Hamarosan...

Nemsokára felkerül az új rész, amit én inkább novellának mondanék, mert Xabi és Lara "előtörténete" lesz. Remélem már nagyon várjátok! Addigis itt ez a kép, ami olyan cuki, hogy BELEHALOOOK!!! :)) Puszi!

15. fejezet

Sziasztok! Örömmel konferálom fel a 15.fejezetet, amivel el is érkeztünk a történet közepéig. Magamhoz képest egészen hosszú lett. Lenne még egy kis bejelentenivalóm is, a következő (vagy a következő utáni) fejezetektől új szálat fűzök a történetbe mégpedig Lara személyében, jórészt azért is, hogy ne unatkozzunk nagyon, amíg Caro és Villa romantikáznak :) Remélem örültök neki!!! Mindenkinek Nagyon Boldog Karácsonyt kívánok!!! (magamnak pedig sok-sok véleményt a rész alá) :) Puszi nektek!

*Caroline*

Összeszorított foggal vártam, míg mindkét férfi elhagyja a szobát. David még odajött és adott egy gyors puszit, miközben a fülembe súgta, hogy 6kor találkozunk. Gyorsan rábólintottam. Mikor hallottam, hogy becsukódik utánuk az ajtó, ismételten eltört bennem valami. Mióta idejöttem Dél-Afrikába valahogy minden megváltozott. Elromlott. Először a merénylet, aztán Casillas, majd David, aztán most ismét Casillas. Könnyek gyűltek a szemembe a tehetetlenségtől. Mi miatt érdemlem én ezt? A kapcsolatunk Daviddal még alig pár órája tart erre betoppan Casillas és az arcomba vágja, hogy szeret. Szeret, azok után, hogy szintén alig pár órája, mindenféle utolsó, számító ribancnak elmondott. Sok ez most nekem. Miután visszajöttünk Daviddal a szállodába megállapodtunk, hogy egy ideig még nem mondjuk el senkinek, hogy újabban mi van közöttünk. Majd meglátjuk, hogy hogy mennek a dolgok, ha visszamegyünk Spanyolországba. Nem lesz könnyű, hiszen David Barcelonában lesz én pedig Madridban. Igaz a repülőút csak egy óra, de az edzések és az egyetem miatt így is csak hétvégenként tudunk majd együtt lenni. A másik dolog pedig a családom. Nem lesz könnyű beadagolni anyának, hogy a lánya egy focistával jár, bár apa sem fogja egykönnyen beadni a derekát, de tudom, hogy ő támogatni fog, ha látja, hogy boldog vagyok. És az elköltözésen is elgondolkoztam (már vagy huszadszorra) viszont most már komolyan gondoltam. Ennek mindenki ellene lesz, de majd bevonom Christ a dologba. Bár, ha ez sikerülne akkor is ott van még az, hogy hova költözhetnék. Adele biztos benne lenne egy közös albérletben, de én valahogy nem bírnám elviselni a hiperaktivitását non-stop. Valami olyan ember kellene mellém, aki kicsit nyugodtabb. De ezen még ráérek gondolkozni. Nem mertem megkockáztatni a külön házat, mert abból csak balhé lenne, hogy királylánykodok meg ilyesmi, de nem is lenne szükségem rá. Nekem elég egy szoba. Ahogy itt merengek az ágyon hallom, hogy valaki belép a szobába és leül mellém az ágyra. Felülök és látom, hogy nagyi az.

- Mi a baj Caro? Látom, hogy nyomaszt valami – mondja, miközben végigsimít a karomon.
- Nincs semmi – mondom kissé zavartan, mire ő felvonja a szemöldökét.
- Oh drágám, sosem tudtál hazudni! – mosolyog. – a focistáddal van valami?
- Jajj nagyi, neem… vagyis… hát mondjuk, hogy vele is, de közben már van egy másik focistám is. – hát ezt a pillantást látni kellett volna!
- Nocsak, hallgatlak!
- Hát van az, akiről a gépen meséltem…
- Ő az elsőszámú, akivel nincsen semmi – szakított félbe, mire én bólintottam.
- Na vele már tényleg nincs semmi. Kiderült, hogy egy köcsög!
- Köcsög? – kérdezett vissza meglepetten.
- Nem rendes srác – magyaráztam. Nagyi és a szleng rejtelmei… vicces! – aztán itt van David.
- A bolond barátod David?
- Na igen, mától ő már csak a barátom David. – befejeztem a mondandóm és félve néztem fel a nagyira, mert nagyi ide vagy oda, mégiscsak ő a királyné vagy mi a szösz.
- Nahát, te aztán nem unatkozol itt!
- Hát nem… - húztam el a számat. – Haragszol?
- Boldog vagy? – kérdezett vissza.
- Még nem, de az leszek! – jelentettem ki magabiztosan. Nagyi rámnézett, majd elmosolyodott.
- Akkor nem!
- Óóó nagyi… - közelebb húzódtam hozzá és hagytam, hogy átöleljen, végtelenül hálás voltam neki és meg is könnyebbültem.
- És ez a te Davidod nem Barcelonában lakik?
- De!
- És akkor te is oda akarsz menni? – kérdezte, miközben kicsit eltolt magától, hogy a szemembe nézzen.
- Neem, dehogy, nem hagyom ott a sulit az utolsó évben! – kicsit mintha megkönnyebbült volna. De ahogy pár percig fürkészte az arcomat ismét gyanakvó lett a tekintete.
- De?
- Szeretnék elköltözni! Sehova messze, maradnék Madridban, csak… - nagyi félbeszakított.
- Caro, tudod, hogy ezt nem lehet, ez nem szokás... anyád nem engedné.
- Tudom, de ha te is beszélnél vele, akkor apa is tuti belemenne és nagyon jókislány lennék, sőt eljárnék egy csomó helyre, ahová csak akarnátok és ez nektek is jó lenne, mert így legalább közelebb kerülhetnék az emberekhez, lehetnék a kapocs közöttük és közöttetek és… - hadartam és még folytattam volna tovább is, de nagyi felnevetett.
- Caroline, az istenért, te ezt gyakoroltad?
- Hát, egy kicsit – mosolyodtam el én is, mert eszembe jutott, hogy tényleg, mennyiszer mondtam én ezt már el a fejemben – miért nagyon rossz volt?
- Nem, de anyádnál még az első szóig se jutnál.
- Majd meglátjuk! – vágtam rá dacosan.
- Beszélek vele, ígérem!
- Köszönöm! – nagyi az órájára nézett, ami már délután ötöt mutatott, hogy elrepült az idő. Lassan indulnunk kellett.
- Na gyere, szerzünk neked egy kalapot! A templomba mégsem mehetsz fedetlen fejjel. – állt fel az ágyamról.
- Micsodaaa??? Ki van csukva, hogy a te kalapodban menjek templomba, oda ahol ott lesz az egész spanyol válogatott. – tiltakoztam.
- Nocsak, most már az egész válogatottat el akarod csábítani? – nézett vissza rám, mire én csak kinyújtottam a nyelvem, majd durcásan felálltam és engedelmesen követtem a lakosztályába.

Fél hatkor rajtra készen álltam a templom előtt. Kalapban. És fogadtam a részvét nyilvánításokat, miközben lestem, hogy mikor fut már be a busz Davidékkal. Nem is kellett sokáig várnom, mert egy hatalmas fehér busz perceken belül leparkolt a templom előtt és leözönlött róla egy csapat egyenöltönyös focista. David és Sergio azonnal le is támadtak. David bőszen nyomkodta a telefonját és egyáltalán nem figyelt rám, ezért én Sergioval beszélgettem.
- Király kis kalapod van! – mondta vigyorogva, mire én csak grimaszoltam, majd taszítottam egyet a karján.
Főleg a holnapi meccsről kérdezgettem, elmondta, hogy eléggé izgul, de biztos benne, hogy lenyomják a hollandokat és nyernek. Éppen a foci rejtelmeiről magyarázott valami számomra teljesen érthetetlen és érdektelen dolgot, amikor megjelent egy csinos feketeruhás lány és a nyakába borult. Percekig csak örömködtek egymásnak, majd miután kibogozták magukat, hozzám fordultak. Eközben én csak meglepett fejjel álldogáltam.

- Szia – nyújtotta felém a kezét a lány – Lara Ramos. – kicsit ismerős volt, mintha már láttam volna valahol.
- Örvendek, Caroline! – fogadtam el a felém nyújtott kezet, miközben bemutatkoztam.

Végignéztem a lányon. Elég magas volt, de Sergiónál mégis alacsonyabb, barátságos arca volt és zöld szemei. Hullámos haja a háta közepéig ért és a fejére tolt napszemüvege fogta össze, hogy ne hulljon az arcába. Egy elegáns fekete ruhát viselt fekete kabáttal és egy nagyon magas sarkú cipővel. Sergio átkarolta a lány derekát, majd egy „ha megbocsátotok” pillantással arrébb álltak.

- Hé David, te tudtad, hogy Sergionak felesége van? – kérdeztem csodálkozva, mire ő is meglepetten nézett fel a telefonjából.
- Micsodaaa? Nem! Ki?
- Hát Lara, aki itt volt az előbb, te bamba! – böktem oldalba.
- Jah, dehogyis, ő az unokatesója. Rendes csajszi, tavaly velünk volt nyaralni. Valami balett táncos vagy mi, hát az a csaj úgy tudja emelgetni a lábait, hogy az a nem semmi…
- David, nekem ilyet mostmár nem szabad mondanod! – néztem rá rosszallóan.
- Jajj nem úúúgy, még hogy én vagyok perverz – vigyorgott – tavaly vagy mikor muszáj volt elmennem Sergivel egy ilyen balettizére az operába, aztán ott láttam, de mondom, belevaló csaj, ahhoz képest, hogy ilyen uncsi dolgot csinál. Te is kedvelni fogod! Most két évig Franciaországban volt, de Sergi azt mondta visszajön Madridba, de azt nem tudtam, hogy kijön a döntőre is… - mondta, majd visszasüllyedt a telefonjába. Bólogattam, majd megfogtam a kezét.
- Hé, leállnál végre? Elég idegesítő, hogy állandóan a telefonod nyomorgatod! – David felnézett, majd leengedte a telefonját.
- Figyelj Caro, ha nem foglalom el magam mással, akkor muszáj lennélek megcsókolni, amit ugyebár nem szabad, szóval valami mást kell csinálnom, hogy eltereljem rólad a gondolataim! Iszonyat csinos vagy! – mondta komolyan, mire én elpirultam. Annyira édes volt!

A szokásos nagy felhajtással bevonultunk a templomba, természetesen David nem ülhetett mellettem, a válogatott mögöttünk ült egy sorral.. A sors iróniája, hogy Casillas centiméter pontosan mögöttem ült. A mise nagyon… érdekes volt. A Dél-Afrikaiak úgy gondolták, hogy nagyon szuper lesz, ha pár szót mondanak a saját, mondhatni ősi nyelvükön is. A legnagyobb baj az volt, hogy ezt szerintem senki nem értette, úgy tíz perc után pedig rettenetesen elkezdett viszketni a fejem a kalap alatt onnantól kezdve nem tudtam másra figyelni. Rettenetesen szenvedtem, ami nagyinak is feltűnt persze.

- Mi a baj Caro? – kérdezte fojtott hangon.
- Viszket a fejem! – láttam ahogy elmosolyodik, ezt annak vettem, hogy végre megszabadulhatok ettől az ocsmányságtól ezért amilyen gyorsan csak lehet levettem a fejemről és hátraráztam a hajam, sikeresen lefejelve a padon könyöklő Casillast. A mise után kicsit komor hangulatba kerültem és bűntudatom is lett amiatt, hogy én a saját kis problémáimmal törődök, amíg más embereknek a családja hullott szét és ment tönkre az élete pár óra alatt. Szentimentális gondolataimból egy kéz ragadott ki, amihez kapcsolódott egy Sergio is.

- Caroline, lehetne egy nagy kérésem? – nézett rám bociszemekkel.
- Mióta lettünk ilyen jóba? – kérdeztem vigyorogva, mire csak hanyagul megrántotta a vállát. Azt hiszem kedvelem ezt a srácot.
- Figyelj, itt van az uncsitesóm, Lara, nem tudtam, hogy jön így nem tudtam neki jegyet venni a döntőre, esetleg nem lenne egy hely még nálatok? Nem tudnád bejuttatni valahogy? – elgondolkoztam, végülis volt nálunk egy plusz hely, és hát miért ne, legalább nem unom halálra magam, így hát rábólintottam, mire megölelt.
- Fú, nagyon köszi! Leköteleztél. Cserébe te is kérhetsz akármit!
- Vedd le az inged – motyogtam.
- Hm?
- Áh semmi! – legyintettem közben Lara is odajött, telefonszámot cseréltünk és megbeszéltük, hogy holnap este találkozunk a stadionnál. Mikor elmentek én még percekig tanácstalanul nézegettem körbe a templomban David után kutatva, majd végül elindultam kifelé, de ismételten egy kar állított meg. Csak annyi időm volt, hogy oldalra nézzek, David volt.
- Smároltál már gyóntatószékben? – kérdezte vigyorogva, nemet intettem, mire elkezdett húzni maga után, miközben én idegesen tekintgettem körbe. Ahogy becsukódott utánunk az ajtó szó szerint nekem esett. Percekig csókolóztunk, esküszöm úgy éreztem magam, mint a középsuliban.
- David Villa, te nem vagy normális – pihegtem, mikor végre sikerült elszakadnunk egymástól.
- Órák óta várok erre és mivel holnap már csak meccs után a bulin találkozunk, muszáj volt begyűjtenem a szerencsecsókot. – magyarázta.
- Lehet nem is lesz buli, mivan ha nem… - gonoszkodtam, de nem tudtam befejezni, mert újra megcsókolt.
- Te csak számold a gólokat! – mondta magabiztosan.

