1. fejezet

Azt mondják, ha becsuksz egy ajtót, kinyílik egy másik. Hogy egyszer majd minden rendbe jön, és hogy Isten mindenkin segít. Nos, én úgy érzem, hogy már számtalan ajtót becsuktam, de egyik sem nyílt ki. Semmi nem jön rendbe és az Istenbe vetett hitem is halványul. Szentségtörés, tudom. Számtalan kérdésem lenne Istenhez, megannyi miért és minek. De miért tenném fel őket? Minek, hiszen úgysem válaszol.

Zakatolt a szívem és az agyam, csak az járt a fejemben, hogy lelépjek innen, most gyűlöltem mindent és mindenkit. A levegő fullasztóvá vált, ígyhát felkeltem az ágyról és az ablakhoz sétáltam. Szép, tiszta este volt, nem túl messze látni véltem Madrid lüktető fényeit. Kedvem lett volna sétálni egyet a Gran Víán, és hát miért is ne tehetném? Felemeltem az ablak mellőli asztalról a telefont.

- Sara, kérem szóljon Philipnek, hogy készítse elő az autómat, elmegyek. - kattant a telefon és én visszaraktam a kagylót, majd leültem az ágyra.

Mennyivel könnyebb lenne, ha én is csak egyszerű ember lehetnék, aki, ha kedve tartja, bepattan a kocsijába és oda megy, ahova akar… Végtelenül nyomasztó a tudat, hogy végülis, fiatal vagy, mindent megtehetnél, de mégis be vagy zárva. Nem feltétlenül a szó fizikai értelmében… de mindenképpen korlátoznak. Nem járhatsz arra az egyetemre, ahova akarsz, próbálják korlátozni, hogy azzal barátkozz, akivel neked tetszik és persze, túl sok a családi program is. Lerúgom a papucsomat és a szekrényemhez lépek, kiveszek belőle egy sima farmert és egy fehér pólót és felveszem hozzá az egyik kényelmes babacipőmet. Nagyon, nagyon halkan elindulok, az ajtóm felé, bár magamban már rég tudom, hogy esélytelen lesz a hibátlan kijutás. Óriási ez a ház, már öt éve lakunk itt, de még mindig rejteget valami meglepetést. Balra, balra, jobbra, lépcső ééésss…

- Caroline? – Lépett ki anyám az egyik szobából.

- Merre tartasz? Már este kilenc óra van. – Karba tett kezek, kérdő pillantás, gyerünk Caro gondolkozz, gondolkozz! Azistenit, miaz, hogy 22 évesen nem mehetek el itthonról…

- Alberttel találkozom – ez az ütőkártyám, viszont, ha tényleg annyiszor találkoznék vele, ahányszor mondom, már akár feleségül is vehetne, anyám nagy örömére.

Most is, már csak az említése mosolyt csal anyám arcára. Félelmetes. Nem mintha Albert nem lenne, aranyos és kedves és ami azt illeti, még jól is néz ki… és ha talán magamtól választhattam volna őt, mint jövendőbelit, még jó is lenne, de így… lobog bennem a szabadságvágy, azistenit!

- Ne maradj el sokáig, a te helyzetedben… - de az agyam már kikapcsolt.

Szemeim üvegesen pásztázták a selyemtapétát, elmúlt 22 évemben már legalább egymilliószor meghallgattam ezt a monológot, így az agyam reflexszerűen védekezett és egyszerűen leállt, tudjátok, mint mikor a filmekben a főhős épp elájulni készül és a hang eltorzul a minták meg ide-oda mosódnak a szeme előtt. Átlagban 5-10 percre tudtam magam így kiütni. - és vidd magaddal Pedro-t! – Naja, nem mintha nem követne folyamatosan, árnyékként. De bólintottam és mosolyogtam, majd elindultam lefelé a lépcsőn. Szerencsére Philip már ott várt az autóm mellett.

- Jó estét, kisasszony! – hajolt meg egy picit miközben kinyitotta előttem az ajtót.

Visszabólintottam és közben a táskámban kutattam a telefonom után. Felhívom Adelát, hátha a kávézóban van. Adela Hernandez, az egyik legjobb barátnőm, az egyetemen ismertem meg és nagyon megszerettem. Ritka kincs az embernek egy ilyen barátnő, aki mellett egyszerű, normális embernek érezheti magát. A telefon kicsöngött, de Adele nem vette fel, biztosan dolgozik. Elraktam a készüléket a táskámba, de közben hallottam, hogy egy másik kocsi áll meg mögöttem, hátranéztem és láttam, ahogy kiszáll belőle egy magas, izmos férfi, ő volt Pedro.

