15. fejezet

Sziasztok! Örömmel konferálom fel a 15.fejezetet, amivel el is érkeztünk a történet közepéig. Magamhoz képest egészen hosszú lett. Lenne még egy kis bejelentenivalóm is, a következő (vagy a következő utáni) fejezetektől új szálat fűzök a történetbe mégpedig Lara személyében, jórészt azért is, hogy ne unatkozzunk nagyon, amíg Caro és Villa romantikáznak :) Remélem örültök neki!!! Mindenkinek Nagyon Boldog Karácsonyt kívánok!!! (magamnak pedig sok-sok véleményt a rész alá) :) Puszi nektek!

*Caroline*

Összeszorított foggal vártam, míg mindkét férfi elhagyja a szobát. David még odajött és adott egy gyors puszit, miközben a fülembe súgta, hogy 6kor találkozunk. Gyorsan rábólintottam. Mikor hallottam, hogy becsukódik utánuk az ajtó, ismételten eltört bennem valami. Mióta idejöttem Dél-Afrikába valahogy minden megváltozott. Elromlott. Először a merénylet, aztán Casillas, majd David, aztán most ismét Casillas. Könnyek gyűltek a szemembe a tehetetlenségtől. Mi miatt érdemlem én ezt? A kapcsolatunk Daviddal még alig pár órája tart erre betoppan Casillas és az arcomba vágja, hogy szeret. Szeret, azok után, hogy szintén alig pár órája, mindenféle utolsó, számító ribancnak elmondott. Sok ez most nekem. Miután visszajöttünk Daviddal a szállodába megállapodtunk, hogy egy ideig még nem mondjuk el senkinek, hogy újabban mi van közöttünk. Majd meglátjuk, hogy hogy mennek a dolgok, ha visszamegyünk Spanyolországba. Nem lesz könnyű, hiszen David Barcelonában lesz én pedig Madridban. Igaz a repülőút csak egy óra, de az edzések és az egyetem miatt így is csak hétvégenként tudunk majd együtt lenni. A másik dolog pedig a családom. Nem lesz könnyű beadagolni anyának, hogy a lánya egy focistával jár, bár apa sem fogja egykönnyen beadni a derekát, de tudom, hogy ő támogatni fog, ha látja, hogy boldog vagyok. És az elköltözésen is elgondolkoztam (már vagy huszadszorra) viszont most már komolyan gondoltam. Ennek mindenki ellene lesz, de majd bevonom Christ a dologba. Bár, ha ez sikerülne akkor is ott van még az, hogy hova költözhetnék. Adele biztos benne lenne egy közös albérletben, de én valahogy nem bírnám elviselni a hiperaktivitását non-stop. Valami olyan ember kellene mellém, aki kicsit nyugodtabb. De ezen még ráérek gondolkozni. Nem mertem megkockáztatni a külön házat, mert abból csak balhé lenne, hogy királylánykodok meg ilyesmi, de nem is lenne szükségem rá. Nekem elég egy szoba. Ahogy itt merengek az ágyon hallom, hogy valaki belép a szobába és leül mellém az ágyra. Felülök és látom, hogy nagyi az.