Mire észbekaptam, már hip-hop reggel tíz óra volt. Napsütéses reggel és mellé meglepően jó kedvem volt. Ma volt a Nagy Nap. Dúdolgatva végeztem el a reggeli teendőket és jó kislány módjára (meglehetősen bizakodva) még az esti ruhámat is kikészítettem, amiben majd a bulira megyek.. Délben imádott bátyámmal, Chrisszel ebédeltem, miközben megosztottam vele a nyűgjeimet. Ahogy sejtettem, maximálisan mellettem volt, mind a David, mind pedig a lakás témában. A Casillasos történetről nem ejtettem egy szót sem, tudván, hogy Chris nem hagyná annyiban a dolgot. Délután körülnéztünk Johannesburgban, majd visszamentünk a szállodába. Gyorsan letusoltam, majd magamra kaptam egy farmert egy piros mintás felsőt meg a bőrdzsekimet, a táskámba beledobáltam mindent, amire úgy gondoltam, hogy szükség lehet egy focimeccsen. Bár halvány lila gőzöm sem volt, hogy mi kellene oda, tekintve, hogy még egyen sem voltam. A taxi fél nyolckor érkezett a szállodához, háromnegyed nyolcra, pedig már a stadionnál voltunk. Chrisék felmentek a páholyba én pedig elindultam megkeresni Larát. Rengeteg ember volt a stadion körül és az állandó zümmögés is majd megőrjített és még el sem kezdődött a meccs. Felsóhajtottam, amikor megláttam Larát felém integetni. Elindult el felém, miközben én magamban elkönyveltem, hogy hasonló a stílusunk. Larán is bőrdzseki volt, igaz hogy krémszínű, de bőrdzseki, alatta pedig egy csinos felső a kötelező piros színben. Kicsit zavarban volt mikor odaért nem tudta eldönteni, hogy-hogy köszönjön, de végül puszira nyújtotta az arcát.

- Na szia! Mutasd az utat! – mondta, miközben levette a fejéről a napszemüvegét és a táskájába rejtette, mint aki harcba indul..
- Hát igazából gőzöm sincs merre kell mennünk – nagy lökdösődések és hitetlenkedések árán végül mégiscsak eljutottunk a VIP szektorig.
- Basszus, jó magasan vagyunk – mondta Lara fájdalmasan, mikor megérkeztünk – tériszonyom van, hányni fogok.
- Dehogy fogsz! Kérsz csokit? – húztam elő a táskámból egy tábla csokit a nagyi rosszalló pillantásától kísérve, szerencsére azonban ő pár székkel arrébb ült tőlünk. Lara rábólintott, majd tört egy darabot, láttam rajta, hogy kezd visszatérni belé az élet.
- Nem tűnsz balettáncosnak… – próbáltam beszélgetést kezdeményezni, elég bénán.
- Te meg nem tűnsz hercegnőnek… - vágott vissza, pár percig farkasszemet néztünk, majd mindketten elnevettük magunkat és Larát elkönyveltem a „jófejcsaj” kategóriába. A meccs kezdetéig a balettról beszélgettünk, elmondta, hogy már négy éves kora óta ezt csinálja és nagyon szereti, bár nagyon kemény, most jött vissza Franciaországból, ahol két évig volt. A srácokat Sergi miatt ismeri, kit hosszabb kit rövidebb idő óta. Ezzel át is terelődött a szó a focira.
- Hát igazából nem szeretem a focit, viszont Sergi már évek óta azzal húz, hogy menjek ki a meccsére én meg mindig mondtam, hogy majd ha világbajnok lesz és most itt vagyok – magyarázta mosolyogva.
- És te? Láttam jól kijössz a srácokkal, főleg Daviddal…
- Shhh… - csitítottam – ezt nem tudhatja még senki! Amúgy igen, nemrég ismertem meg őket, Davidon keresztül mert… - nem tudtam tovább folytatni, mert hatalmas ováció kezdődött a pályára pillantva láttuk, ahogy a fiaink felsorakoznak.

Akarva akaratlanul, de megdobbant a szívem, ahogy rájuk néztem. Ott álltak büszkén felszegett fejjel, harcra készen, 11 hős! A mi hőseink! A pályán teljesen megváltoztak. Aztán egyszerre, mintha megállt volna az idő, váratlan csönd telepedett a stadionra. Felcsendült a himnusz. Annyi érzelem gyűlt össze bennem, hogy még én is meglepődtem rajta, amikor egy könycsepp csordult ki a szememből. Mikor vége lett, pár másodperc csend, majd felrobbant a stadion, elkezdődött a meccs, katartikus élmény volt!

Twitter

Sziasztok! Mint láthatjátok beléptem énis a csiripelők klubjába, próbáltam összeszedni azokat, akiket gyakran szoktam olvasni, mert szerintem tök jó lenne, ha megismernénk egymást vagy valami ilyesmi... de tiltakozzatok ha nem! :) A rész karácsonykor jön, már el is kezdtem... hossszúúú lesz!!! :) Puszi!

14. fejezet

Kedveseim, itt a folytatás! a következő rész, karácsonyra fog elkészülni! Nagyon örülök, hogy ennyien részt vettetek a közvélemény-kutatásban, remélem a véleményezésben is ennyire aktívak lesztek! :) Puszi nektek! (ne haragudjatok a kicsit gyenge részért, de teljesen leszívja az agyam a tanulás, de ígérem a következő rész pörgősebb lesz!)

*Iker Casillas*

Ahogy kicsúsztak a számon a végzetes szavak, abban a másodpercben meg is bántam őket. Legszivesebben visszapörgettem volna az időt és meg nem történtté tettem volna a dolgokat, de nem volt visszaút. Az ajtó becsapódott előttem. Néhány másodpercig tehetetlenül álltam ott és küzdöttem magammal, hogy benyissak- e a szobába, de nem mertem, nem volt hozzá bátorságom. Odabenntről szipogást hallottam, amitől csak még nyomorultabbúl éreztem magam. Bementem a saját szobámba és összepakoltam az edzőcuccom, miközben végig azon gondolkoztam, hogy hogyan fogom mindezt jóvá tenni, mert muszáj lesz! Halkan kimentem a szobából a folyosóra. Azistenit, hogy lehetek ennyire szánalmas? Szidtam magam és dühösen beleütöttem a falba, nem értem el vele túl sok mindent csak azt, hogy mostmár a szivem mellett a kezem is fájt. Iker Casillas, a mindig józan és normális San Iker… nevetnem kellett magamon. Sosem gondoltam volna, hogy egy lány… egy nő, ilyen érzéseket fog belőlem kiváltani. A fejemet a falnak támasztottam és vettem egy mély levegőt. Rendben, akkor a terv a következő, most elmegyek edzésre, aztán beszélek Caroval. Egészen nyugodtan kijutottam a szállodából, a taxi már várt rám. Egész úton küzdöttem magammal és próbáltam másra gondolni, de nem ment. Lelki szemeim előtt tisztán láttam, ahogy Caro és David… ahogy Villa végigsimítja Caroline bőrét, úgy ahogy én sohasem fogom, megcsókolja, ahogy én már sohasem fogom és megkap mindent, amit én sohasem fogok! Ez a gondolatmenet nem volt jó hatással rám, mire a stadionhoz értem, majd szétvetett a düh. Késtem az edzésről, így már csak egyedül voltam az öltözőben. Gyorsan átvettem a mezemet, de közben mindvégig Villa szekrényét bámultam. Nem tudom miért, olyan érzésem volt, mintha Villa cuccai között lenne valami Carolineból is. Tudom, hogy önző vagyok, hiszen ott van nekem Sara. Kedves nő és szép és okos is, de nem… de nem Caroline! Nekem pedig ő kell. Ezredjére is végigjátszottam magamban az előbbi beszélgetésünket, újra láttam magam előtt, ahogy ott áll egy szál lepedőben a szeme tele sajnálattal és szégyenkezéssel, majd ahogy elhangzanak azok a szavak, amit még a fejemben sem mertem megismételni, azok a mindig barátságos, gyönyörű zöld szemek egyszerre megkeményednek és eltűnik belőlük minden kedves érzelem. Megráztam a fejem, magamhoz vettem a kesztyűmet és kimentem a pályára, a többiek, már elkezdték a bemelegítést, mindenki kérdően nézett rám, hiszen máskor mindig én vagyok az első, aki megérkezik. Vicente csak intett, hogy menjek a pályára és folytassam a bemelegítést a csapattal. Elsőként Xabi jött oda hozzám és a vállamra tette a kezét:

- Hé, Iker minden oké? – bólintottam, féltem, hogyha kinyitom a számat, kijön belőlem minden.

Nem akartam senkinek panaszkodni, pedig belülről, most én magam voltam a Furia Roja a vörös tombolás. Kétszer olyan keményen csináltam végig az edzést mint bármikor máskor, nem mintha valahais ellógtam volna őket. Mire az edzőmeccsre került a sor valamennyire sikerült is lenyugodnom. Szerencse-szerencsétlenség, én meg Villa külön csapatba kerültünk. Semmi probléma nem volt egészen addig, amíg Ramos egyik szép csele után Villa a hálómba nem gurította a labdát.
- Bocs, Iker, nem a te hibád, egyszerűen ma minden összejön! – kiáltotta oda nekem vigyorogva.

Ennyi kellett, elszakadt bennem a cérna, tudtam, hogy nem kellene, de nem gondolkoztam reálisan, így egy jól irányzott rúgással már repült is a labda a még mindig örömködő Villa feje felé. Nem volt komoly a sérülése épp csak egy kis zúzódás, mégis én lettem aznapra a feketebárány. Vicente el is küldött mindenkit haza, mondván, hogy elég lesz mára, mert ha így folytatjuk szétszedjük egymást a hollandok helyett. Nem bántam, hogy vége lett az edzésnek, visszasiettem az öltözőbe és igyekeztem nem szólni senkihez. Mikor felöltöztem és megnéztem a telefonomat, láttam, hogy Sara már kétszer keresett. Ezt a problémát egy vállvonással elintéztem, mihamarabb vissza akartam menni a szállodába, hogy átöltözzek, lepakoljak és Carohoz menjek. Sajnos a számításaimat Vicente bácsi húzta keresztül, amikor kijelentette, hogy a csapatnak közös ebédet tervezett. Ahogy láttam ez nemcsak nekem nem tetszett. Fernando, Xabi és Villa is húzta a száját. A szállodába Xabival mentem vissza, útközben próbált rávenni, hogy mondjam el mi a bajom.

- Iker, látom, hogy baj van és azt is láttam, hogy szándékosan rúgtad Villának a labdát. Mi van veled? – éreztem, ahogy engem néz azzal a vallató pillantásával, aminek hatására még azt is bevallod, amit soha nem követtél el.

- Jó oké, bajom van, és?

- Semmi és, nem lenne, ha nem pusztítanál emiatt mindent és mindenkit magad körül, magadat is beleértve.

- Nem pusztítom magam! – tiltakoztam.

- Áh nem…- mutatott a kezemre, ahol kis lila foltok jelezték a kezem találkozását a fallal.

- Rendben, akkor figyelj, tegyük fel – tudom, hogy elképzelhetetlen - hogy nem a feleséged életed szerelme – Xabi szeme furán megvillant, de nem vettem róla tudomást, inkább folytattam. – hanem mondjuk egy másik lány, de ő látni sem akarna, mert mondtál neki valami olyat, ami…

- Mit mondtál neki? – kérdezte Xavi.

- Ez csak elmélet! – tiltakoztam.

- Jah, persze, el is felejtettem – mondta vigyorogva.

- Szóval? – néztem rá kíváncsian.

- Hát előszöris bocsánatot kérnék, aztán elmondanám neki, hogy mit érzek. Tisztáznánk a dolgokat és azt, hogy ő mit érez.

- És mit csinálnál Nagoréval? – kérdeztem hirtelen.

- Hát ha nem ő az igazi, akkor nincs mit tenni ugye? De ez persze csak elmélet. És az sem árt, ha neki is te vagy az igazi, utána pedig már mennek maguktól a dolgok. Mert figyelj, miért érnéd be a jóval, ha a nagyszerűt is választhatnád? Mégha egy kicsit többet kell is érte küzdeni – tette hozzá, én pedig egy pillanatra elgondolkoztam, majd megrántottam a vállam, időközben a szállodához értünk, ahogy az órámra néztem, láttam, hogy még van fél órám az ebédig.

Felmentem a szobánkhoz. Félve nyitottam be, de nem volt bent senki. Nagyon erősen küzdöttem a gondolattal, hogy kihagyom az ebédet, végül erőt vettem magamon és beálltam a zuhany alá, percekig folyattam magamra a forróvizet és közben a nap folyamán először megnyugodtam. A derekamra csavartam a törölközőt és visszamentem a szobámba felöltözni, majd lesétáltam az étterembe. Egyáltalán nem voltam éhes, de mégis leültem Gerardék asztalához. A csapatból mindenki jelen volt, csak egyedül Villa hiányzott. Az ebéd gyorsan lezajlott, bár evés közben kábé hatszor bántam meg, hogy ideültem, Fabre és Gerard olyanok voltak mint két óvodás, kajával hajigálták egymást, beborsozták a másik kajáját, míg az nem figyelt és a többi… Hamar meguntam ezt a játékot, így kaja után, mikor Vicente kijelentette, hogy délután hatkor még egy templomlátogatást is beiktatunk – mindenki nagy örömére- egyszerűen felálltam az asztaltól. Kifelémenet hívtam egy taxit, ami pár perc várakozás után meg is érkezett. Ahogy közeledtem Caroline szállodájához, úgy fogyott a bátorságom, mire megérkeztünk, már csak hatalmas erőfeszítések árán tudtam kiimádkozni magam az autóból. Hogy a szobaajtóig hogy jutottam el azt meg ne kérdezze senki, mindenesetre most ott álltam előtte. A fejemben még egyszer végigjátszottam, hogy mit fogok mondani, majd a kezem felemelkedett és bekopogtam. Életem eddigi leghosszabb másodpercei következtek, majd lépéseket hallottam a túloldalról és az ajtó kinyílt. De nem az állt ott, akit reméltem:

- Öhm, Carolinehoz jöttem. – motyogtam zavartan. Az öltönyös fazon, akinek nagyon barátságtalan volt a tekintete egy pár percig még nézegetett, majd egy morgással elállt az ajtóból én pedig beléptem.

- A hálóban van. – bólintottam, majd elindultam a mutatott irányba, egy fehér nyitott ajtó felé. Mikor odaértem az ajtóhoz egyszerre öntött el a harag és a döbbenet. A szobában Caroline állt egy fekete ruhában, mögötte pedig Villa, aki éppen a ruha cipzárját húzta fel, majd maga felé fordította Carot és megcsókolta. Köpni-nyelni nem tudtam, az állam a padlón volt. Annyira, de annyira hülyén éreztem magam. Először Caro vett észre, mire gyorsan megszakította a csókot és hátrébblépett.

- Casillas, te meg mi a jó büdös francot keresel itt? – jó, tudtam, hogy nem fog egyből a nyakamba borulni, de ez azért kicsit rosszul esett. Erre Villa is megfordult.

- Hé, Iker, te meg honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdezte félig csodálkozva, félig vigyorogva.

