójához kapott.
- Áú… nagyon fáj. – húzta el a száját. Majd kíváncsian rám emelte a szemét. – Ki vagy te? Végülis, meg kellene tudnom a megmentőm nevét nem? – elmosolyodott.
- Jajj ne haragudj én… - de a bemutatkozást félbeszakította a mentő szirénája.

Egy orvos és két mentős azonnal ott volt mellettünk. A barna hajú lányt egy hordágyra tették. Próbáltam közelebb menni hozzá. Időközben egy fekete terepjáró fékezett le mellettünk és egy marcona fekete ruhás fickó szállt ki belőle és egyenesen a mentőautóhoz ment. Az orvos hozzám fordult:
- Maga a rokona? Vagy a barátja?
- Nem, én csak…
- Köszönjük, amit tett fiatalember. – jött oda a fekete ruhás férfi. – Már nincs szükségünk a segítségére. – Felhúztam a szemöldököm, ki ez a fazon és mit akar?
- Sajnálom, de ha nem a rokona vagy a barátja, nem jöhet velünk. – közölte az orvos. Majd a fekete ruhás férfihez fordult. – És maga kicsoda? – a férfi mutatott neki valamit a kabátja belsejében, mire az orvos szeme elkerekedett és teljesen lesápadt. Én az egészből nem láttam semmit, mert háttal állt nekem.

Nem értettem ezt az egészet. Ki ez a fazon? Ki ez a lány? A mentő elhajtott, nyomában a fekete terepjáróval. A tenyerembe temettem az arcom. Ki fogom deríteni! Elindultam előre, de valamibe beleütközött a lábam, lehajoltam és egy fél pár cipő volt. Elmosolyodtam. Nagyszerű! A titokzatos lányról már annyit tudunk, hogy 37-es lába van… és nincs lábszaga.
***

A mentőautóban, Pedro végig fogta a kezemet. Testőrből, átváltozott, aggódó apukává. Már több mint 10 éve volt mellettem, így én is inkább pótapukaként tekintettem már rá.

- Caro, Jól vagy? Annyira szégyellem, hogy nem voltunk ott, hogy segíthessünk! – mentegetőzött, mikor látta, hogy kinyitottam a szemem.
- Semmi baj Pedro, ne aggódj, jól vagyok. A srác? – kérdeztem.
- Megköszöntünk neki mindent. – elhúztam a számat, biztos tök hülyének néz. A fejem lüktetett.
Míg megérkeztünk a kórházhoz nem esett több szó közöttünk. A mentőautóból, már a saját lábamon szálltam ki, Pedro támogatásával és fél pár cipőben. Hol hagyhattam a másikat? Nem emlékszem rá, biztos leesett a lábamról a rohanásban. A kórházban kitisztították a sebet és összevarrták. Nem volt komolyabb bajom, még pár zúzódást leszámítva. Míg Pedro aláírta a kórházi papírokat, a neonfényes folyosón üldögéltem és azon gondolkoztam, hogy hogyan fogom ezt otthon elmagyarázni. Elővettem a mobilom, és láttam, hogy volt pár nem fogadott hívásom Alberttől és anyámtól. Előszöris neki írtam, mert képes és fellármázza a fél várost. Azt írtam neki, hogy ne aggódjon, kicsit elhúzódott a beszélgetés, de megyek Alberthoz és holnap majd haza. Utána pedig felhívtam Albertet. Hármat csörgött, mikor végre felvette és álmos hangon szólt bele a telefonba:

- Igen?
- Szia Albert, itt Caro, már aludtál?
- Igen, de semmi baj, mondd hogy mi történt? - a hangja még vontatott volt, de kissé felélénkült, hallottam, ahogy felül az ágyban.
- Semmi komoly. Otthon vagy? Beugranék hozzád, ha nem gond, majd ott mindent elmesélek. – semmi kedvem a telefonba magyarázkodni.
- Persze gyere! Mennyi idő?
- Max 20 perc. Szia! – nem vártam meg, hogy elköszönjön, kinyomtam a telefont. Pedro jött oda hozzám.
- Jobban vagy? Az orvos, azt mondta, hogy semmi komoly és 4-5 nap múlva kiszedik a varratot, szerencséd volt, mert ha pár centivel feljebb talál el, akkor le kellett volna borotválni a hajadat. – összerezzentem, na azt vajon hogy magyaráztam volna meg. Leült mellém és hatalmas tenyerébe fogta a kezem, majd aggódva rám nézett. - Hazaviszlek jó?
- Nem kell köszi, inkább Alberthez megyek – már nyitotta volna a száját, hogy tiltakozzon, de folytattam – ha lehetne, ne szóljunk a szüleimnek, csak botrány lenne belőle, majd azt mondom, hogy elestem vagy valami. Ez elég hihető. – a férfi elmosolyodott, híres voltam a mozgáskoordinációm teljes hiányáról.
- Nem lenne mégis inkább jobb, ha elmondanánk az igazat?
- Dehogyis! Akkor titeket is elővennének és ez tényleg csak baleset volt. A srácról amúgy nem tudsz semmit? – Pedro lassan, bólintott, majd a kérdés hallatán sejtelmesen elmosolyodott. Oldalba böktem.
- Nah, mondd már!
- Nem lehet. Gyere elviszlek Alberthez! Remélem van ott pár ruhád és cipőd. – nézett végig rajtam.

A ruhám még mindig csurom vér volt, az egyik lábam, pedig még mindig cipő nélkül árválkodott. Rábólintottam, felálltunk. Pedro átkarolt (vagyis inkább a hóna alá kapott) rémisztő, hogy egy ilyen emberben mekkora erő van. Bár az én 167 centis magasságom és 50 kilóm nem számított komoly mennyiségnek az ő két métere és 80 kilójához képest. A kocsi mellet ott állt még két másik férfi és cigiztek, de amikor megláttak minket gyorsan elnyomták. Na igen, nálunk tilos a dohányzás. Elvigyorodtam.

- Nyugi fiúk, inkább nekem is adhatnátok egyet – Pedro rosszallóan nézett, pedig tudtam, hogy ő is rá szokott gyújtani néha. Elengedett, miközben az egyikőjük megkínált egy szállal, elvettem és könyörgően nézetem Pedrora, aki megforgatta a szemét, de elővett egy öngyújtót és meggyújtotta én pedig jó mélyre leszívtam a füstöt és meztelen lábammal Pedró bakancsára léptem.
- Jobban van he…
- Kinemonddkinemondd – tiltakoztam hangosan, mire a kérdező nagyon meglepődött. Gyűlöltem azt a megszólítást, amit használni akart.
- Elnézést kisasszony. – motyogta lehajtott fejjel, ami engem mentegetőzésre késztetett.
- Nem azért… csak… inkább tegeződhetnénk. Nem hinném, hogy nagy lenne a korkülönbség és Pedro is tegez. – vigyorogtam a kék szemű testőrömre. A másik meglepődve elmosolyodott.
- Köszönöm. A nevem Roberto.
- Caroline vagyok – nyújtottam felé a kezem, amit megilletődve el is fogadott. Viszont a kéznyújtásban elveszettem az egyensúlyom, tekintve, hogy fél lábbal még mindig Pedróra támaszkodtam, de ő elkapta a derekamat, megmentve engem egy ujjabb eséstől. – Caroline - intettem a másik férfi felé is.
- Santiago, szolgálatára - csapta össze a sarkát, mire mind a négyen elmosolyodtunk.

A bűntudat és a nyugtalanság már csak akkor telepedett rám ismét, amikor behajtottunk Albert házához. Vettem egy mély levegőt és kinyitottam az ajtót. Még gyorsan nyomtam egy búcsúpuszit Pedro arcára és a másik kettőtől is elköszöntem. Beütöttem a kapukódot és bementem a lépcsőházba. Hallottam, ahogy Pedro csak akkor indul el, amikor már becsukódott mögöttem a kapu. Belülről fényűző volt az egész épület, márvány és kovácsoltvas mindenütt. A portára mentem.