- Mi a baj Caro? Látom, hogy nyomaszt valami – mondja, miközben végigsimít a karomon.
- Nincs semmi – mondom kissé zavartan, mire ő felvonja a szemöldökét.
- Oh drágám, sosem tudtál hazudni! – mosolyog. – a focistáddal van valami?
- Jajj nagyi, neem… vagyis… hát mondjuk, hogy vele is, de közben már van egy másik focistám is. – hát ezt a pillantást látni kellett volna!
- Nocsak, hallgatlak!
- Hát van az, akiről a gépen meséltem…
- Ő az elsőszámú, akivel nincsen semmi – szakított félbe, mire én bólintottam.
- Na vele már tényleg nincs semmi. Kiderült, hogy egy köcsög!
- Köcsög? – kérdezett vissza meglepetten.
- Nem rendes srác – magyaráztam. Nagyi és a szleng rejtelmei… vicces! – aztán itt van David.
- A bolond barátod David?
- Na igen, mától ő már csak a barátom David. – befejeztem a mondandóm és félve néztem fel a nagyira, mert nagyi ide vagy oda, mégiscsak ő a királyné vagy mi a szösz.
- Nahát, te aztán nem unatkozol itt!
- Hát nem… - húztam el a számat. – Haragszol?
- Boldog vagy? – kérdezett vissza.
- Még nem, de az leszek! – jelentettem ki magabiztosan. Nagyi rámnézett, majd elmosolyodott.
- Akkor nem!
- Óóó nagyi… - közelebb húzódtam hozzá és hagytam, hogy átöleljen, végtelenül hálás voltam neki és meg is könnyebbültem.
- És ez a te Davidod nem Barcelonában lakik?
- De!
- És akkor te is oda akarsz menni? – kérdezte, miközben kicsit eltolt magától, hogy a szemembe nézzen.
- Neem, dehogy, nem hagyom ott a sulit az utolsó évben! – kicsit mintha megkönnyebbült volna. De ahogy pár percig fürkészte az arcomat ismét gyanakvó lett a tekintete.
- De?
- Szeretnék elköltözni! Sehova messze, maradnék Madridban, csak… - nagyi félbeszakított.
- Caro, tudod, hogy ezt nem lehet, ez nem szokás... anyád nem engedné.
- Tudom, de ha te is beszélnél vele, akkor apa is tuti belemenne és nagyon jókislány lennék, sőt eljárnék egy csomó helyre, ahová csak akarnátok és ez nektek is jó lenne, mert így legalább közelebb kerülhetnék az emberekhez, lehetnék a kapocs közöttük és közöttetek és… - hadartam és még folytattam volna tovább is, de nagyi felnevetett.
- Caroline, az istenért, te ezt gyakoroltad?
- Hát, egy kicsit – mosolyodtam el én is, mert eszembe jutott, hogy tényleg, mennyiszer mondtam én ezt már el a fejemben – miért nagyon rossz volt?
- Nem, de anyádnál még az első szóig se jutnál.
- Majd meglátjuk! – vágtam rá dacosan.
- Beszélek vele, ígérem!
- Köszönöm! – nagyi az órájára nézett, ami már délután ötöt mutatott, hogy elrepült az idő. Lassan indulnunk kellett.
- Na gyere, szerzünk neked egy kalapot! A templomba mégsem mehetsz fedetlen fejjel. – állt fel az ágyamról.
- Micsodaaa??? Ki van csukva, hogy a te kalapodban menjek templomba, oda ahol ott lesz az egész spanyol válogatott. – tiltakoztam.
- Nocsak, most már az egész válogatottat el akarod csábítani? – nézett vissza rám, mire én csak kinyújtottam a nyelvem, majd durcásan felálltam és engedelmesen követtem a lakosztályába.

Fél hatkor rajtra készen álltam a templom előtt. Kalapban. És fogadtam a részvét nyilvánításokat, miközben lestem, hogy mikor fut már be a busz Davidékkal. Nem is kellett sokáig várnom, mert egy hatalmas fehér busz perceken belül leparkolt a templom előtt és leözönlött róla egy csapat egyenöltönyös focista. David és Sergio azonnal le is támadtak. David bőszen nyomkodta a telefonját és egyáltalán nem figyelt rám, ezért én Sergioval beszélgettem.
- Király kis kalapod van! – mondta vigyorogva, mire én csak grimaszoltam, majd taszítottam egyet a karján.
Főleg a holnapi meccsről kérdezgettem, elmondta, hogy eléggé izgul, de biztos benne, hogy lenyomják a hollandokat és nyernek. Éppen a foci rejtelmeiről magyarázott valami számomra teljesen érthetetlen és érdektelen dolgot, amikor megjelent egy csinos feketeruhás lány és a nyakába borult. Percekig csak örömködtek egymásnak, majd miután kibogozták magukat, hozzám fordultak. Eközben én csak meglepett fejjel álldogáltam.

- Szia – nyújtotta felém a kezét a lány – Lara Ramos. – kicsit ismerős volt, mintha már láttam volna valahol.
- Örvendek, Caroline! – fogadtam el a felém nyújtott kezet, miközben bemutatkoztam.

Végignéztem a lányon. Elég magas volt, de Sergiónál mégis alacsonyabb, barátságos arca volt és zöld szemei. Hullámos haja a háta közepéig ért és a fejére tolt napszemüvege fogta össze, hogy ne hulljon az arcába. Egy elegáns fekete ruhát viselt fekete kabáttal és egy nagyon magas sarkú cipővel. Sergio átkarolta a lány derekát, majd egy „ha megbocsátotok” pillantással arrébb álltak.