- Óóóóh… lehetne, hogy most ne… - húztam el a számat. Pedro elmosolyodott és megrázta a fejét. Annyira aranyos és nem lehet rá haragudni és ezért utálom.
- De csak a városba megyek…
- Éjszaka…
- …egy barátnőmhöz…
- Egyedül… - percekig folytathattuk volna még ezt az értelmetlen szócsatát, úgyis tudtam, hogy ha akarom, ha nem úgyis utánam jönnek. Ez az életemmel jár. Háromszoros hurrá az aranykalitkának! Hiphip… Megvontam a vállam.
- Jó, de azért nem kell a sarkamban lenni egész este, elég ha a kocsiban megvártok. –
- Ez csak természetes, diszkrétek leszünk… - bólintott Pedro és visszament a fekete terepjáróhoz.

Én sóhajtottam és bepattantam a kocsiba, majd kihajtottam a hatalmas kovácsoltvas kapun. Szeretek este vezetni, minden olyan nyugis, csak te, a kocsi és a gondolataid. Körülbelül 30 perc alatt megérkeztem a városba, a kávézótól kicsit arrébb parkoltam. Pedroék tényleg nagyon diszkrétek voltak, mert még eddig észre sem vettem őket. Adele kávézója a belvárostól nem messze, egy félreeső utcában volt. Kellemes hely és ami a legfontosabb, mentes a turistáktól és egyéb idegesítő népségtől, akik nyaranta elözönlik a várost, eszeveszettül kattogtatva a fényképezőiket… brrr… Amikor benyitottam a kávéházba, megszólalt az ajtó fölötti kis csengő és egy középmagas szőkésbarna lány libbent elő a raktárból. Rámvigyorgott és integetett, hogy menjek oda. Felültem a bárszékre és áthajoltam a pulton, hogy két puszit nyomjak Adele arcára.

- Halihó! – köszönt mosolyogva és már fordult is, hogy előhozza nekem a szokásos kólám. – Hogyhogy meg tudtál szökni? – kérdezte, amikor visszajött.

- Alberttel találkozom – mondtam fanyalogva miközben idézőjelet formáltam az ujjaimmal.


- És ő hol van?

- Honnan a viharból tudjam? – vontam meg a vállam és belekortyoltam a kólámba. – És veled mi újság?


- Ó, szuperül vagyok, köszi…- vigyorgott Adele sejtelmesen.

- Na, mesélj! – könyököltem a pultra, hogy közelebb hajolhassak a szőke lányhoz.
- Pont jókor jöttél amúgy, hallod, a kedd a kedvenc napom mostanság… jah meg a csütörtök… de főleg a kedd…

- Bökd már ki mit akarsz!


- Áh, mindjárt meglátod! – mondta, miközben az órájára nézett, ami már majdnem háromnegyed tizet mutatott.

Felvont szemöldökkel néztem rá, mire ő diadalmasan az ajtó felé bökött, azon két férfi lépett be. Az egyik magas, barna hajú volt, olyan igazi jókisfiú fejjel, míg a másik annak tökéletes ellentéte egy spanyol macho. Szőkésbarna félhosszú haj, kidolgozott test. A kávézó legvégén ültek le. Adela ábrándozó arcára néztem, nem volt kérdés, hogy melyik jön be neki, leszámítva azt, hogy mindkettő.

- Hahó – húztam el a kezem az arca előtt. – Ők kik?

- Halvány lila gőzöm sincs, de már ez a harmadik hét, hogy minden kedden és csütörtökön megjelennek itt. Bár múlthéten csak a rövid hajú volt itt. Szerintem annak van valami baja, mert folyamatosan a hosszú hajú pasi dumál, meg fogdossa a kezét. – Elfintorodtam, mire Adela meglökött. – Jajj basszus, nem ÚGY! Hanem tudod, olyan vigasztalóan. Áááá… idejönidejönidejön… - pánikolt Adela és hátrált egy lépést és eltűnt a raktárban. Idióta!

A barna hajú épp a pult felé közeledett. Mellettem támaszkodott meg és rámnézett. Épp nagy bőszen szürcsöltem a kólát a szívószállal. Nyugi vann. Hátradobtam a hajam és rámosolyogtam, mire válaszul kaptam egy szomorkás, de nagyon édes válaszmosolyt. Mindketten ismét a pult felé fordultunk, és a srác elkezdett dobolni a pulton. Eltelt pár perc. Le mertem volna fogadni, hogy dinka barátnőm épp a mosdóban van, hogy „feldobjon egy kis sminket”. A srác felém fordult és kinyitotta a száját, mintha kérdezni akarna valamit, de végül csak az alsó ajkába harapott és visszafordult, majd folytatta a dobolást. Bakker, ha ez most itt felismer, nekem annyi. Dehogyis, nyugi van. A hajam takarásában, a szemem sarkából alaposan végigmértem. Farmer volt rajta és sportcipő. Hmm… sportos. Rendben. Fenék. Hmmm… jóóó. Fehér póló, izmos karok. De nem jutottam tovább, mert ekkor libbent elő újra Adela.

- Jajj, ne haragudj, régóta vársz? Csak alá kellett írnom a szállítólevelet. – jaja persze kislány, és a szájfényt is ahhoz adták. Belevigyorogtam a kólámba.