- Hát… - forgott az agyam, ahogy valami elfogadható magyarázat után kutattam – figyelj, csak szólni akartam, hogy hatkor megyünk templomba és gyere te is. Mert tudod ez ilyen megemlékezős izé lesz… - össze-vissza hadartam, de úgy tűnt, hogy Villa elhiszi a dolgot. Carolinera néztem, de ő csak a padlót bámulta.

- Okés, kösz, hogy szóltál! A szállodába mész amúgy? Mert akkor visszamehetnénk együtt! Egy pillanat! – bólintottam, Villa pedig kiment a szobából. Én azonnal Carolinehoz léptem, ő pedig hátrált egy lépést.

- Caro… - kezdtem volna bele, de ő felemelte a kezét és a szemembe nézett.

- Casillas, figyelj, nem érdekel, hogy „sajnálod” és az sem, hogy „nem ezt akartad mondani és nem is úgy értetted” – formázott idézőjelet a kezével. – Kimondtad, amit gondoltál, semmi baj, igazad volt! Egy ribanc vagyok. De nem érdekel, mert szerencsére nem neked tartozom elszámolással. Hagyjuk békén egymást, ígérem nem foglak „hülyíteni” többet, mert ha jól emlékszem ezt a szót használtad! – a tekintete mindvégig jeges volt, nem tükröződött benne semmilyen érzelem. Rettentően fájtak a szavai és nem tudtam mit mondhatnék, de ennyi mégis kikívánkozott belőlem:

- Csak annyit akartam mondani, hogy sajnálom és hogy… szeretlek! – Caroline tekintete egy pillanatra megvillant, de rögtön vissza is költözött belé az üresség.

- Egyikre sincsen szükségem! – mondta, majd elsétált mellettem és kiment a szobából.

Infó

Nos a szavazást lezártam, nagyon szorosan bár, de Casillas "győzött" de a Villások se keseredjenek el, írok majd részt az ő szemszögéből is! Úgy gondoltam, hogy felpörgetem kicsit a sztorit és miután visszamennek Madridba viszek bele még egy szálat, mit szóltok? Az új részre holnap vagy holnapután számítsatok, pirkadatkor, kelet felől... :) Puszi nektek!

Szavazás

Sziasztok!!! Én nem vagyok képes egyedül eldönteni ezt a kérdést szóval kérném a segítségeteket...Magamról annyit hogy kellemesen el vagyok havazva vizsgákkal és beszámolókkal :) :S Szép napot nektek!Puszi!

13. fejezet

Nos, kedveseim, arra az elhatározásra jutottam, hogy az előző fejezet azonnali folytatásért kiált és mivel tudom, hogy jövőhéten egy csöppnyi időm sem lesz a folytatásra ezért gondoltam megleplek titeket! :) Nagyon-nagyon várom a véleményeteket! És persze BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT kedves David Villa!!! :) http://www.youtube.com/user/davidvilla7com?blend=21&ob=5 Puszi!

Reggel arra ébredtem, hogy már nincs senki mellettem. Magamra tekertem a lepedőt és kibotorkáltam a nappaliba, majd megkerestem a földön fekvő táskámban a telefonom. Ahogy sejtettem, már volt egy pár nem fogadott hívásom, de úgy döntöttem, hogy a kínos beszélgetéseket, majd meghagyom reggeli utánra. Tanácstalanul leroskadtam a kanapéra és észrevettem egy kis cetlit a dohányzóasztalon.

Caro!

Bosque behívta a csatárokat egy kis megbeszélésre, menj vissza a szállodába, kb 1-re érted megyek és edzés után elviszlek ebédelni!
David

Nagyszerű! Zsongott a fejem a tegnapi pezsgőtől és az azt követő éjszakától, halvány lila gőzöm sem volt, hogy fogom megoldani a dolgokat. Sosem gondoltam volna, hogy én meg David valaha is… Persze nem azért mert ne lett volna isteni pasi, imádtam őt a hatalmas egójával együtt(és tegyük hozzá, hogy mostmár tudom, hogy mirefel volt akkora szája) de valahogy valószínűtlennek tűnt ez az egész. Mi lesz ezután? Lehetünk még barátok? És mi lesz Casillasszal? Jajj, mi lenne vele! Ott van neki a barátnője, nem kell foglalkoznom vele! Alberttel viszont annál inkább. A tegnapi éjszaka, ha másra nem is, de arra jó volt, hogy rádöbbenjek, egyáltalán nem érzek semmit iránta! Elhatároztam, hogy amint visszamegyek Madridba, véget vetek ennek az egész huzavonának Alberttal. Felálltam és visszamentem a szobába, amikor kintről ajtócsapódást hallottam.

- David, te vagy? – szóltam ki a szobából, de nem jött felelet, viszont közeledő lépéseket hallottam és a szoba ajtajában megjelent a teljesen ledöbbent Casillas. – Hát te meg? – nyögtem kétségbeesetten miközben próbáltam feljebb rángatni magamon a lepedőt. A barna hajú férfi értetlenkedve nézett rám.

- Hát ezt inkább én kérdezhetném tőled, ugyanis ez az én szobám is! – vágott vissza.

- De hát én azthittem, hogy csak David…

- Rosszul hitted! – a hangja mélyen szemrehányó volt. – Megkérdezném, hogy mit keresel itt, de nincsennek kétségeim – mondta gúnyosan, miközben végignézett a szobán, amit én próbáltam eltakarni, bár a szanaszét hagyott ágy, David pólója és az én ruháim a földön eloszlathatta minden kétségét.

- Nem tartozom neked magyarázattal!

- Igazad van, nem tartozol. – a hangja hideg és érzelemmentes volt, de a szemei dühös tűzben égtek.

- Amúgy meg, ha ez a te szobád is, akkor miért nem itt alszol? Vagy a kis plasztikcicával voltál? – a modora felbőszített, így mindenképpen vissza akartam neki vágni.

- Én sem tartozom neked magyarázattal. De ha már így megkérdezted, akkor igen, Sarával voltam. – rosszul esett, hogy ezt mondja. Rámnézett, megrázta a fejét, majd megfordult és tett pár lépést, de megtorpant és megállt. – Csak azt nem értem – fordult újból felém - hogy akkor mi a francnak teszed az agyad? Hah? Előadod nekem a szende kislányt, hogy te aztán nem adod könnyen magad, mert itt ez a csúnya focista és megbántja majd a kicsi lelkecskédet, errefel egy hónap múlva gond nélkül lefekszel az első szembejövő emberrel! – felemelte a hangját és ez csak mégjobban felidegesített.

- Na idefigyelj Casillas, az az ember akin nem lehet eligazodni, az éppen te vagy! Eljátszod itt a hősszerelmest, aztán megjelensz egy másik csajjal, aztán még aznap este úgy nézel rám, mint a véres rongyra, amikor egy férfivel beszélgetek, majd elhúzol megdugni a csajodat, aztán reggel meg megint nekemesel. Gondolkozz már el, hogy mit csinálsz, vagy éppen mit akarsz? Másrészről pedig David nem az „első szembejövő ember” – formáztam idézőjelet az ujjaimmal –hanem a barátom.

- Aham és hány ember a „barátod” még, mondd? Mert előszöris ott van az a szerencsétlen Albert, azthiszem vele voltál együtt, amikor lesmároltál, aztán tegnap este Torrest hülyíted, de mégis Villával bújsz ágyba? Nem tudom, hogy a ti köreitekben ezt hogy hívják, de mi a pórnép azt mondjuk az ilyen nőkre, hogy kúrva! – a szavai ostorként csapódtak végig rajtam, a szám kiszáradt, nyelni próbáltam, de a torkom csak kattant egyet.

(Dido -Here with me http://www.youtube.com/watch?v=PSu5nAQ7uZw&ob=av2e )


Nem voltam teljesen ura a testemnek, de odaléptem Casillashoz és teljes erőmből pofonvágtam. Bevágtam magam mögött az ajtót, ráfordítottam a kulcsot, majd az ágyra roskadtam. Az igazat megvallva nem az fájt a legjobban, hogy Casillas lekúrvázott, nem, inkább az, hogy a lelkem mélyén tudtam, hogy van igazság abban, amit mondott. Fogalmam sincs, hogy hol ronthattam el, egy aljas, számító kis dögnek éreztem magam. Azzal, hogy nem tudtam soha konkrétan igent vagy nemet mondani senkinek, nehogy megbántsam, mégis rádöbbentem, hogy így mindenkivel duplán megtettem. Elhatároztam, hogy amint vége ennek az egész Dél-Afrikai hajcihőnek és visszajutok Madridba rendbe teszem az életem és nem Casillas miatt, és nemis magam miatt, hanem mindenki miatt. Fogalmam sincsen, hogy hogy jutottam vissza a szállodába csak arra, hogy Daniel rettentően lecseszett és mérget vettem volna rá, hogy ha megtehetné bezárna a szobámba és soha többet nem engedne onnan ki. Igaza volt, neki is, mint mindenkinek, csak púp voltam a hátán. Ezt értem el én a fene nagy „jóságommal”. Délig ki sem mozdultam a szobából csak feküdtem az ágyban zenét hallgatva és fetrengve az önsajnálatban. Délben aztán erőt vettem magamon, lezuhanyoztam és felöltöztem,( http://www.polyvore.com/caro_az_eb%C3%A9den/set?id=40052055 )elhatároztam, hogy rendbeteszem az életem és Daviddal kezdem. Daniel húzta a száját, hogy már megint elmegyek, de láthatott valamit a szememben, mert nem tiltakozott sokáig és csak azt kötötte a lelkemre, hogy egyhelyben maradok. Megengedte, hogy David kocsijával menjek és megígérte, hogy megvár majd a saját autójában, amíg tart az ebéd. Pontban egykor lementem a szálloda elé, pár perc múlva David is megérkezett egy fekete Audival. Kipattant az autóból és kinyitotta nekem az ajtót, majd ő is visszaszállt.

- Nagyon csinos vagy! – nézett végig rajtam.

- Köszönöm! – mondtam zavartan - Nah, akkor merre lesz a menet? – kérdeztem. Látszott rajta, hogy ő is zavarban van egy kicsit.

- Hát ajánlottak egy jó kis éttermet nem messze innen, nem túl nagy a választék, de legalább csendes és nem lihegnek a nyakunkban az újságírók. – beleegyezően bólintottam, majd elindultunk. Az úton nem esett sok szó közöttünk, tekintve, hogy mindössze tíz perc volt.

Kellemes kis hely volt, barna fa bútorokkal, kockás terítőkkel és halk andalító olasz zenével. Egy félreeső zugban foglaltunk helyet, egy segítőkész pincér pedig már azonnal ott is termett. Jó nagy szemeket meresztgetett ránk, de biztos voltam benne, hogy csak Davidot ismerte fel. Feszengve ültünk egymással szemben, ilyen az öt éves ismeretségünk során még egyszer sem fordult elő. Ránéztem Davidra és észrevettem a száján egy kis sebet és fel is volt egy kicsit dagadva.

- Mi történt a száddal? – kérdeztem.

- Áh semmi, csak edzésen Casillas véletlen fejberúgott a labdával – vetette oda hanyagul mosolyogva. Aham, persze, véletlenül. Na ez már azért mindennek a teteje! Az okés, hogy engem bánt, de hogy Villát, aki igazán nem tehet semmiről!? A lehangoltságom helyét azonnal átvette a harag.

- Nem zavar, ha rágyújtok? – kérdeztem, miközben idegesen kutattam a cigisdobozom után. Villa megrázta a fejét és zavartan játszadozott a terítővel. Megvárta míg rágyújtok, majd vett egy nagy levegőt.


- Figyelj Caro, tudom, hogy nekedis legalább annyira fura, ami tegnap este történt, mint nekem és nem akarom, hogy emiatt megszakadjon a barátságunk – bólintottam, ezt én sem akartam, de tudtam, hogy mégsem tehetünk úgy mintha nem történt volna semmi. – fogalmam sincs, hogy mit kell ilyenkor mondani, velem úgymond csak megtörténnek az ilyen dolgok és sosincs semmilyen következménye, de ez most más. – David nem nézett fel csak folytatta – te eddig szinte a legjobb barátom voltál és sosem gondoltam volna, hogy ez valaha megtörténik, bár tudom, hogy állítólag férfi és nő között nincs barátság – erre kicsit elmosolyodtam, de nem szóltam közbe, hagytam, hogy folytassa, időközben kihozták a rendelést, de egyikünk sem nyúlt hozzá. – nem tudom, hogy neked jelentett-e valamit a tegnap este, de…

- David, nem kell magyarázkodnod, ami történt megtörtént – vágtam közbe – ne érezd magad kellemetlenül, ha akartuk bármikor leállhattunk volna, de nem tettük…

- Jajj, Caro, hát pont ezaz, nem tudom, hogy ez hogy megy, vagy hogy mit kell ilyenkor mondani, de nekem ez több volt, mint puszta szex – ez a mondata megdöbbentett. – azt hiszem én többet akarok tőled – zavartan dörzsölgette a nyakát és lassan rámnézett. Én először csak tátogni tudtam.

- Én..én…

- Nem kell semmit sem mondanod, ha akarod elfelejthetjük az egészet, de…

- Nem akarom elfelejteni – a szavak csak kicsúsztak a számon, mielőtt végigondolhattam volna, hogy mit is mondok.

- Egész délelőtt azon gondolkodtam, hogy mi lenne, ha mi… ha mi szóval… hogyha mi nemcsak mint barátok lennénk együtt. Eszméletlen csaj vagy én meg irtó jó pasi…jójó csak vicc – tette, hozzá, mikor látta, hogy megforgatom a szemem – és jól is érezzük magunkat együtt és a szex is jó, mint kiderült – mondta vigyorogva – szóval. Na, mit szólsz? – David kérdésénél jobban, már csak a saját válaszomon lepődtem meg jobban.

- Rendben David, vágjunk bele! Lesz, ami lesz!

12.fejezet

És már itt is a folytatás! Muszáj volt ezt megírnom, kövezzetek meg nyugodtan! xD A véleményeteket (nagyon-nagyon) várom!!! Puszi!!! És 18+ :DD

Eszméletlen volt az a fél óra motorozás Villával, amíg visszaértünk a szállodába. Az, hogy egy fekete motorcsodán egy tök frankó pasival száguldok az éjszakába, tökéletesen elterelte a gondolataimat arról az egyszerű tényről, hogy a lábam jéggé fagyott. Ez akkor tudatosult bennem, amikor David lefékezett a szálloda előtt én pedig a hanyag és laza leszállás helyett, nemes egyszerűséggel leestem a motorról.

- Hé, kislány, jól vagy? - kapott utánam Villa.