- Hé David, te tudtad, hogy Sergionak felesége van? – kérdeztem csodálkozva, mire ő is meglepetten nézett fel a telefonjából.
- Micsodaaa? Nem! Ki?
- Hát Lara, aki itt volt az előbb, te bamba! – böktem oldalba.
- Jah, dehogyis, ő az unokatesója. Rendes csajszi, tavaly velünk volt nyaralni. Valami balett táncos vagy mi, hát az a csaj úgy tudja emelgetni a lábait, hogy az a nem semmi…
- David, nekem ilyet mostmár nem szabad mondanod! – néztem rá rosszallóan.
- Jajj nem úúúgy, még hogy én vagyok perverz – vigyorgott – tavaly vagy mikor muszáj volt elmennem Sergivel egy ilyen balettizére az operába, aztán ott láttam, de mondom, belevaló csaj, ahhoz képest, hogy ilyen uncsi dolgot csinál. Te is kedvelni fogod! Most két évig Franciaországban volt, de Sergi azt mondta visszajön Madridba, de azt nem tudtam, hogy kijön a döntőre is… - mondta, majd visszasüllyedt a telefonjába. Bólogattam, majd megfogtam a kezét.
- Hé, leállnál végre? Elég idegesítő, hogy állandóan a telefonod nyomorgatod! – David felnézett, majd leengedte a telefonját.
- Figyelj Caro, ha nem foglalom el magam mással, akkor muszáj lennélek megcsókolni, amit ugyebár nem szabad, szóval valami mást kell csinálnom, hogy eltereljem rólad a gondolataim! Iszonyat csinos vagy! – mondta komolyan, mire én elpirultam. Annyira édes volt!

A szokásos nagy felhajtással bevonultunk a templomba, természetesen David nem ülhetett mellettem, a válogatott mögöttünk ült egy sorral.. A sors iróniája, hogy Casillas centiméter pontosan mögöttem ült. A mise nagyon… érdekes volt. A Dél-Afrikaiak úgy gondolták, hogy nagyon szuper lesz, ha pár szót mondanak a saját, mondhatni ősi nyelvükön is. A legnagyobb baj az volt, hogy ezt szerintem senki nem értette, úgy tíz perc után pedig rettenetesen elkezdett viszketni a fejem a kalap alatt onnantól kezdve nem tudtam másra figyelni. Rettenetesen szenvedtem, ami nagyinak is feltűnt persze.

- Mi a baj Caro? – kérdezte fojtott hangon.
- Viszket a fejem! – láttam ahogy elmosolyodik, ezt annak vettem, hogy végre megszabadulhatok ettől az ocsmányságtól ezért amilyen gyorsan csak lehet levettem a fejemről és hátraráztam a hajam, sikeresen lefejelve a padon könyöklő Casillast. A mise után kicsit komor hangulatba kerültem és bűntudatom is lett amiatt, hogy én a saját kis problémáimmal törődök, amíg más embereknek a családja hullott szét és ment tönkre az élete pár óra alatt. Szentimentális gondolataimból egy kéz ragadott ki, amihez kapcsolódott egy Sergio is.

- Caroline, lehetne egy nagy kérésem? – nézett rám bociszemekkel.
- Mióta lettünk ilyen jóba? – kérdeztem vigyorogva, mire csak hanyagul megrántotta a vállát. Azt hiszem kedvelem ezt a srácot.
- Figyelj, itt van az uncsitesóm, Lara, nem tudtam, hogy jön így nem tudtam neki jegyet venni a döntőre, esetleg nem lenne egy hely még nálatok? Nem tudnád bejuttatni valahogy? – elgondolkoztam, végülis volt nálunk egy plusz hely, és hát miért ne, legalább nem unom halálra magam, így hát rábólintottam, mire megölelt.
- Fú, nagyon köszi! Leköteleztél. Cserébe te is kérhetsz akármit!
- Vedd le az inged – motyogtam.
- Hm?
- Áh semmi! – legyintettem közben Lara is odajött, telefonszámot cseréltünk és megbeszéltük, hogy holnap este találkozunk a stadionnál. Mikor elmentek én még percekig tanácstalanul nézegettem körbe a templomban David után kutatva, majd végül elindultam kifelé, de ismételten egy kar állított meg. Csak annyi időm volt, hogy oldalra nézzek, David volt.
- Smároltál már gyóntatószékben? – kérdezte vigyorogva, nemet intettem, mire elkezdett húzni maga után, miközben én idegesen tekintgettem körbe. Ahogy becsukódott utánunk az ajtó szó szerint nekem esett. Percekig csókolóztunk, esküszöm úgy éreztem magam, mint a középsuliban.
- David Villa, te nem vagy normális – pihegtem, mikor végre sikerült elszakadnunk egymástól.
- Órák óta várok erre és mivel holnap már csak meccs után a bulin találkozunk, muszáj volt begyűjtenem a szerencsecsókot. – magyarázta.
- Lehet nem is lesz buli, mivan ha nem… - gonoszkodtam, de nem tudtam befejezni, mert újra megcsókolt.
- Te csak számold a gólokat! – mondta magabiztosan.