- Semmi baj. – mondta halkan a srác. – Két kólát kérünk meg egy mentes vizet. Köszi. – miközben kedvenc kávéházas kisasszonyom tálcára rakta a rendelést, hogy kivigye nekik , mi még egyszer összenéztünk, Adela pedig visszafordult és ránkvigyorgott. Ááá…Bolond ez a nő!


Megbeszéltem Adelával, hogy zárásig maradok, aztán meg felhívom Albertet, hogy csináljon nekem alibit. Húzni fogja a száját, de úgyis megteszi, majd bevetem magam kicsit, ha szükséges. A két srác még mindig az utolsó asztalnál üldögélt. És még három kólával később is nagyon lelkesen beszélgettek valamiről. Adela nagyrészt végig őket bámulta a hátam mögött és arcpirító megjegyzéseket tett, hogy mit csinálna velük…
- Nah, amúgy jössz akkor pénteken a Suenoba? Légysziii… - tette hozzá, mert már előre sejtette a válaszom. Egyáltalán semmi kedvem már bulizni járni.

Az agyamra mennek a fotósok, nem tudom elengedi magam, bármit csinálok másnap már egész Spanyolország tudja és ami a legrosszabb… anyám. Viszont már ezer éve nem mozdultam ki úgy rendesen, persze összejártunk a barátokkal meg ilyesmi, de az mégsem olyan. Megrántottam a vállam, mire a nyakamba ugrott, a két férfi érdeklődve figyelte a jelenetet. Látszott rajtuk, hogy épp menni készülnek, mert a hosszabb hajú már épp felállt és felvette a bőrdzsekijét.

- Én meg lassan megyek - tettem hozzá, az órámra nézve, ami fél 12-őt mutatott. Lecsusszantam a bárszékről, mikor épp elköszöntem Adelatól akkor mentek ki a kávézóból. Ahogy kinyilt az ajtó, kintről furcsa morajlás és kiáltozások zaja tört be.

- Mi történik kinnt? – fordultam vissza.

- Még mindig tüntetnek, tudod…

- Éjjel is? – kérdeztem hitetlenkedve, mire Adela csak megrántotta a vállát.

- Nagyon kitartóak, de amúgy azt mondták, hogy ha nem mennek el szétoszlatják őket, pont jöttek a rendőrök, mielőtt jöttél. Nah, akkor majd pénteken szivi! – majd egy csókot dobott utánam, én intettem és kiléptem az ajtón.

Még mindig nagyon kellemes idő volt odakinnt. Miközben a kocsim felé sétáltam, a hangzavar, már egyre közelebbről hallatszott. Előhalásztam a telefonomat a táskámból és elkezdtem egy smst írni Albertnek. Észrevettem, hogy nem sokkal előttem, zsebredugott kézzel ballag a magas barna hajú srác, akinek olyan bánatos volt a mosolya. Elgondolkoztam, hogy vajon mi bánthatja őt ennyire. Látszott rajta, hogy nagyon letört, lassan sétált, a szemét szigorúan a földre szegezve. Hirtelen a hangzavar egészen nagy lett, hátranéztem, ahol rengeteg, dühös, táblákkal felszerelkezett ember állt mögöttem, mindenfélét kiabáltak és felém tartottak. Tudom, hogy nem engem akarnak bántani, de akkoris nagyon ijesztő volt, rengetegen voltak, megszaporáztam a lépteim. Ha jól emlékszem, akkor itt balra van egy kis mellékutca, ahol bár elég nagy kerülővel, de eljuthatok a kocsimhoz. Inkább a kerülő, minthogy több száz vagy esetleg ezer feldühödött ember taposson halálra. Ekkor szemből fényszórók világítottak a szemembe és teljesen elvakítottak.

- Itt a rendőrség, álljanak meg! Mindenki álljon meg! – több rendőrautó fékezett le, hangos csikorgással az utcácska végén és állig felvértezett rohamrendőrök szálltak ki belőle.
Nagyszerű! A jelek szerint két tűz közé kerültem. A bánatos srácnak, már nyomát sem láttam és kezdett eluralkodni rajtam a pánik. Mostmár futni kezdtem, remélem, hogy a rendőrök majd nem gondolják azt, hogy énis a tüntetők közé tartozom. Mellettem, kövek csapódtak a földre. Bakker, honnan szereztek ezek köveket? Félek, remegek, ilyenkor hol van Pedro és a bandája? Nyugi kislány, nem kell pánik! Futottam, de abban a pillanatban tarkón talált valami, gondolom, egy kő. Felsikoltottam és a földre estem. Nagyszerű, itt fogok meghalni, mindig is erre vágytam, vajon a hullámat még felismerik, miután átgyalogol rajtam több száz ember? Bocs apa, a nyitott koporsónak lőttek. Éreztem, hogy meleg vér folyik a nyakamba, megborzongtam, átadtam magam a teljes kétségbeesésnek és már meg sem próbáltam felállni. Ekkor éreztem, hogy két kar könnyedén felemel, és bevisz egy kis mellékutcába, a többire nem emlékszem, azt hiszem elájultam.

Várom a véleményteket a chatboxban, hogy folytassam-e?! Puszi!