14. fejezet

Kedveseim, itt a folytatás! a következő rész, karácsonyra fog elkészülni! Nagyon örülök, hogy ennyien részt vettetek a közvélemény-kutatásban, remélem a véleményezésben is ennyire aktívak lesztek! :) Puszi nektek! (ne haragudjatok a kicsit gyenge részért, de teljesen leszívja az agyam a tanulás, de ígérem a következő rész pörgősebb lesz!)

*Iker Casillas*

Ahogy kicsúsztak a számon a végzetes szavak, abban a másodpercben meg is bántam őket. Legszivesebben visszapörgettem volna az időt és meg nem történtté tettem volna a dolgokat, de nem volt visszaút. Az ajtó becsapódott előttem. Néhány másodpercig tehetetlenül álltam ott és küzdöttem magammal, hogy benyissak- e a szobába, de nem mertem, nem volt hozzá bátorságom. Odabenntről szipogást hallottam, amitől csak még nyomorultabbúl éreztem magam. Bementem a saját szobámba és összepakoltam az edzőcuccom, miközben végig azon gondolkoztam, hogy hogyan fogom mindezt jóvá tenni, mert muszáj lesz! Halkan kimentem a szobából a folyosóra. Azistenit, hogy lehetek ennyire szánalmas? Szidtam magam és dühösen beleütöttem a falba, nem értem el vele túl sok mindent csak azt, hogy mostmár a szivem mellett a kezem is fájt. Iker Casillas, a mindig józan és normális San Iker… nevetnem kellett magamon. Sosem gondoltam volna, hogy egy lány… egy nő, ilyen érzéseket fog belőlem kiváltani. A fejemet a falnak támasztottam és vettem egy mély levegőt. Rendben, akkor a terv a következő, most elmegyek edzésre, aztán beszélek Caroval. Egészen nyugodtan kijutottam a szállodából, a taxi már várt rám. Egész úton küzdöttem magammal és próbáltam másra gondolni, de nem ment. Lelki szemeim előtt tisztán láttam, ahogy Caro és David… ahogy Villa végigsimítja Caroline bőrét, úgy ahogy én sohasem fogom, megcsókolja, ahogy én már sohasem fogom és megkap mindent, amit én sohasem fogok! Ez a gondolatmenet nem volt jó hatással rám, mire a stadionhoz értem, majd szétvetett a düh. Késtem az edzésről, így már csak egyedül voltam az öltözőben. Gyorsan átvettem a mezemet, de közben mindvégig Villa szekrényét bámultam. Nem tudom miért, olyan érzésem volt, mintha Villa cuccai között lenne valami Carolineból is. Tudom, hogy önző vagyok, hiszen ott van nekem Sara. Kedves nő és szép és okos is, de nem… de nem Caroline! Nekem pedig ő kell. Ezredjére is végigjátszottam magamban az előbbi beszélgetésünket, újra láttam magam előtt, ahogy ott áll egy szál lepedőben a szeme tele sajnálattal és szégyenkezéssel, majd ahogy elhangzanak azok a szavak, amit még a fejemben sem mertem megismételni, azok a mindig barátságos, gyönyörű zöld szemek egyszerre megkeményednek és eltűnik belőlük minden kedves érzelem. Megráztam a fejem, magamhoz vettem a kesztyűmet és kimentem a pályára, a többiek, már elkezdték a bemelegítést, mindenki kérdően nézett rám, hiszen máskor mindig én vagyok az első, aki megérkezik. Vicente csak intett, hogy menjek a pályára és folytassam a bemelegítést a csapattal. Elsőként Xabi jött oda hozzám és a vállamra tette a kezét:

- Hé, Iker minden oké? – bólintottam, féltem, hogyha kinyitom a számat, kijön belőlem minden.

Nem akartam senkinek panaszkodni, pedig belülről, most én magam voltam a Furia Roja a vörös tombolás. Kétszer olyan keményen csináltam végig az edzést mint bármikor máskor, nem mintha valahais ellógtam volna őket. Mire az edzőmeccsre került a sor valamennyire sikerült is lenyugodnom. Szerencse-szerencsétlenség, én meg Villa külön csapatba kerültünk. Semmi probléma nem volt egészen addig, amíg Ramos egyik szép csele után Villa a hálómba nem gurította a labdát.
- Bocs, Iker, nem a te hibád, egyszerűen ma minden összejön! – kiáltotta oda nekem vigyorogva.