Mire észbekaptam, már hip-hop reggel tíz óra volt. Napsütéses reggel és mellé meglepően jó kedvem volt. Ma volt a Nagy Nap. Dúdolgatva végeztem el a reggeli teendőket és jó kislány módjára (meglehetősen bizakodva) még az esti ruhámat is kikészítettem, amiben majd a bulira megyek.. Délben imádott bátyámmal, Chrisszel ebédeltem, miközben megosztottam vele a nyűgjeimet. Ahogy sejtettem, maximálisan mellettem volt, mind a David, mind pedig a lakás témában. A Casillasos történetről nem ejtettem egy szót sem, tudván, hogy Chris nem hagyná annyiban a dolgot. Délután körülnéztünk Johannesburgban, majd visszamentünk a szállodába. Gyorsan letusoltam, majd magamra kaptam egy farmert egy piros mintás felsőt meg a bőrdzsekimet, a táskámba beledobáltam mindent, amire úgy gondoltam, hogy szükség lehet egy focimeccsen. Bár halvány lila gőzöm sem volt, hogy mi kellene oda, tekintve, hogy még egyen sem voltam. A taxi fél nyolckor érkezett a szállodához, háromnegyed nyolcra, pedig már a stadionnál voltunk. Chrisék felmentek a páholyba én pedig elindultam megkeresni Larát. Rengeteg ember volt a stadion körül és az állandó zümmögés is majd megőrjített és még el sem kezdődött a meccs. Felsóhajtottam, amikor megláttam Larát felém integetni. Elindult el felém, miközben én magamban elkönyveltem, hogy hasonló a stílusunk. Larán is bőrdzseki volt, igaz hogy krémszínű, de bőrdzseki, alatta pedig egy csinos felső a kötelező piros színben. Kicsit zavarban volt mikor odaért nem tudta eldönteni, hogy-hogy köszönjön, de végül puszira nyújtotta az arcát.

- Na szia! Mutasd az utat! – mondta, miközben levette a fejéről a napszemüvegét és a táskájába rejtette, mint aki harcba indul..
- Hát igazából gőzöm sincs merre kell mennünk – nagy lökdösődések és hitetlenkedések árán végül mégiscsak eljutottunk a VIP szektorig.
- Basszus, jó magasan vagyunk – mondta Lara fájdalmasan, mikor megérkeztünk – tériszonyom van, hányni fogok.
- Dehogy fogsz! Kérsz csokit? – húztam elő a táskámból egy tábla csokit a nagyi rosszalló pillantásától kísérve, szerencsére azonban ő pár székkel arrébb ült tőlünk. Lara rábólintott, majd tört egy darabot, láttam rajta, hogy kezd visszatérni belé az élet.
- Nem tűnsz balettáncosnak… – próbáltam beszélgetést kezdeményezni, elég bénán.
- Te meg nem tűnsz hercegnőnek… - vágott vissza, pár percig farkasszemet néztünk, majd mindketten elnevettük magunkat és Larát elkönyveltem a „jófejcsaj” kategóriába. A meccs kezdetéig a balettról beszélgettünk, elmondta, hogy már négy éves kora óta ezt csinálja és nagyon szereti, bár nagyon kemény, most jött vissza Franciaországból, ahol két évig volt. A srácokat Sergi miatt ismeri, kit hosszabb kit rövidebb idő óta. Ezzel át is terelődött a szó a focira.
- Hát igazából nem szeretem a focit, viszont Sergi már évek óta azzal húz, hogy menjek ki a meccsére én meg mindig mondtam, hogy majd ha világbajnok lesz és most itt vagyok – magyarázta mosolyogva.
- És te? Láttam jól kijössz a srácokkal, főleg Daviddal…
- Shhh… - csitítottam – ezt nem tudhatja még senki! Amúgy igen, nemrég ismertem meg őket, Davidon keresztül mert… - nem tudtam tovább folytatni, mert hatalmas ováció kezdődött a pályára pillantva láttuk, ahogy a fiaink felsorakoznak.

Akarva akaratlanul, de megdobbant a szívem, ahogy rájuk néztem. Ott álltak büszkén felszegett fejjel, harcra készen, 11 hős! A mi hőseink! A pályán teljesen megváltoztak. Aztán egyszerre, mintha megállt volna az idő, váratlan csönd telepedett a stadionra. Felcsendült a himnusz. Annyi érzelem gyűlt össze bennem, hogy még én is meglepődtem rajta, amikor egy könycsepp csordult ki a szememből. Mikor vége lett, pár másodperc csend, majd felrobbant a stadion, elkezdődött a meccs, katartikus élmény volt!