Bólintottam, miközben, a lábamat dörzsöltem, hogy visszatérjen belé az élet. Olyan érzés volt, mintha ezer késsel szurkálnák a bőrömet. David intett az egyik ajtónálló fazonnak, hogy vigye el a motort, miközben engem próbált betámogatni a szállodába. De ahogy a hallba értünk a helyzet csak rosszabbodott, a lábaim őrületesen fájtak. Villa megoldotta a helyzetet, egy könnyed mozdulattal az ölébe kapott. Az erőfeszítés legapróbb jeleit sem láttam rajta, ahogy a lifthez mentünk. Tettem egy próbát és megmozgattam a lábfejemet, szerencsére reagált, így egy kissé megnyugodtam, hogy nem fagyott le a lábam.

- Köszi Villa, de mostmár letehetsz! – mondtam, miközben a beszálltunk a liftbe, de David csak megrázta a fejét. Elég hülye érzés volt, mert míg felértünk a hatodikra háromszor állt meg a lift és az emberek csodálkozó tekintettel nézték a kis párosunkat. Én megelégelve a dolgot David nyakába temettem az arcomat.

- Nyuszi benyúlnál a nadrágzsebembe? – mondta Villa, mikor megálltunk egy nagy fehér ajtó előtt. Én nagy szemeket meresztettem rá, mire ő csak megforgatta a szemét. – ott van a kártya, amivel be tudunk menni a szobába. Belenyúltam a bal zsebébe, ahol tényleg ott lapult a kis kártya. Végre beértünk a szobába, ahol David lerakott a kanapéra.


- Csinálok neked egy kád forró fürdőt attól legalább kiolvadsz! – méregette a kissé lila lábaimat.
Hálásan bólintottam, majd ledőltem a kanapéra. Annyira örültem annak, hogy David elhozott, magamban, már ezerszer elátkoztam azt a percet, amikor beleegyeztem, hogy eljövök Afrikába. Ha még jó idő lenne és egész nap a tengerparton fekhetnék… de nem! Egy harminc perces motorozástól is halálra fagyok! A másik pedig Casillas volt. Egyszer olyan kedves, hogy csak na, aztán közli velem, hogy barátnője van, később pedig szemrehányó tekintettel fixíroz egész este és mindenkit a pokol mélyére kíván, aki csak a közelembe jön. Ez rettentő önző dolog! De legalább, amikor Daviddal vagyok nem gondolok ilyen hülyeségekre.

- Caro, kész a víz! – kiabált David, mire elindultam arra, amerre a fürdőszobát sejtettem. Nehézkesen ment a járás, a lábaim nagyon gyengék voltak.

- Segítsek levetkőzni? - vigyorgott Villa, mikor beértem a fürdőszobába.

- Hahaha… kösz, de menni fog egyedül is – és bár a hangom magabiztos volt, a lábaim kissé cserbenhagytak, de Villa még időben elkapta a karom. – ne vigyorogj, inkább húzd le a cipzáram! – fordítottam hátat, a még mindig vigyorgó Villának. A könnyű selyemanyag egy pillanat alatt lecsúszott rólam és ott álltam egy szál bugyiban és melltartóban.

- Nem hagylak itt, amíg be nem szállsz a kádba! - jelentette ki Villa. Hát persze, neki könnyű, ő már átöltözött, egy laza gatya-póló kombóban én is dumálnék.

- Legalább annyi lenne benned, hogy elfordulsz, vagy becsukod a szemed! – Villa fintorogva bár, de engedelmesen hátat fordított, biztos ami biztos én is hátat fordítottam neki. Gyorsan kikapcsoltam a melltartóm és lerúgtam magamról a bugyit, majd beléptem a kádba és nyakig elmerültem a habos vízben. – Kösz Villa, mostmár mehetsz! – A David visszafordult és olyan furán csillogott a szeme, de mosoly még mindig ott bujkált a szája sarkában. – Szerezz valami kaját légyszi, mert halál éhes vagyok!

- Okés, mit ennél? – mondta David, miközben elindult kifelé. Megvontam a vállam, mire megtorpant és a fülemhez hajolt – Amúgy, mindent láttam a tükörben! – hallottam, ahogy belevigyorog a fülembe. Annyira dühös lettem, hogy legszivesebben, jól felpofoztam volna, ehelyett viszont fogalmamsincs mitől vezérelve, de megfogtam a karját és berántottam a kádba, elég szerencsétlenül esett bele és közben véletlenül jól meg is rúgta a karomat, de nemigazán éreztem a fájdalmat, mert a nevetéstől még a könnyem is kicsordult, Villa mérgesen állítgatta a vizes haját.

- Ezt most miért kellett? – mondta duzzogva.

- Bosszú édesem, bosszú! – suttogtam, mire ő is elvigyorodott és egy nagyadag vizet fröcskölt az arcomba. Természetesen visszaadtam, de sajna elkapta mindkét csuklómat, próbáltam kiszabadulni a szorításból, nem sok sikerrel. – Oké, oké, feladom! – mondtam két nagy sóhaj között. Villa úgy tett, mint aki nem hallaná és a csuklómnál fogva közelebb húzott magához.

- Mit mondtál? Nem értettem pontosan?

- Kérlek, hagyjuk abba, elfáradtam – mondtam nevetve, mire lazult a szorítás.

Kérlelve néztem rá ő pedig mosolyogva vissza rám. A barna szempár az enyémbe fúródott és a vesémig hatolt. Olyan érzéseket láttam megcsillanni David szemében, amit még soha azelőtt. A szívem felkúszott a torkomba, az arca csak pár centire volt az enyémtől és tekintve, hogy rajtam egy szál ruha sem volt, nagyon kíváncsi voltam, hogy mi lesz ebből a pillanatból. Az agyam és a józanságom viszont azonnal cserbenhagyott, amikor David puha ajkai az enyémhez értek. Csak pár másodperc volt, az egész, de a testem majd felrobbant. Nem tudom, hogy mi van velem. Nyeltem egyet, majd Villa kérdő tekintetébe néztem és egy nagyon picit közelítettem felé. Másodjára is megcsókolt, az ajkai heves ostromától az én ajkaim is elnyíltak és éreztem, ahogy a nyelve követelőzően keresi az enyémet. Magához húzott én pedig a lábaimat a derekára kulcsoltam. Nem voltam részeg, legfeljebb be voltam csípve egy kicsit vagy inkább csak letaglózott az az energia ami Davidból áradt, nem gondolkoztam tovább csak sodródtam az eseményekkel. David velem együtt felállt és kilépett a kádból, erősen kapaszkodtam belé, de úgy tűnt, hogy ismételten szinte meg sem érzi azt a plusz ötven kilót amit én képviseltem. A hálószoba felé mentünk, miközben David csak egy-egy pillanatra szakította meg a csókunkat, hogy tudja merre kell menni, a hatalmas hálószobában gyengéden az ágyra fektetett, ami természetesen csurom víz lett, de ez egyikünket sem zavarta. Élveztem, ahogy elborítja csókjaival az egész testem, észvesztő érzés volt, ahogy a borostája édes fájdalomként karcolja a bőröm, nem bírtam tovább és fölé kerültem, majd másodpercek alatt megszabadítottam a vizes pólójától, láttam ahogy megborzong, ahogy lekerült róla a ruhadarab. Az egyetlen fényforrás az ablakon beszűrődő fény volt, ami most éppen David még nedves, izmos mellkasára esett. Őrjítő látvány volt! A gyengéd csókjaimat Villa azzal hálálta meg, hogy átkarolta a derekamat és fölémkerült, majd finoman, amennyire csak a vágya engedte belém hatolt. Egy másodpercre megfeszült mindenem, mire Villa abbahagyta a mozdulatot:
- Ne hagyd abba – suttogtam, mire a csípője ismét elkezdett mozogni.
Fölém hajolt, éreztem a nyakamon a meleg leheletét és hallottam, ahogy a sóhajai egyre mélyebbek lesznek. Végigsimítottam a hátán - ami mostmár az izzadságtól volt nedves – egészen az izmos fenekéig, nem bírtam tovább és felnyögtem, mire Villa gyorsabb tempóra váltott. Őrületes volt az egész! Éreztem, hogy már közel a vég és David szeme is csak azt kérdezte, hogy „Jó már? Még? Bírjam még?” mikor felsikítottam, miközben a körmeimet David hátába mélyesztettem, éreztem ahogy ő is felsóhajt, és annyira megszorította a karomat, hogy már szinte fájt, ránéztem az arcára, a szeme csukva volt és nagyon gyorsan vette a levegőt. Pár pillanat múlva lecsúszott rólam és mellém feküdt. Éreztem, hogy a lábam még meg-meg remeg. Zihálva feküdtünk egymás mellett. Mikor már teljesen kitisztult az agyam, kétségbeesetten Villára néztem, aki átkarolta a derekam és magához húzott, majd megcsókolt.
- Majd holnap megbeszéljük!

Közérdekű közlemény

Sziasztok!

Bocsássatok meg, hogy ígéretem ellenére nem tudtam mostanában frissíteni, ennek természetesen a suli az oka. Nyakig ülök a zhkban és nemsokára vizsgaidőszak! Ami biztos, hogy hétvégén mindenképpen megpróbálom felrakni az új fejezetet! Puszi nektek!

11.fejezet

Bár a szavazás még nem zárult le, annyit elárulok, hogy egy kicsit a fejembe láttatok(de persze nem lesznek ilyen egyszerűek a dolgok). Íme a következő rész, ami majdnem 100% David Villa! Várom a véleményeteket (ha már a szavazásnál ilyen lelkesek voltatok) Puszi nektek!

A „buli” körülbelül tíz óra körül érte el a tetőpontját, amikoris a villanyok lekapcsolódtak és halk tánczene töltötte be a teret, páran egyből a táncparkettre libbentek. Én a telefonomat nyomorgattam. Épp egy parázs vita közepén jártam Adelével, mivel megosztottam vele az iménti Fernandós élményeimet, ő pedig erőteljesen kampányolt a srác mellett. Amikor felnéztem, láttam, hogy az említett személy épp a kislányával táncol, az igazat megvallva elbűvölőek voltak, ahogy a férfi lábain egyensúlyozó Norát figyeltem, kicsit elmosolyodtam. Rövidre zártam a vitát Adelével, mivel valami erősebb pia után akartam nézni, mint az előttem árválkodó ásványvizes palack. Láttam ahogy Chris éppen az erkélyen telefonál, Daniel pedig szintén elmerült valamiben, bár volt egy sanda gyanúm, hogy csak nyitott szemmel alszik. Ekkor egy kéz úszott be elém.

- Felkérhetem táncolni a szép hölgyet? – kissé meglepődtem, de mikor felpillantottam David vigyorgó fejével találtam szemben magam.

- Hát persze, daliás lovag! – gyorsan leraktam a cuccaim a székre és a tenyerébe csúsztattam a kezem.
Épp egy gyorsabb szám következett, mire mi Vincent Vegát és Mia Wallance-t megszégyenítően kezdtünk ökörködni. David elmebeteg módjára dobálta magát én pedig folyamatosan kontráztam, észre sem vettük, hogy minden szempár felénk fordul, voltak akik meglepődtek, de voltak akik csak vigyorogtak a mi kis produkciónkon. A szám mintegy két perig tartott, mi pedig alaposan elfáradtunk, így kellemes volt, amikor a zene lassúbbra váltott, épp a székem felé akartam menni, de David elkapta a csuklóm és visszahúzott magához én pedig meglepetten mosolyogva fúrtam bele az arcom a nyakába.

- Hé kislány, mit szólnál, ha ma este megszöktetnélek? Rég beszélgettünk! – suttogta a fülembe.
- Hát akkor azt mondanám, hogy egy hős vagy. De sajna ez két dolog miatt sem lehetséges. – súgtam vissza, miközben elkalandozva köröztem a hátán az ujjaimmal.
- És mi lenne az a két dolog?
- Az egyik ott ül a széken – böktem a fejemmel Daniel felé, gondosan kerülve az engem fürkésző Casillas pillantását – a másik pedig, hogy holnapután lesz a nagy nap és nem akarom, hogy miattam legyél fáradt.
- Tudod bébi, hogy sosem fárasztasz ééés motorral jöttem. – éreztem, hogy belevigyorog a fülembe. Ez igazán övön aluli ütés volt! Szemét, szemét Villa, tudja, hogy a motor a gyengém!
- És mégis honnan szereztél motort? – toltam el magamtól
- Vettem! – jelentette ki önelégült arccal, mire én megforgattam a szemem.
- Hogy lehetsz ilyen…
- Király? – vágott a szavamba. Taszítottam egyet rajta, majd az asztalunk felé vettem az irányt, de David ismét megállított. –Figyelj már, nem tudod, hogy Casillas miért bámul úgy minket, mintha bármelyik percben ki akarna nyírni? – egy lemondó pillantást vetettem az említett személyre, majd megvontam a vállam.
- Gőzöm sincs.

Casillassal farkasszemet nézve vonultam az asztalunkhoz. Annyira felbőszített ez az ártatlan kölyökkutyanézés, hogy majdhogynem lefejeltem Villát, amikor hátrafordultam.

- Van estére egy szabad ágyad? – mondtam úgy, hogy Casillas is jól hallja.

- Naná bébi, mire gondoltál? – elég perverz arcot vágott, így inkább nem válaszoltam, csak elindultam a ruhatár felé, útközben kivettem egy bontatlan üveg pezsgőt az egyik tartóból és elszántan masíroztam kifelé. Még gyorsan írtam két smst, az egyiket Danielnek, hogy Davidnél vagyok és ne jöjjön utánam, a másikat pedig Chrisnek, amiben megígértem, hogy holnap mindenképp együtt ebédelünk. Magamra kanyarítottam a kabátom és várakozóan tekintettem vissza Villára.

- Hol a motor? – kérdeztem.

- Nem semmi nő vagy, az biztos! – míg David elment a motorért én fázósan húztam össze magamon a kabátom, nem gondoltam át ezt a dolgot, de igazából nem érdekelt. Magamban gyorsan feljegyeztem, hogy el ne felejtsek eldicsekedni Adelének, újjabban felvett Horatiusi életformámmal. Az igazat megvallva elegem volt Casillasból és a bűnbánó tekintetéből, Albertból is és abból is, hogy ezen az átkozott fagyos helyen kell dekkolnom és jó képet vágnom olyan dolgokhoz, ami abszolút nem érdekelt! Tudom, hogy sarkítom a dolgokat és valójában nem volt ennyire rossz a helyzet, hiszen itt van velem Chris, de mégis inkább most egy barátra van szükségem.