Ennyi kellett, elszakadt bennem a cérna, tudtam, hogy nem kellene, de nem gondolkoztam reálisan, így egy jól irányzott rúgással már repült is a labda a még mindig örömködő Villa feje felé. Nem volt komoly a sérülése épp csak egy kis zúzódás, mégis én lettem aznapra a feketebárány. Vicente el is küldött mindenkit haza, mondván, hogy elég lesz mára, mert ha így folytatjuk szétszedjük egymást a hollandok helyett. Nem bántam, hogy vége lett az edzésnek, visszasiettem az öltözőbe és igyekeztem nem szólni senkihez. Mikor felöltöztem és megnéztem a telefonomat, láttam, hogy Sara már kétszer keresett. Ezt a problémát egy vállvonással elintéztem, mihamarabb vissza akartam menni a szállodába, hogy átöltözzek, lepakoljak és Carohoz menjek. Sajnos a számításaimat Vicente bácsi húzta keresztül, amikor kijelentette, hogy a csapatnak közös ebédet tervezett. Ahogy láttam ez nemcsak nekem nem tetszett. Fernando, Xabi és Villa is húzta a száját. A szállodába Xabival mentem vissza, útközben próbált rávenni, hogy mondjam el mi a bajom.

- Iker, látom, hogy baj van és azt is láttam, hogy szándékosan rúgtad Villának a labdát. Mi van veled? – éreztem, ahogy engem néz azzal a vallató pillantásával, aminek hatására még azt is bevallod, amit soha nem követtél el.

- Jó oké, bajom van, és?

- Semmi és, nem lenne, ha nem pusztítanál emiatt mindent és mindenkit magad körül, magadat is beleértve.

- Nem pusztítom magam! – tiltakoztam.

- Áh nem…- mutatott a kezemre, ahol kis lila foltok jelezték a kezem találkozását a fallal.

- Rendben, akkor figyelj, tegyük fel – tudom, hogy elképzelhetetlen - hogy nem a feleséged életed szerelme – Xabi szeme furán megvillant, de nem vettem róla tudomást, inkább folytattam. – hanem mondjuk egy másik lány, de ő látni sem akarna, mert mondtál neki valami olyat, ami…

- Mit mondtál neki? – kérdezte Xavi.

- Ez csak elmélet! – tiltakoztam.

- Jah, persze, el is felejtettem – mondta vigyorogva.

- Szóval? – néztem rá kíváncsian.

- Hát előszöris bocsánatot kérnék, aztán elmondanám neki, hogy mit érzek. Tisztáznánk a dolgokat és azt, hogy ő mit érez.

- És mit csinálnál Nagoréval? – kérdeztem hirtelen.

- Hát ha nem ő az igazi, akkor nincs mit tenni ugye? De ez persze csak elmélet. És az sem árt, ha neki is te vagy az igazi, utána pedig már mennek maguktól a dolgok. Mert figyelj, miért érnéd be a jóval, ha a nagyszerűt is választhatnád? Mégha egy kicsit többet kell is érte küzdeni – tette hozzá, én pedig egy pillanatra elgondolkoztam, majd megrántottam a vállam, időközben a szállodához értünk, ahogy az órámra néztem, láttam, hogy még van fél órám az ebédig.