- Jó Estét! – köszöntem egy nyúzott középkorú férfinek. Már korábban is találkoztunk ezért nem kérdezgetett sokat, csak felcsörgött Albertnek.
- Az úr, már várja önt. További szép estét! – csak képzelődöm vagy tényleg úgy hangzott, mintha azt hinné a pali, hogy egész éjszakás hancúrozásra készülünk…

Már elnézést, de ha valaki hozzám állítana be az éjszaka közepén tiszta véresen és egy fél cipőben én biztos nem ezt gondolnám. Megráztam a fejem, majd beszálltam a liftbe és megnyomtam az ötöst. A tükörbe nézve, nem mutattam túl biztató látványt, az egész hátam véres volt, a hajam kócos, a nadrágom koszos, hogy a fél pár cipőről már ne is beszéljünk. Igazából ki kellett volna dobnom már a kukába… mit lehet kezdeni fél pár cipővel? A lift csöngött én meg kiszálltam és a 27-es ajtóhoz sétáltam, ami ebben a pillanatban ki is nyílt előttem. És az ajtóban ott állt Ő! Egy farmerban, félmeztelenül, ami látni engedte kidolgozott testét és engem fürkésző eszméletlenül világoskék szemekkel. Ő az én… nem tudom micsodám… barátom? Mondjuk. Tény, hogy csókolóztunk már párszor és egyszer mást is, de ennyi. Az a baj, hogy anya nagyon erőlteti ezt az egészet.

- Caro, veled meg mi az Isten történt? - húzott be gyorsan a lakásba. Nagyon feszélyezett a kockás hasa, így inkább a szemére koncentráltam, de az sem segített túl sokat. Basszus, nagyon beüthettem a fejem. Bementem a nappaliba és levágódtam a kanapéra.
- Amint lezuhanyoztam és kapok valami tiszta ruhát, mindent elmesélek. – Albert aggodalmasan bólintott és a fürdőszoba felé intett.
- Hozok egy pólót. – azzal a hálószoba felé vette az irányt.
Én pedig bementem a fürdőbe. Körbe sem néztem (pedig máskor órákig képes vagyok a hatalmas szobát csodálni) csak lerángattam a ruháimat felfogtam a hajam, berontottam a zuhanyzóba és folyattam magamra a forróvizet. Fogalmam sincs meddig állhattam ott, de biztos sokáig mert Albert bekopogott, hogy megkérdezze jól vagyok-e. Mikor kiléptem, gyorsan megtörölkőztem és felvettem a puha, fehér fürdőköpenyt, ami a fogason lógott. Férfi tusfürdő illata volt. Kellemes. Mikor kimentem, Albert, már a kanapén ült és a tévét kapcsolgatta, immáron egy fehér pólóban. Melléültem, ő pedig kikapcsolta a készüléket és rám nézett. Elmeséltem neki, az egész sztorit, néhány résznél csak a fejét csóválta, míg párnál rosszallóan nézett.

- Nem vigyázol eléggé magadra! – rámosolyogtam, mire ismét csak a fejét csóválta. – És otthon mit mondasz majd? Letizia már vagy háromszor hívott… úgy tudta, hogy nálam vagy - mondta olyan hangsúllyal, hogy én is inkább azt szerettem volna, hogy itt legyek.
- És mit mondtál neki? – kérdeztem izgatottam.
- Mit…mit? Hát hogy itt vagy csak leszaladtál Adelához… - rávigyorogtam.
- Egy angyal vagy! – felsóhajtott és lerakta a karját a kanapé támlájára. – Hogyan tudnám meghálálni? – ránéztem és a szeméből olyan dolgot olvastam ki, amibe beleborzongtam.
Albert kedves volt és jóképű, figyelt rám és próbált megérteni, de sajnos nem voltunk egy hullámhosszon. A testem tökéletesen akarta őt, de a lelkem és a szívem mást súgott. Valahogy egyensúlyba kell hoznom őket, így hát odabújtam hozzá, ő pedig átkarolta a vállamat.
- Nem értelek téged Caroline! Olyan boldogok lehetnénk! A szüleid is örülnének ...
- Jajj, lehetne, hogy ezt ne most, már ezerszer megbeszéltük! Tudod, hogy próbálkozom, de ez nem könnyű! - hallottam, ahogy felsóhajt.

Felkeltem és a szemébe néztem - el lehetett veszni a szemeiben - majd egy könnyű csókot adtam a szájára. Visszamentem a hálószobába és az ágyra dőltem és bár pár pillanattal ezelőtt még egy kék szempárba néztem, ahogy behunytam az enyémet mégis egy zöldesbarna szempár volt, ami visszanézett rám.


Megjegyzéseket, véleményeket, megérzéseket, ötleteket, kritikákat szivesen fogadok! Puszi nektek!