Mérgesen bontottam ki az üveg pezsgőt és egy jó nagyot kortyoltam belőle. Ez sem volt egy világbajnok ötlet tőlem, a pezsgő is hideg volt és kinnt is hideg volt, így mégjobban elkezdtem fázni. Ekkor motorhangra lettem figyelmes és megjelent előttem egy fekete csodajárgány. Nem voltam annyira járatos a motorokban, de látszott rajta, hogy ez egy nagyon fasza gép lehet. David letámasztotta a motort, majd levette a bukóját.


- Na mit szólsz? Benedvesedett a bugyid mi? – vigyorgott felém, de én még mindig csak a motort bámultam és a mellette hanyagul keresztbetett lábakkal álló Villát. Még soha fel sem tűnt, hogy ilyen jól nézne ki.

- Jaja frankón! – bólogattam, mire Villa egy fekete bukósisakot nyújtott felém. Ittam még egy kicsit a pezsgőből, majd leraktam a földre. Begomboltam a kabátom és felvettem a bukót. David pedig segített felszállni a motorra.

- Indulhatunk? – bólintottam, Villa pedig beindította a csodajárgányt. Hihetetlen érzés volt!

Ejha! Ti aztán gondolatolvasók vagytok a javából... akaromondani... énis szeretem David Villát és sok-sok szerepe lesz a sztoriban... folytatás nemsokára következik! Puszi nektek!

Közvélemény-kutatás

Újjabb kérdésben lennék kíváncsi a véleményetekre, így közzétettem egy szavazást, várom a véleményeteket! Puszi!

10. fejezet

És máris itt a folytatás és igen NANDO is feltűnik végre! Csak ismételni tudom magam: írjátok meg a véleményeteket!!! :) Puszi nektek! Jó olvasást!

Mire észbe kaptam a kedves Daniel O’Brian elfoglalta a kanapémat és rezzenéstelen arccal közölte velem, hogy két órát kapok a készülődésre a vacsihoz, méltatlankodásomra pedig kijelentette, hogy ugyan el ne képzeljem már, hogy bárhova is elenged egyedül. Ezzel sikerült az addigis eléggé labilis idegrendszeremet egy perc alatt összeomlasztania. Dühösen csaptam be magam mögött a fürdőszoba ajtót és csak a tükörképemnek motyogtam el a cifra káromkodásaimat. Mégis mit képzel magáról ez a pali? Idejön aztán meg összevissza parancsolgat. Idegesen dobáltam le magamról a cuccaimat, majd beléptem a kádba, első körben sikerült is rendesen leforráznom magam.

- Kurva életbe mostmár! – kiáltottam, majd belevágtam a kádba a zuhanyrózsát, minek következtében, az egész fürdőszoba tocsogott a vízben, aztán már minden csak egy másodperc leforgása alatt történt, a fürdőszobaajtó hirtelen kicsapódott én pedig sikítva próbáltam magam eltakarni a kezeimmel. Miért nincsen ezekben a puccos szállodákban zuhanyfüggöny?! Daniel szemtelenül elégedetten nézett rám, miközben elrakta a pisztolyát(!!!).

- Azthittem valami baj van – jelentette ki halálosan nyugodtan, miközben a tekintete valahol a mellkasom táján járt.
- Menj ki! Menjen ki, azonnal! – ordítottam, mint valami hisztérika. A szőke férfi ráérősen megfordult, majd kiment a fürdőszobából, nekem pedig az első dolgom volt, hogy az ajtóhoz menjek és elfordítsam a kulcsot.

- Ez nem túl bölcs döntés! – hallottam kinntről.

- Szarok a bölcs döntésekre! – kiabáltam vissza, majd visszamentem a zuhany alá.

A készülődés további része szerencsére balesetmentesen zajlott. Az öltözködést nem spiláztam túl, de arra azért figyeltem, hogy a ruha elég szexi legyen ahhoz, hogy egy bizonyos személy figyelmét magamra vonhassam, ha úgy adódna. Egy asszimmetrikus mélybordó ruha volt rajtam, a derekán egy vékony bőrövvel, szerencsére sosem voltam elveszett MELLesleg, így nem kellett ahhoz köldökig érő kivágás, hogy látszódjon valami. A testemmel az egyedüli bajom mindigis a magasságom volt, nem voltam nagyon pici, de sajnos mégsem voltam akkora, mint amennyi szerettem volna lenni, ígyhát a választásom egy nem kevesebb, mint 15 centis magassarkúra esett, szerencsére volt alatta platform, így lehet, hogy nem fogok benne orra esni. Pontban fél hétkor teljes menetfelszerelésben pompáztam.(Caroline ruhája: http://www.polyvore.com/cgi/set?id=38885997 ) Daniel elismerően nézett végig rajtam.

- Be kell ismernem, hogy elbűvölő vagy, bár nekem az előbbi szerelésed jobban tetszett! – vigyorgott, mire én nemes egyszerűséggel fejbe vágtam a táskámmal. A vigyorgást nem hagyta abba, de legalább odanyújtotta a karját. Én pedig kelletlenül belekaroltam és végre elindultunk.

Daniel úgy döntött, hogy az autóban mindenképpen hátra kell ülnöm és bár tudtam, hogy mindössze egy tíz perces útról van szó, mégis sértette a büszkeségem, hogy úgy kezel, mintha öt éves lennék. Már éppen elindultunk volna, amikor a kocsiajtó kivágódott és egy öltönyös ember szállt be mellém. Bevallom először énis megijedtem, de mikor megláttam, hogy ki az, csak boldogan a nyakába borultam:

- Chris! Te hogyhogy itt? Nem úgy volt, hogy csak holnap jössz?
- Nem bírtam tovább az én elbűvölő húgocskám nélkül! – jelentette ki vigyorogva és megölelt én pedig jó mélyen belefúrtam az arcom a vállába és belélegeztem a kedves „tesó illatot”.

Daniel csak megrázta a fejét, majd intett a sofőrnek hogy indulhat. Az odautat végigbeszélgettük, versengve próbáltuk túldumálni egymást. Olyanok voltunk, mint egy átlag lepcses spanyol család. Christophert három hónapja nem láttam és bár majdnem minden nap beszéltünk, mégis elképesztően hiányzott! Rettegve vártam azt a percet, amikor apa majd visszavonul és Chris követi őt a trónon, hiába mondja ő, hogy semmi sem fog változni, erre mindig csak azt felelem, hogy tudom, de semmi nem lesz ugyanolyan.

- És hogyhogy melletted nincsennek idegesítő testőrök? – értetlenkedtem.
- Megszöktem. – jelentette ki nemes egyszerűséggel, majd mindketten felnevettünk, mire Daniel elkezdett morogni. – És hova is megyünk pontosan?
- Egy vacsira a válogatottal. – Chris nagyot nézett.
- Lemaradtam valamiről? Mióta lettél te hirtelen ultra?
- Semióta, egy jó barátom hívott meg. Építem a kapcsolatokat, tudod! – rávigyorogtam, pontosan tudta, hogy anyánkat idéztem, ő mondogatja mindig, hogy építsük a kapcsolatokat!
- Ezzel mást etess hugica! Ki a pasi?
- Milyen pasi? – pislogtam rá.
- Nehogy azt mondd, hogy emiatt a focis izé miatt rittyentetted ki magad ennyire! – ez a hátránya annak, ha a tesód túl jól ismer. Kicsit elvörösödtem, majd lehajtottam a fejem.
- Nem érdekes. Már vége. Vagyis még el sem kezdődött. Én basztam el. – na igen a rendszeres telefonbeszélgetéseinkből valahogy mindig kihagytam azt az ominózus Casillas momentumot.
- Mondd el C! – nógatott, miközben átölelte a vállamat.

Tudta, hogy ha a becenevemen szólít nem tudok neki ellenállni. Még nagyon kicsik voltunk mindketten, amikor kitaláltuk ezt a dolgot. Mi voltunk CC a két bajkeverő. Nem a flanc kedvéért volt rajtam Chanel karkötő, hanem azért, mert ott virított rajta a dupla C. Belenéztem az elképesztő kék szemeibe és mindent kitálaltam, az elejétől a végéig. Nem mondott semmit, csak magához szorított és adott egy puszit a hajamra én bolond pedig elkezdtem könnyezni. A kocsi megállt én pedig elfogadtam a zsepit Christől és gyorsan megtöröltem a szemem, áldottam az eszem, hogy nem a szemhéjtus mellett döntöttem. Büszkén vonultam be Chris oldalán az étterembe, ahol már elég sokan voltak. Sikerült megvariálnunk kicsit az ülésrendet, így Chrisszel egy asztalhoz ültünk. A tíz fős asztaltársaság elég vegyes volt. A baloldalamon tehát Chris ült, aki egy mit sem sejtő barna hajú nővel társalgott, ha tudta volna, hogy épp kivel ül egy asztalnál… A nő mellett egy kisfiúsan jóképű férfi ült, az ölében egy barna hajú kislánnyal, őt még nem ismertem. Mellette ült az aktuális kedvencem, Sara Carbonero az áruló Casillassal,mellettük pedig Sergio Larával, aki lelkesen integetett felém és a szájával valami olyasmit formált, hogy holnap muszáj lesz beszélünk, végül pedig David és a jobbomon pedig Daniel. Úgy tűnt, hogy Villa éppen arról próbálja meggyőzni Danielt, hogy tulajdonképpen neki kellene mellettem ülnie, de az angol csak vigyorogva rázta a fejét és belekortyolt az italába. David egy olyan cifrát káromkodott, hogy nem tudtam megállni, hogy ne nevessek fel. A vacsora a társaságot leszámítva, egészen kellemesen zajlott, Chris szokás szerint ellopkodta az összes krumplimat én pedig megsarcoltam a desszertjét, tényleg olyanok voltunk, mint két ötéves. A vacsi után a csapikapi, a drágalátos Casillas mondott pár szót a La Furia Roja-ról, miközben a kedves barátnője olvadozó tekintettel figyelte, mi pedig összemosolyogtunk Daviddal és alig álltam meg, hogy fel ne nevessek, mikor David elkapva az egyik szerelmes pillantást, úgy tett mintha belehányna a tányérjába. Ezt követően Del Bosque bácsi biztosított mindenkit, hogy egyenként fogja kitekerni a nyakukat, ha holnap nem nyernek, erre mindenki felnevetett, de gyorsan abba is hagyták, mert az edzőbácsi végtelenül elszánt arcot vágott. Ezután még két óra táncos mulatság volt engedélyezve számunkra. Daniel lelépett a mosdóba én pedig kihasználva az alkalmat kimentem az erkélyre, hogy szívjak egy kis levegőt és rágyújtsak. Csak pár másodpercig élveztem az egyedüllétet, amikor azt éreztem, hogy valaki a hátamra terít valamit, oldalra pillantottam és az asztalunknál ülő szőke srác könyökölt mellettem.

- Zavarlak? – kérdezte, mire megráztam a fejem és kifújtam a füstöt. – Úgy láttam a barátod és a feleségem nagyon jól elszórakoznak odabennt.
- Nem a barátom, a testvérem. És ne haragudj rá, biztos nem akar semmi rosszat. – a férfi egykedvűen megrántotta a vállát, majd kinyújtotta a kezét.
- Fernando vagyok.
- Én pedig Caroline. – fogadtam el a felém nyújtott kezet. – Nagyon édes a kislányod! – próbáltam beszélgetést kezdeményezni, mire Fernando arcán végre egy csöppnyi mosoly suhant át.
- Az egyetlen igazi nő az életemben. – felvont szemöldökkel néztem rá, mire folytatta. – nem vagyunk túl jóba a feleségemmel. – pár másodpercig mindketten hallgattunk. – és nem tudom miért mondtam ezt el neked.
- Sajnálom – elég elcsépeltnek hangzott, de mi mást mondhattam volna erre.
- Ne sajnáld! Én sem sajnálom már. – ekkor lépéseket hallottam magunk mögött, mindketten hátranéztünk és szembe találtuk magunkat Casillassal és a belecsimpaszkodó Carboneroval.
- Hupsz, ez már foglalt! – vihogott fel a nő, majd sarkon fordult és elkezdte maga után húzni a férfit. Casillas gyorsan végignézett rajtunk és tekintete megállapodott Fernando kabátján, ami épp a hátamon pihent, majd felvonta a szemöldökét és követte a barátnőjét én pedig egy nemzetközi egyezményes jellel búcsúztam mindkettőjüktől, majd visszafordultam Fernandohoz.
- De miért nem hagyod ott, ha nem vagy boldog vele? – folytattam a megkezdett beszélgetést. A szőke férfi nem válaszolt azonnal, borúsan nézte a cigarettámból fodrozódó füstöt.
- Nem hagyhatom ott a két kicsit!
- Kettőt? – kérdeztem csodálkozva.
- Most van útban a második. Kisfiú lesz! – ahogy mondta, némi apai büszkeség vegyült a hangjába. Nagyon szeretheti a gyerekeit, ha feláldozza értük a saját boldogságát, pedig még olyan fiatal. Az idillünket a telefonom csörgése szakította félbe, Daniel volt az és cseppet sem kedvesen érdeklődött a hollétem felől. Pár szóval lezártam a beszélgetést és a zsebembe süllyesztettem a mobilt. Fernando még mindig csak üresen bámult bele a sötétségbe én pedig nem álltam meg, hogy ne simítsak végig a karján.
- Ne aggódj, minden rendbe jön. – vissza akartam húzni a kezem, de ő megfogta és a szemembe nézett, pár percig csak néztük egymást, majd felsóhajtott és halkan csak annyit mondott.
- Legyen igazad! – zavarba jöttem a közelségétől, így gyorsan kihúztam a kezem és kibújtam a kabátjából, majd gyorsan visszamentem a terembe. Őrület, hogy mik vannak!

Infók

A következő fejezet ma vagy holnap felkerül. Tényleg nagyon örülnék neki, ha hagynátok egy-egy véleményt, akár a chatben, akár a sztori alatt, elég csak egy gombnyomás is a történet alján, de nekem tényleg sokat jelentene! Örömmel tudatom veletek, hogy a Nando pártiak "nyerték" a szavazást és elárulom nektek, hogy a következő részben, már találkozhatunk is a szőke szépfiúval :) Szép napot!

9.fejezet

Tragikusan elmélkedős. Várom a véleményeteket! Puszi!