Felmentem a szobánkhoz. Félve nyitottam be, de nem volt bent senki. Nagyon erősen küzdöttem a gondolattal, hogy kihagyom az ebédet, végül erőt vettem magamon és beálltam a zuhany alá, percekig folyattam magamra a forróvizet és közben a nap folyamán először megnyugodtam. A derekamra csavartam a törölközőt és visszamentem a szobámba felöltözni, majd lesétáltam az étterembe. Egyáltalán nem voltam éhes, de mégis leültem Gerardék asztalához. A csapatból mindenki jelen volt, csak egyedül Villa hiányzott. Az ebéd gyorsan lezajlott, bár evés közben kábé hatszor bántam meg, hogy ideültem, Fabre és Gerard olyanok voltak mint két óvodás, kajával hajigálták egymást, beborsozták a másik kajáját, míg az nem figyelt és a többi… Hamar meguntam ezt a játékot, így kaja után, mikor Vicente kijelentette, hogy délután hatkor még egy templomlátogatást is beiktatunk – mindenki nagy örömére- egyszerűen felálltam az asztaltól. Kifelémenet hívtam egy taxit, ami pár perc várakozás után meg is érkezett. Ahogy közeledtem Caroline szállodájához, úgy fogyott a bátorságom, mire megérkeztünk, már csak hatalmas erőfeszítések árán tudtam kiimádkozni magam az autóból. Hogy a szobaajtóig hogy jutottam el azt meg ne kérdezze senki, mindenesetre most ott álltam előtte. A fejemben még egyszer végigjátszottam, hogy mit fogok mondani, majd a kezem felemelkedett és bekopogtam. Életem eddigi leghosszabb másodpercei következtek, majd lépéseket hallottam a túloldalról és az ajtó kinyílt. De nem az állt ott, akit reméltem:

- Öhm, Carolinehoz jöttem. – motyogtam zavartan. Az öltönyös fazon, akinek nagyon barátságtalan volt a tekintete egy pár percig még nézegetett, majd egy morgással elállt az ajtóból én pedig beléptem.

- A hálóban van. – bólintottam, majd elindultam a mutatott irányba, egy fehér nyitott ajtó felé. Mikor odaértem az ajtóhoz egyszerre öntött el a harag és a döbbenet. A szobában Caroline állt egy fekete ruhában, mögötte pedig Villa, aki éppen a ruha cipzárját húzta fel, majd maga felé fordította Carot és megcsókolta. Köpni-nyelni nem tudtam, az állam a padlón volt. Annyira, de annyira hülyén éreztem magam. Először Caro vett észre, mire gyorsan megszakította a csókot és hátrébblépett.

- Casillas, te meg mi a jó büdös francot keresel itt? – jó, tudtam, hogy nem fog egyből a nyakamba borulni, de ez azért kicsit rosszul esett. Erre Villa is megfordult.

- Hé, Iker, te meg honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdezte félig csodálkozva, félig vigyorogva.

- Hát… - forgott az agyam, ahogy valami elfogadható magyarázat után kutattam – figyelj, csak szólni akartam, hogy hatkor megyünk templomba és gyere te is. Mert tudod ez ilyen megemlékezős izé lesz… - össze-vissza hadartam, de úgy tűnt, hogy Villa elhiszi a dolgot. Carolinera néztem, de ő csak a padlót bámulta.

- Okés, kösz, hogy szóltál! A szállodába mész amúgy? Mert akkor visszamehetnénk együtt! Egy pillanat! – bólintottam, Villa pedig kiment a szobából. Én azonnal Carolinehoz léptem, ő pedig hátrált egy lépést.

- Caro… - kezdtem volna bele, de ő felemelte a kezét és a szemembe nézett.

- Casillas, figyelj, nem érdekel, hogy „sajnálod” és az sem, hogy „nem ezt akartad mondani és nem is úgy értetted” – formázott idézőjelet a kezével. – Kimondtad, amit gondoltál, semmi baj, igazad volt! Egy ribanc vagyok. De nem érdekel, mert szerencsére nem neked tartozom elszámolással. Hagyjuk békén egymást, ígérem nem foglak „hülyíteni” többet, mert ha jól emlékszem ezt a szót használtad! – a tekintete mindvégig jeges volt, nem tükröződött benne semmilyen érzelem. Rettentően fájtak a szavai és nem tudtam mit mondhatnék, de ennyi mégis kikívánkozott belőlem:

- Csak annyit akartam mondani, hogy sajnálom és hogy… szeretlek! – Caroline tekintete egy pillanatra megvillant, de rögtön vissza is költözött belé az üresség.

- Egyikre sincsen szükségem! – mondta, majd elsétált mellettem és kiment a szobából.