Még aznap délután Pedro Munoz sietős léptekkel közelített a királyné lakosztálya felé. Sejtette, hogy mire vonatkozik ez a hirtelen berendelés, de mégis volt benne egy csöppnyi izgatottság, mint mindig, amikor a királyné magához hívatta. Már lassan 15 éve dolgozott a királyi család közelében és ez nagyjából huszonnégy órás munkát jelentett számára a hét minden napján. Nem volt saját családja, sőt nagyjából saját élete sem. A palota volt az otthona és Caroline a családja. Akkor ismerte meg, amikor a kislány öt éves lett, még ő is nagyon fiatal volt akkoriban, úgy tekintett erre a feladatra mintha csak a kishúgára kéne vigyáznia. És ez a helyzet nagyjából azóta sem változott. Időközben elért a lakosztályig, ami előtt két, számára ismeretlen fekete ruhás alak állt. Az ajtó kinyílt, ő pedig belépett a pazar helyiségbe. Őfelsége Sofia királyné pedig pillanatokon belül megjelent. Pedro egy kis meghajlást követően leült a királynével szemben lévő fotelbe.

- Nos, Pedro, gondolom tudja miért hívattam ide! – a férfi bólintott. – Sajnálatos dolog történt ma délben, Madrid több pontján, főként a forgalmas helyeken, merényleteket követtek el, 199 ember meghalt és 1500megsérült. Tragédia! És ez még nem minden, János Károlyt Bilbaoban próbálták meg felrobbantani, ez szörnyű, istenem, szörnyű – tördelte a kezét az asszony idegesen, de mikor Pedrora nézett a tekintete ismét elszánt és királynői volt. – Nos, amiért viszont idehívattam, alapos okunk van feltételezni, hogy a veszély, még nem múlt el teljesen, haza nem utazunk, ez oktalan lépés volna, tartjuk a tervet. Mint tudja Christopher holnap reggel érkezik a városba, trónörökösként azthiszem, most ő van a legnagyobb veszélyben, ezért megkérném, hogy csatlakozzon a három fős testőrséghez, természetesen több ember is figyeli majd önöket, de mégiscsak örülnék, ha kifogástalanul megbízható emberek lennének az unokám közvetlen közelében. – Pedro elgondolkodva bólintott, majd nyitotta a száját, hogy megkérdezze Caroval mi lesz, de a királyné leintette.

- Ami Caro-t illeti. O’Brian lesz vele egyedül, éjjel-nappal, minden lépését követi majd – itt nyomatékosan Pedrora nézett, hát jó, volt néhány alkalom, amikor engedékenyebb volt a kelleténél, de ki tud ellenállni azoknak a huncut zöld szemeknek… - abszolút megbízom benne. – Sofia a részéről lezártnak tekintette a beszélgetést, de Pedro megszólalt.

- És Caronak mit mondunk?

- Csak annyit, amennyi feltétlenül szükséges, nem akarom, hogy ezzel foglalkozzon.

- És Daniel mikor jön? Ha jól tudom most Londonban van.

- Már itt van. Kinnt várja magát. – Sofia felállt, majd egy pillanat múlva Pedro is, egy kis meghajlás után pedig végleg elhagyta a szobát. Míg a folyosón végigment, mindvégig Daniel O’Brianen gondolkozott. A férfi angol volt, az angolok minden idegesítő és jó tulajdonságával együtt. A töprengés nem tartott sokáig, mire a lifthez ért az említett férfi teljes valójában megjelent előtte.

- Pedro! – biccentett a férfi, miközben mindketten beléptek a liftbe. – Örülök, hogy újra találkozunk.

- Részemről a szerencse! – válaszolta Pedro, miközben tetőtől talpig végigmérte a férfit. Daniel minden porcikájából a profizmus sugárzott, a tettei, még az is, ahogyan megnyomta az ajtózáró gombot, átgondoltnak és pontosan kiszámítottnak tűntek. Pedro tudta, hogy a királyné jól választott, amikor Danielt bízta meg ezzel a feladattal, mégis volt benne egy csöppnyi csalódottság.

- Ne aggódj, a lánynak nem lesz semmi baja! – jelentette ki magabiztosan a szőke férfi.

- Tudom. – válaszolta Pedro elgondolkozva. – mégis szeretném, ha óvatos lennél vele, nagyon érzékeny. Mégiscsak egy fiatal lány, vannak szükségletei… érted mire gondolok? – az angol szája egy kicsit megrándult.

- Diszkrét leszek és tapintatos. – a lift megállt az ötödik emeleten és az ajtók kinyíltak. A két férfi mégegyszer egymásra nézett.

- Caroline szobája a folyosó végén van. A 107-es. – az ajtó bezáródott, Daniel O’Brian pedig ruganyos léptekkel megindult az említett szoba felé.


*Caroline*

Azthittem ez a nap már nem lehet rosszabb. Ezt nem hiszem el… A szállodába visszaérve a délután hátralevő részére vonatkozó terveimet, miszerint felvágom az ereimet és kiugrok az ötödikről, ismét meghiúsították. A nagyanyámmal folytatott beszélgetés csak mégjobban beletaszított abba a bizonyos szakadékba. Sosem értettem, hogy lehetnek ilyen emberek, mi vezethet odaáig, hogy egy ember más embereket gyilkoljon. A szobámba érve az első dolgom volt, hogy Adelevel és Alberttal beszéljek, szerencsére egyiküknek sincsen semmi baja. Teljesen összetörten nyúltam végig a hatalmas franciaágyon. Ha a „minden rosszban van valami jó” elvét követjük, akkor ebben az egész tragédiában annyi volt a jó, hogy eltörpült mellette az én személyes tragédiám. Hiszen ki tud a saját nyomorult kis életével törődni akkor, amikor emberek halnak meg ártatlanul. De mégis, annyira fáj, annyira nagyon fáj. Persze tudtam, hogy végülis nem hiányozhat nekem, mert én hagytam ott, én küldtem el a francba, de akkoris… ez övön alúl ért. De nem tehetek semmit, hirtelen egy Queen szám jutott az eszembe „The show must go on” azthiszem, hogy is van? A szívem belül összetört/A maszkom talán lepereg,/De a mosolyom,még, tovább marad!/ A műsornak folytatódnia kell! És pontosan így érzek most. Játszom tovább! Nincs más út, mit tehetnék? Ez a sorsom, biztosan el kell vesztenem az embereket ahhoz, hogy megtudjam milyen sokat is jelentenek nekem valójában. Mostis, az a tíz perc, ameddig meg nem hallottam Albert hangját, borzasztó volt. Rengeteg szemét dolgot csináltam vele, mégis, abban a tíz percben úgy éreztem, odaadnám mindenem amim csak van, hogy még egyszer hallhassam a hangját. És persze mi van azokkal, akik nem ilyen szerencsések? Azokkal, akik hiába hívják, várják haza a rokonaikat, szeretteiket, szerelmüket barátaikat, azzokkal, akik a szerencsétlen 199 ember között voltak. Megborzongtam. Az a képtelen, már-már Anyegini mazohista gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy semmi baj, legyen Cassillas azzal, akivel csak akar, bántson meg ezerszer, vagy akár tízezerszer, csak lássam, csak halljam a hangját, csak tudjam, hogy él! Ezt a gondolatot pedig egy lesújtó felismerés követte, mégpedig, hogy szerelmes vagyok Casillasba. Annyira, amennyire ember csak szerelmes lehet egy olyan emberbe, akit nem is ismer igazán.

Sziasztok!

Örömmel jelentem be, hogy minden beadandómat megcsináltam (koppkoppkopp) így gőzerővel folytatom a sztorit, remélem már várjátok!!! Mint láthatjátok felkerült néhány új szereplő, lehet kombinálni, hogy ki kicsoda.:) Az új rész holnap vagy holnapután fog felkerülni. A szavazást elnézve pedig úgy látszik a Nando rajongók vannak többségben, azt nem ígérem, hogy már a következő részben nagy szerepe lesz a kedves El Ninonak, de az azt követőben mindenképp! Csók, puszi!

8.fejezet(part2)

És tádááám... itt a folytatás, ne fogjátok vissza magatokat a véleményezésnél és nyomjatok egy gombot a jobb oldali szavazásra is!!! Puszi nektek! Jó olvasást!



A lehető leggyorsabban az ülésbe süppedtem, miközben imádkoztam, hogy Ő ne vegyen észre. Lehetett valami bénázás a bejáratnál, mert mindhárman megálltak és körbe-körbe tekintgettek. Na király, pont ez kell nekem… Idegesen szorongatni kezdtem Pedro kezét:
- Nem akarok bemenni oda, rosszul vagyok… rosszul leszek… - már épp kezdett volna megsajnálni, amikor meglátta a bejáratnál ácsingózó társaságot így csak egy gonosz félmosolyt kaptam válaszul, a kocsi megállíthatatlanul kezdett a bejárat felé gördülni és egy csávó is megindult felénk, hogy kinyissa a kocsiajtót… gondolom… Próbáltam hatni a sorsra… erősen szuggeráltam, hogy történjen már valami, de semmi. A kocsi akadálytalanul megtette a hiányzó pár métert, nem tehettem tehát mást, minthogy az orromig felhúztam a sálamat és feltoltam a napszemcsimet, nyilván ez nem volt okos gondolat, mert így vagy szaudi terroristának néznek, vagy méginkább tök hülyének. Pedró is ezt gondolhatta, mert elég furán nézett rám… így tehát egy mély sóhajjal levettem a tökéletesnek gondolt álcát és szigorúan földre szegezett tekintettel, hagytam, hogy kisegítsenek az autóból. Csak elmosódottan érzékeltem magam körül az eseményeket. Egy kézfogás, mégegy, mosoly, fotó, valaki átkarol, puszi, egy csíkos ing és egy barna szempár, ami szinte átdöfi a mellkasom és a szívembe fúródik. Caroline… halk suttogás, visszafordulok és mosolygok egyet. És akkor David durcás arca beúszik a képbe, miközben nem túl finoman elkapja a karom, Pedro határozottan odalép, de én leintem, hogy hagyja.

- Szép kis firma vagy te, mondhatom. – igazán mérges volt a tekintete.
- Mit követtem el? – kérdeztem meglepetten, úgy rámijesztett, hogy még az előbbi kínos szituációról is megfeledkeztem.
- Á semmit, végülis tényleg fölösleges szólni a legjobb barátodnak – szándékosan hangsúlyozva a legjobb szót, ezért a címért szerinte örök harcban állnak Adelével, hiába mondom, hogy mindkettőjüket ugyanúgy szeretem – hogy ebben a kúrva országban vagy! – remélem a mellettünk mosolygó Dél-Afrikai úriember nem sértődött meg, hogy David épp a „kúrva” szót használta nemes országukra. Az agyam kattogott, hogy a viharba lehetne ebből a szituból jól kijönni? Aztán beugrott:
- Jó, okés, bocsánat! Lebuktam! – David gyanúsan méregetett, de az arcán már az enyhülés jelei mutatkoztak.
- Lebuktál??? – kérdezte összehúzott szemekkel.
- Igen, igazából nem lett volna szabad most találkoznunk. Meglepi akartam neked lenni. – vigyorogtam ezerrel és imádkoztam, hogy David elhiggye a mesét. Egy pár percig habozott, de aztán ő is vigyorogni kezdett és átkarolt én meg titokban vállon veregettem magam, az ügyes hazugságért.

Bevezettek minket az épületbe, ahol megcsapott az a tipikus kórház szag. Reménykedtem benne, hogy nem fogok kitaccsolni. David egy pillanatig sem mozdult mellőlem, mosolyogva pózoltunk az újságíróknak, akik lelkesen kattingatták a fényképezőgépeiket.

- Kijössz holnapután a meccsre? – súgta a fülembe, miközben egy pódium felé vezettek bennünket, nagyon remélem, hogy nem kell beszédet mondanom vagy ilyesmi, mert abból tuti hatalmas leégés lesz, mindigis utáltam az ilyen hercehurcákat, egyszer az egyetemen kénytelen voltam előadást tartani, az izgalomtól nem néztem a lábam elé, így hatalmas esés lett a vége. Kirázott a hideg az emlék hatására, és belekaroltam Davidba.
- Persze, hogy ott leszek, ki nem hagynám!
- Majd rúgok akkor gólt! – jelentette ki magabiztosan, mire én kénytelen voltam felnevetni. Sajnos a hangom gyorsan elcsuklott, amikor megláttam, hogy épp a szuperkapus Casillas mellé ültetnek le. Kínos percek következtek, miután leereszkedtem a székre, David figyelmét épp egy csinos szőke asszisztens kötötte le, így a kezdésig lévő percekre, monoton, körömkapargatást terveztem, de megzavartak:
- Szia Caroline! – köszönt kissé gúnyosan.
- Szia Iker! Hogy vagy? – nem néztem rá, de éreztem, hogy ő néz.
- Kösz jól, minden rendben, boldog vagyok, holnapután pedig még boldogabb leszek, mert végre meglesz az is, amiért már hónapok óta küzdünk. – felkaptam a fejem, mire elmosolyodott.
- Természetesen a kupára gondoltam. – elvörösödtem. Hogy lehet valaki, ilyen… ilyen… áh! Én hülye, meg most tök csalódott vagyok. Mégis mit vártam amúgy, hogy szerelmet vall nekem vagy micsoda?

Szerencsére nem kellett tovább beszélgetnünk, mert egy kedves úriember megkezdte az avató ünnepséget. Időközben sok-sok pizsis gyerkőccel is megtelt a terem. Halál édesek voltak. Nem tudtam nem mosolyogni rájuk. A program szerint a szentbeszéd után mesét fogunk nekik olvasni és beszélgetünk, aztán pedig mindenki kap egy-egy macit.
Végignéztem a sok-sok lelkes kis arcocskán, ahogy csodálkozva néznek minket, mielőtt jöttünk biztos elmondták nekik, hogy kik vagyunk, a nagyobbak, pedig már biztosan tudták, főleg hogy Davidék kik, hiszen annyi csodálkozással és hitetlenkedéssel volt tele a szemük. Davidre néztem, aki szintén előrefele bambult, megböktem és az asztal alatt mutattam, neki, hogy játszunk, mire ő bólintott. Az elkövetkezendő öt percben kő-papír ollóval ütöttük el az időt, lévén viszont, hogy David nem bírja a vereséget, mindig kaptam egy kevésbé kellemes oldalbabökést, ha vesztett, de próbáltam nem felvisítani. Mikor vége volt a beszédnek, elvágtuk a szalagot, elkövetkezett a legjobb rész. A mese! Szorosan David mellé húzódtam, jelezvén, hogy én vele kívánok részt venni a felolvasáson, de kegyetlenül szétválasztottak minket, így egy szomorú pillantással és két remegő térddel később, máris ott találtam magam egy szobában közös babzsákfotelen Casillassal és körülöttünk egy csapat gyerekkel. Rosszul gondoltam, amikor azt feltételeztem, hogy Casillas bizsergető közelsége lesz a legrosszabb a délután folyamán. Már épp nyitottam volna a könyvet, hogy megkezdjem a felolvasást, amikor egy kis kéz lendült a magasba. Ikerre néztem, de ő is csak tanácstalanul megrántotta a vállát:

-Igen? – a kiskölyök felállt.

- Carola néni azt mondta, hogy te egy igazi hercegnő vagy – erre elmosolyodtam – de nem látszol igazi hercegnőnek – na bumm, azthittem elsüllyedek, hallottam, ahogy Casillas kuncog mellettem, erre oldalba böktem.

- És miből gondolod, hogy nem vagyok igazi hercegnő?

- Nincs rajtad korona – vágta rá egyértelműen. Casillas mellettem már rázkódott a nevetéstől.

- És mit tudnék érte tenni, hogy elhidd, hogy hercegnő vagyok? – látszott a kisfiún, hogy nagyon elgondolkozik, Iker pedig láthatta rajtam, hogy nem állok a helyzet magaslatán, így a segítségemre sietett.

- Mindenkit nyugodjon meg, ő tényleg igazi hercegnő csak nem szeretné, ha mindenki tudná, ezért nincs rajta a korona, de ha szépen megkéritek, akkor a legközelebbi alkalomra biztosan hoz majd koronát is. – és láss csodát a viszály elcsitult, a trón megmenekült a felolvasás zavartalanul folytatódott. Iker Casillas elbájoló volt a gyerekekkel, nem lehetett neki ellenállni. De végül mégis elrepült, az idő és elérkezett, az indulás, a gyerekeket visszakísérték a kórtermekbe, mi pedig kettesben maradtunk. Épp azon igyekeztem, hogy csinos kis kupacba rendezzem a szétszórt mesekönyveket az asztalon, amikor Casillas odajött és megfogta a csuklómat.

- Hé, Caro, biztos minden rendben? Jól vagy? – a tekintete a szemeimet kereste.

- Persze, és köszi, hogy közbeavatkoztál, lehet meglincseltek volna, vagy valami… - kis félmosoly tűnt fel a szája sarkában.

- Úgy tűnik, azért vagyok, hogy folyamatosan megmentselek. – most rajtam volt a mosolygás sora.

- Figyelj, amúgy ne haragudj a múltkoriért, tök hülye voltam, a pia meg az egész este… szóval… csak ne haragudj kérlek. – megkönnyebbültem, amikor végre kimondtam ezt a mondatot.

- Semmi baj, ami volt elmúlt, tiszta lappal indítunk. – rámmosolygott, de mintha kicsit kényszeredett lett volna a mosoly vagy csak képzelődöm…? – amúgy David biztos mondta, de este lesz egy kis összejövetel a nagy meccs előtt, semmi komoly épp csak egy vacsora és 11-re már mindenki ágyban is van. Jó lenne, ha eljönnél.

- Szivesen elmegyek! – vágtam rá egy kicsit túl lelkesen is, de mindegy, annyira megörültem, hogy végre rendeződött ez az egész, hogy teljesen megfeledkeztem magamról. Ekkor egy magas barna hajú nő libbent be a szobába, Iker pedig elengedte a kezemet és mellé lépett.

- Jajj, már ezer fele kerestelek, de végre megvagy! – zihálta a nő és a tenyerébe fogta Iker arcát és megcsókolta. Olyan érzés volt, mintha az összes belső szervem, beleértve az agyam is, elvált volna a helyéről és leesett volna a gyomromba, amitől hirtelen hányingerem lett.

- Ő itt Caroline! – a lány rám villantotta ezerwattos mosolyát és kinyújtotta a kezét.

- Szia, Sara, Sara Carbonero, örülök, hogy megismerhetlek!

Dobpergéééés...

Kedveseim, bocsánat, hogy csak most, de még az életembe is csak nehezen tudok rendszert vinni nemhogy a fejezetekbe, de igyekszem! Mint látjátok, új fejléccel próbálkozom, ami(nem árulok el nagy titkot) tükrözni fogja a történet további alakulását. A folytatás a hétvégén felkerül. Addigis puszi nektek és várom a véleményeket a fejlécről, vagy csak úgy... :)

8. fejezet (part1)

Iskola, munka, bulik meg minden, de megszületett :) Véleményeket, tippeket örömmel várok! Puszi nektek!


A repülőút hosszúnak és végtelenül unalmasnak ígérkezett. Az út majd 10 órás volt, még a közepénél sem jártunk, de én már végighallgattam az összes számot az ipodomon és aludtam is, most éppen az ablakon bámultam kifelé. A látvány igazán lélegzetelállító volt. A sok felhő, mint egy hatalmas vattacukor terült el alattunk. Nagyi mellettem újságot olvasott, én is belenéztem és meglepetten tapasztaltam, hogy az újságból a saját arcom köszön vissza

- Hűha, benne vagyok az újságban? – kérdeztem meglepetten és ülő helyzetbe tornáztam magam.
- Felébredtél Caro? – mosolygott rám a nagyi.
- Mit írnak? – kicsit izgatott lettem, a szónak nem túl jó értelmében. Hát igen, akinek vaj van a fején az csak féljen, az újságíróktól.

- Főként a ruhavásárlási szokásaidat emlegetik… - megnyugodva sóhajtottam, de nagyi felpillantva az újságból engem fürkészett. – És írnak itt egy bizonyos fiatalemberről is… - nyeltem egyet és próbáltam közömbösen mosolyogni, de inkább kínos mosolyra sikerült.

- És kiről? – akaratlanul is egy oktávval feljebb csúszott a hangom.

- Egy focistáról. – azthiszem kissé elvörösödtem, najó égett a fejem…

- Hát nagyi, az úgy volt… hogy igazából nincs is semmi, csak szóval táncoltunk egyszer és Ikernek hívják, de egyáltalán nem érdekel és nem is az esetem, mármint nem csúnya csak… Mert amúgy mit írnak? – nagyi mosolyogva nézte a szerencsétlenkedésem.

- Igazából nem írnak focistáról, csak hallottam ezt-azt, de örülök, hogy megosztottad velem. – na ez fasza, egy hatvanéves öreglány behúzott a csőbe, duzzogva fordultam vissza és tovább bámultam ki az ablakon.

- És helyes az a fiú? – törte meg a csöndet néhány perc múlva a nagyi.

- Nem! – válaszoltam duzzogva.

- Még szerencse, különben azt gondolnám, hogy azért hablatyoltál össze-vissza, mert tetszik…

- Hát egyáltalán nem tetszik jó?! – mondtam, és, hogy nyomatékosítsam a dolgokat, még a karjaimat is keresztbe tettem.

- Pedig a focisták nagyrészt helyesek… hogy a többi testrészükről már ne is beszéljünk… - Hát ez totál elborult…

- Nagyiiii… ejtsük már ezt a témát! – kérleltem.

- Rendben – Sofia mama visszatért az újsághoz én meg tovább égtem csendes magányomban, nem sokáig.

- És jól csókol? – kérdezte hirtelen.

- Igen! Vagyis… Nem! Nem tudom… - hebegtem. A nagyi vigyorgott én pedig igyekeztem a föld alá süllyedni, kevés sikerrel, hiszen éppenhogy a föld fölött repültünk… elég magasan…

A repülőút hátralévő része csöndesen telt én lelkesen belevetettem magam a Harcosok klubjába és így legalább Brad Pittnek sikerült lekötnie a kósza gondolataimat. Bár, szerintem egy félmeztelen Brad bárkinek leköti, bármilyen gondolatát. Mikor leszálltunk a repülőről, két dologgal azonnal szembesültem, előszöris a fotósok hadával, akik kíméletlenül csattogtatták a vakukat, a másik pedig, hogy kúrva hideg van! Már nem azért, de Afrikáról az embernek előszöris a jó idő jut eszébe, nos énis ebben a hiszemben pakoltam be a bőröndömbe. Pedro látva a libabőrös kezemet, gyorsan levette a kabátját és a vállamra terítette, már épp tiltakoztam volna, hogy így pedig ő fog megfázni, de láttam, hogy rajta még egy jó vastag pulóver is van. Nagyszerű, ezek szerint csak én vagyok ennyire tudatlan és bamba. Ahogy előre sejtettem az újságírók kérdései nem éppen a diplomáciai látogatásunk körül forogtak, sokkal inkább egy személy felől érdeklődtek lelkesen. Semmi kedvem nem volt ehhez az egészhez, így boldog voltam, amikor Pedro a védelmébe vett (majdhogynem a hóna alá kapott) és rögbijátékost megszégyenítően átvágott velem a tömegen. A fekete sötétített üveges Merciben végre hátradőlhettem és kifújhattam magam. Már-már elnyomott volna az álom, bár a repülőn is aludtam cirka 3órát, a nagyi bejelentette, hogy délután még beiktatott nekem egy kórházlátogatást vagy megnyitót vagy micsodát.

- Na nem… erről nem volt szó, apa azt mondta, hogy idejövünk, kajálunk, punnyadunk megnézzük a meccset, aztán húzunk haza! – Nagyi felvonta a szemöldökét, tudom, tudom, a beszédmodorom néha kissé eltér az általa megszokottól.

- Caro, néha azért te is megerőltetheted magad, egész évben szinte semmi ilyet nem csinálsz, kérlek ezt most tedd meg… a kedvemért. – és mégis mit mondhat erre az ember lánya?

Durcásan néztem ki az ablakon, majd Pedrora, aki csak vigyorgott, tőlem pedig csak egy nyelvnyújtásra futotta, na de majd ha nagyi nem lesz itt… háháá! Duzzogva vonultam fel a pazar szállodai lakosztályomba, ahol végre meleg volt! A bőröndjeim, már ott sorakoztak az ágy mellett, de még mielőtt nekiestem volna, hogy valami időjárásnak és alkalomnak megfelelő ruhát keressek, megcéloztam a fürdőszobát és engedtem magamnak egy kád forró vizet. Lazításra nem volt túl sok idő, mivel épphogy csak felöltöztem és ettem, amikor a telefon, már csörgött is, hogy a szálloda előtt vár az autó, ami majd épségben elszállít engem a kórházhoz. Szuper, még szerencse, hogy nem egyedül mentem, hanem Pedro is velem tartott.

- Na miaz kicsi lány? Duzzogsz még? – el is hittem volna, hogy aggódik, de amikor megláttam a vigyorgó arcát, csak ennyire futotta:

- Na persze, hagyjál békén, jó? Teis egy követ fújsz velük! – ez persze nem volt teljesen igaz, mert Pedro, már számtalanszor falazott nekem, ha éppen nagyon nem volt kedvem a jópofizáshoz.

Az odaúton természetesen megenyhültem és Pedro még egy kis kedvet is csinált nekem a dologhoz, mondván, hogy csak édes kis gyerkőcök lesznek ott és biztos jól fogom magam érezni, ha pedig nem, akkor igyekszünk hamar lelépni. A sofőr a kórház előtt rakott ki minket – azzal az indokkal, hogy ő majd utána leparkol - vagyis rakott volna ki minket, ha egy böhöm nagy Audi nem állja el a fél bejáratot. Pár perc tétlen várakozás után a hirtelen jött jókedvem már-már elillanni látszott, amikoris teljesen padlót fogtam. Ugyanis a fekete Audiból három férfi szállt ki: Sergio, David és Iker Casillas.

Egy kis részlet

Igyekszem a folytatással: Addigis itt egy csöppnyi előzetes:

"- Nézz rám: úgy nézek én ki, mint aki nem bánta meg? Úgy nézek én ki, mint aki nem érez irántad semmit?
Rám emeli tekintetét, elmélázik az arcomon, majd ellentmondást nem tűrően megcsókolom. Eleinte ellenkezik, majd érzem, ahogy karjai megindulnak fölfele, hogy végül a nyakamban kössenek ki, erőteljesen átszorítva azt, mélyebb csókba kényszerítve.

Rendben, ha ezt akarod, hát zuhanjunk.
Nem fogom többé elhitetni magammal, hogy vissza lehet vonni: nem leszek bunkó, csak, hogy ellökjelek magamtól, hogy nekem jobb legyen, mert attól neked lesz rosszabb. Nem fogom kerülni a tekinteted, hogy szabaduljak a láncaidból, nem fogom kerülni az érintéseidet, mert nem akarom, hogy eluralkodjanak rajtam az érzéseim, nem fogom megtiltani magamnak, hogy rád gondoljak, hogy megmentsem magam a pokoltól.
Hát jöjjön az, aminek jönnie kell."

Díj

Köszönöm szépen a díjakat! Nem szeretnék külön rangsort állítani, hogy kinek küldöm ezt-meg azt a díjat, minden történetet nagyon-nagyon szeretek és minden fejezettel egyre jobban a szívemhez nőnek. Vegyétek úgy, hogy mindenkinek továbbadom, akinek valaha is olvastam a történetét!:) Puszi!

7. fejezet

És meg is érkezett a hetedik, nagyon számítok a véleményetekre és ígérem hamar jönni fog a következő rész, még hamarabb is mint gondolnátok ;) Puszi nektek!

*Caroline*

Három hosszú hét telt el a Suenos este óta és végre elmondhattam magamról, hogy köszönöm szépen jól vagyok. Semmi bonyodalom és a fura érzések is elmúltak, jobban mondva sikerült őket elnyomnom magamban. Végeztem a vizsgáimmal és úgy tűnt, hogy Alberttel és velem is minden rendben, bár még mindig nem voltunk együtt a szó átlagos értelmében, de elég sok időt töltöttünk együtt, elvitt vacsorázni, moziban voltunk vagy csak sétáltunk és meglepően jól éreztem magam vele. Ilyenkor persze mindig megszólalt egy kis alattomos hang a fejemben -gyakran Adela hangján- hogy míg Alberttel egy egész nap vagy hét kell hozzá, hogy feloldódjak Casillaszal pár perc alatt úgy éreztem, mintha egész életünkben együtt lettünk volna. De természetesen ezt a hangot hamar kizártam a fejemből. Imádott Davidommal is gyakran beszéltem telefonon, mindig lelkesen tájékoztatott, hogy hogy állnak a VBvel. Ilyenkor eszembe jutott Ő is és feltámadt bennem a vágy, hogy én is belepillantsak egy-egy meccsbe, de mivel tudtam, hogy csak miatta tenném ezért gondosan elkerültem minden sportközvetítést. (Ami tegyük hozzá, hogy itt Spanyolországban igen nagy teljesítmény, mert VB idején még a csapból is foci folyik.) Most épp a szobámban feküdtem a kellemes hűvösben , míg odakint tombolt a nyár és teljes erőbedobással Jóbarátokat néztem. Nem is terveztem, hogy akár még 6 előtt kimerészkedem a házból utána viszont megígértem Adelának, hogy benézek hozzá. Épp megkezdtem volna a harmadik órát a maratoni punnyadásból, amikoris kopogtattak a szobán ajtaján és anyám jött be rajta. Kifogástalanul nézett ki, mint mindig, pedig csak egy egyszerű nadrág-blúz összeállítás volt rajta. Sok rosszat el lehetett mondani róla, de azt, hogy csúnya lett volna nem.

- Drágám, beszélhetnénk egy percre? – bólintottam, majd kelletlenül rányomtam a szünetre és törökülésbe helyezkedtem, anyám pedig leült az ágy szélére.

- Örülök, hogy mostanában gyakrabban látlak itthon. – kezdte.

- Hát, tudod anya, vége van a sulinak…

- És miújság veled? Jól vagy? - próbáltam kitalálni, hogy vajon mire is akar kilyukadni. Meglepő volt hallani, hogy pusztán felőlem érdeklődik.

- Kösz jól.

- És Albert? – jah persze, megint túl naiv voltam.

- Ő is jól van. – adtam tovább az értetlent.

- És ti hogy vagytok? – kérdezte, jelentőségteljesen megnyomva a „ti” szót.

- Mi is jól vagyunk.

- Tudod, Albert nagyon kedves fiú és kifogástalan a családja is. – hát persze, és mi lehetne jobb egy kifogástalan családnál? Talán két kifogástalan család… mondtam volna legszívesebben, de inkább visszanyeltem, mert tudtam, hogy úgyis csak veszekedés lenne belőle, ami igazán nem hiányzik így csak mosolyogtam tovább.

- Tudod szeretnénk apáddal, ha majd egyszer, amikor eljön az ideje te és Albert…

- Majd egyszer, ha eljön az ideje – vetettem közbe türelmetlenül, rémesen untam már ezt a témát. Anyám kimérten rámmosolygott.

- Caroline, tudom, hogy egy olyan fiatal lánynak, mint te nagyon könnyű elcsavarni a fejét egy sportolónak, de hidd el, hogy az a kis idő, amit együtt töltenétek, még ha hihetetlenül boldog is lenne, semmi ahhoz képest, amit egy Albert féle fiú tud nyújtani neked egy életen át. Tudom, hogy te egy okos és felelőségteljes lány vagy – inkább bonyolult és beszari, javítottam volna – és jól fogsz dönteni. – mégegyszer rámmosolygott és megszorította a kezem, majd kiment a szobából. Már meg sem lepődtem az ilyen fellángolásoktól, anyámból havonta egyszer kitörtek az anyai ösztönök és bejött a szobámba, hogy igazgassa az életem, régebben még feldühítettek, az ilyen beszélgetések, de mostmár csak vállat vontam és újból elindítottam a lejátszót.

*Casillas*

Közeledett a Vb finálé, már csak az elődöntők vannak hátra, nagy küzdelem lesz, de mi végtelenül elszántak vagyunk. Mindenkiben égett a vágy, hogy végre megszerezzük azt a pici csillagot a szívünk fölé, amit már annyira megérdemeltünk volna. A csapat remek formában volt, mindenki a maximumot hozta ki magából. Minden esélyünk meg van rá, hogy nyerjünk és nyerni is fogunk! Viszont a szívem, most nem emiatt dübörgött annyira hihetetlenül, hanem, mert szóba jött, hogy ha bekerülünk a döntőbe, akkor a meccset a királyi család is megtiszteli méltóságos jelenlétével… és akkor talán Őt is viszont láthatom. Három hete nem láttam, de nem telt el úgy nap, hogy akár egy percet is ne gondoltam volna rá. Tudtam, hogy úgy váltunk el, hogy többet látni sem akar, de én ezt nem tudtam megtenni, úgy éreztem, hogy oka volt annak, hogy mi találkozzunk és nem lehet, hogy ennyivel lezáruljon a történetünk, még nem!

*Caroline*

A nap még tartogatott számomra további meglepetéseket. Anyám kérésére kénytelen voltam vacsorára hazaérni. Mikor leültem a megszokott helyemre a nagy asztal mellé, apa felém fordult:

- Kicsim, milyen terveid vannak az elkövetkező hétre? – meglepett a kérdés így csak megvontam a vállam.

- Hát tulajdonképpen semmi különös. – közben behozták a vacsorát. Mindenki enni kezdett és vacsora végéig nem is esett több szó közöttünk, az asztal körül általános témákról folyt a szó, ki mit csinált ma, milyen teendők várnak rá holnap, ilyesmi, számomra tehát semmi érdekes. Viszont, amikor leszedték az asztalt apa újra felém fordult.

- Lenne egy kis feladatom számodra, mit szólsz? – egy kicsit elmosolyodott.

- Ajjaj… és mi lenne az?

- Mit szólnál egy kis utazáshoz?

- Apa, te túl diplomatikus vagy…

- Szakmai ártalom – összevigyorogtunk. Hiába töltöttem apával nagyon kevés időt, mégis ő állt hozzám a legközelebb és azt hiszem rá is hasonlítottam leginkább, mint külsőre, mint pedig belsőre. – Szóval, mit szólnál egy Dél-Afrikai úthoz?

- Mi van ott, ami itt nincs? – kérdeztem még mindig mosolyogva.

- Hát a világbajnokság. – mondta magától értetődően. Az arcomról pillanatokon belül leolvadt a mosoly.

- De apaaa… én utálom a focit! Tudood! – nyafogtam, igen nyafogtam, mert kit érdekel, hogy az apád a trónörökös, te attól még mindig az ő kicsi lánya vagy!

- Tudom, kicsim és nem is kérném, ha nem lenne nagyon fontos, de nekem és anyádnak Angliába kell utaznunk holnap és nem tudunk ott lenni. Csak a jelenlét a lényeg, kimész a döntőre és adja ég, hogy a díjakat is átadod – csak azt ne adja, gondoltam magamban – ellátogatsz egy helyi kórházba és már jöhetsz is haza, csak pár napról volna szó! – persze, ha mások lennének a körülmények, már rég rábólintottam volna, de így, egyszerűen nem tudtam, és a gombóc a torkomban, ami a világbajnokság hallatán odaköltözött egyre csak növekedni kezdett.

- Apa, nem lehetne valahogy máshogy megoldani?


- Sajnos nem, a nagyival mész és ott lesz majd Christopher is! – ó kedves Christopher! Ő a bátyám, az én imádott bátyám, akivel olyan ritkán tudunk találkozni. Apa tudta, hogy ez lesz az ütőkártya, és bár a belsőm teljes erővel tiltakozott, mégis kimondtam.

- Hát, ha nincs más megoldás, természetesen elmegyek! – és úgy is lett 10 órával később már a repülőn ültem és megállíthatatlanul tartottam Dél- Afrika és Iker Casillas felé.

Halihó!

Na hogy tetszik az új fejléc? Több-kevesebb sikerrel , de ismerkedem a photoshopal :) Azért írok, hogy beharangozzam az új részt ami vagy ma este vagy pedig holnap fog felkerülni! Kicsit elszomorít, hogy ilyen kevés véleményt írtok a fejezetekhez, pedig olyan jó olvasni, hogy ti mit gondoltok a történetről. Puszi nektek! Nemsokára jelentkezem!

6.fejezetke

Azért csak fejezetke, mert ez inkább olyan átvezető rész, merengések sorozata... :) Várom a véleményeteket! Puszi!
*Iker Casillas*

És akkor elment, otthagyott. Értetlenül álltam ott. Nem maradt utána semmi, csak a kellemes bizsergés a testemben és egy halvány parfümillat. A lábaim gyengék voltak, így kénytelen voltam leülni a padra. A tenyerembe temettem az arcom. Ez a lány nem normális, ezer százalék, hogy nem normális. Francokat Casillas, te vagy az, aki nem normális! Pedig olyan volt vele… mint amilyen már sok éve nem volt senkivel. Azóta nem, amióta… Megráztam a fejem, nem akartam most erre gondolni. Caroline… Felejtsd el! Egy hülye picsa! Meg sem érdemli, hogy rajta gondolkozz! Győzködtem magam. Soha nem találkoztam még ilyen emberrel, aki ennyire fél a saját érzéseitől, vagy éppen a csalódástól. Képes egy falat építeni maga köré és saját maga alkotta szabályok szerint élni az életét, csak azért, hogy ne kelljen elviselnie bármi rosszat. Nem foglalkozok vele! Nincs szükségem rá, nincs szükségem ilyen lányra, van még másik ezer, aki bármit odaadna csakhogy velem lehessen, de akkor miért furakodik a gondolataimba egy zöldes szempár, egy kedves mosoly, egy tánc emléke és egy csóké… de milyen csóké! Felpattanok a padról. Na ebből elég! Vége van, ennyi volt! Mégegyszer megráztam a fejem, majd egy hatalmas sóhajjal próbáltam kiűzni magamból mindent, ami Carolinera emlékeztetett, majd visszaindultam a klubba.

*Caroline*

A homlokomat a kocsi ablakának szorítottam, jól esett a hűvös, az amúgy zúgó fejemnek. Mellettem Albert némán meredt az útra, felajánlotta, hogy aludjak ma nála én pedig beleegyeztem, semmi kedvem nem volt hazamenni és a dühöngő anyámmal veszekedni. Rengeteg érzés kavargott bennem, de talán a legerőssebb mégis a félelem volt. Nem tudtam volna pontosan megmondani, hogy konkrétan mitől is félek, de tény, hogy az egész bensőm szorongott. Valahogy úgy éreztem, hogy ez a dolog még korántsincs lezárva. Rettegtem a következő találkozásunktól, ha egyáltalán lesz ilyen. Mit fog mondani, mit fogok mondani? Nem kell nekem ez az egész, megvagyok én a saját világomban köszönöm szépen, vannak barátaim, van barátom, legalábbis olyasmim, nincs szükségem senkire! Pláne nem egy focistára, meg amúgyis, útálom a focit! Évente jó ha két meccset megnézek, aztis csak David miatt, mert vicces, ahogy a saját magát ajnározza! „hú, láttad ezt? Nem is tudtam, hogy ez ilyen jól nézett ki… Zseni vagyok! Fú, láttad ezt? Micsoda megmozdulás, bárcsak énis tudnék ilyet csinálni, jah de hát ez én vagyok… „ Nah szóval így vicces volt meccset nézni, de amúgy halál uncsi, komolyan mondom! A bátyám egyszer rávett, hogy menjük ki egy meccsre, és esküszöm a himnusz volt az egész fénypontja! Meg a VIP szektorból amúgy sem látni semmit, ráadásul végig mosolyognod kell és élvezni az egészet! Borzalmas! Bár lehet én vagyok túl antiszociális. Időközben megérkeztünk Albert lakásához. Leállította a kocsit és rámnézett.

- Rá gondolsz. – kijelentés volt, de mégis volt benne valami vádló él így én inkább kérdésként értelmeztem.

- Dehogyis! Csak fáradt vagyok. – próbáltam terelni, majd a kilincs után nyúltam, de ő megfogta a kezem.

- Caroline, szeretném ha tudnád, hogy én… - a szivem ismét felpörgött, de ez másfajta volt mint pár órával ezelőtt.

- Albert, nem kell semmit mondanod, nekem ez nem jelentett semmit, itt volt egy srác, bejövök neki, asszem, de ennyi, van ilyen, azthiszem nem vagyok olyan csúnya ezért megeseik az ilyen – vágtam közbe könnyeden, majd megpróbáltam kihúzni a kezemet, de nem engedte.


- Ne szakíts félbe kérlek! Ismerjük egymást egy ideje és történt közöttünk már ez az, ami miatt ezt a dolgot már nem nevezhetjük puszta barátságnak, tudod, hogy a szüleink is mi várnak – már nyitottam volna a számat, hogy tiltakozzak, de leintett így inkább csendben maradtam és szorongva vártam a folytatást. – Caro, te gyönyörű nő vagy és én azthiszem, hogy kezdek beléd szeretni! – összerándultam, bár tudtam, hogy előbb utóbb be fog következni ez a beszélgetés. De miért pont most?

- Öhm… te is nagyon… kedves vagy – Ezaz Caro, így tovább, hát lehet ennél bénább mondatot elsütni, amikor valaki szerelmet vall neked? Azthiszem nem… bár válaszolhattam volna azt, hogy oké, vagy ilyesmi.

- Ez a válaszod? – kérdezte csalódottan.

- Hát ez most elég hirtelen jött – mentegetőztem.

- Hirtelen, Caro másfél éve húzzuk már ezt a dolgot ez neked hirtelen? – asszem kezdte felhúzni magát.

- Figyelj Albert, én nagyon bírlak, mert kedves vagy és aranyos és izmos is ami azt illeti – végre egy kis mosoly jelent meg az arcán – de tudod, hogy milyen vagyok, lassú a felfogásom és szeretek rágódni a dolgokon, mielőtt végül kibököm a farbát. Ez van, ilyen vagyok!

- Ez Casillas miatt van? – ajjaj, valaki rátrapintott a lényegre. Most hogy belegondolok, lehet hogy ez az egész tényleg csak miatta van, lassan már énis kezdtem úgy tekinteni Albertre, mintha a barátom lenne, aztán jön itt ez a kétméteres kapus a barna szemeivel és hipp-hopp kikapcsol az agyam, mintha valaki nyomott volna egy shift delete-et.

- Dehogyis! – tagadtam kicsit talán túl hevesen. – Nemis ismerem, táncoltunk egyet és ennyi, semmi köze hozzá, ez… ez csak az én hülyeségem!

- Én várok szivesen, tudom, hogy még itt van az egyetem, meg a rengeteg protokoll dolog, de azért gondolkozz el ezen jó? – bólintottam, részemről ez az ügy lezárult, sikerült időt nyernem, de úgyláttam Albert még folytatni akarja, mert az arca hirtelen vészesen közeledni kezdett felém. Na ez igen, ez már maga a 22-es csapdája, hiszen, ha most elfordulok, akkor biztos lehet benne, hogy csak Iker miatt van az egész, viszont, ha hagyom, hogy megcsókoljon, akkor már olyan mintha beleegyeznék a dologba és ismét csak áltatás lenne, ami pedig abszolút nem fair. Basszus, mi legyen? Iker vagy Albert? Iker vagy Albert? Iker, Iker, Iker…