8.fejezet(part2)

És tádááám... itt a folytatás, ne fogjátok vissza magatokat a véleményezésnél és nyomjatok egy gombot a jobb oldali szavazásra is!!! Puszi nektek! Jó olvasást!



A lehető leggyorsabban az ülésbe süppedtem, miközben imádkoztam, hogy Ő ne vegyen észre. Lehetett valami bénázás a bejáratnál, mert mindhárman megálltak és körbe-körbe tekintgettek. Na király, pont ez kell nekem… Idegesen szorongatni kezdtem Pedro kezét:
- Nem akarok bemenni oda, rosszul vagyok… rosszul leszek… - már épp kezdett volna megsajnálni, amikor meglátta a bejáratnál ácsingózó társaságot így csak egy gonosz félmosolyt kaptam válaszul, a kocsi megállíthatatlanul kezdett a bejárat felé gördülni és egy csávó is megindult felénk, hogy kinyissa a kocsiajtót… gondolom… Próbáltam hatni a sorsra… erősen szuggeráltam, hogy történjen már valami, de semmi. A kocsi akadálytalanul megtette a hiányzó pár métert, nem tehettem tehát mást, minthogy az orromig felhúztam a sálamat és feltoltam a napszemcsimet, nyilván ez nem volt okos gondolat, mert így vagy szaudi terroristának néznek, vagy méginkább tök hülyének. Pedró is ezt gondolhatta, mert elég furán nézett rám… így tehát egy mély sóhajjal levettem a tökéletesnek gondolt álcát és szigorúan földre szegezett tekintettel, hagytam, hogy kisegítsenek az autóból. Csak elmosódottan érzékeltem magam körül az eseményeket. Egy kézfogás, mégegy, mosoly, fotó, valaki átkarol, puszi, egy csíkos ing és egy barna szempár, ami szinte átdöfi a mellkasom és a szívembe fúródik. Caroline… halk suttogás, visszafordulok és mosolygok egyet. És akkor David durcás arca beúszik a képbe, miközben nem túl finoman elkapja a karom, Pedro határozottan odalép, de én leintem, hogy hagyja.

- Szép kis firma vagy te, mondhatom. – igazán mérges volt a tekintete.
- Mit követtem el? – kérdeztem meglepetten, úgy rámijesztett, hogy még az előbbi kínos szituációról is megfeledkeztem.
- Á semmit, végülis tényleg fölösleges szólni a legjobb barátodnak – szándékosan hangsúlyozva a legjobb szót, ezért a címért szerinte örök harcban állnak Adelével, hiába mondom, hogy mindkettőjüket ugyanúgy szeretem – hogy ebben a kúrva országban vagy! – remélem a mellettünk mosolygó Dél-Afrikai úriember nem sértődött meg, hogy David épp a „kúrva” szót használta nemes országukra. Az agyam kattogott, hogy a viharba lehetne ebből a szituból jól kijönni? Aztán beugrott:
- Jó, okés, bocsánat! Lebuktam! – David gyanúsan méregetett, de az arcán már az enyhülés jelei mutatkoztak.
- Lebuktál??? – kérdezte összehúzott szemekkel.
- Igen, igazából nem lett volna szabad most találkoznunk. Meglepi akartam neked lenni. – vigyorogtam ezerrel és imádkoztam, hogy David elhiggye a mesét. Egy pár percig habozott, de aztán ő is vigyorogni kezdett és átkarolt én meg titokban vállon veregettem magam, az ügyes hazugságért.

Bevezettek minket az épületbe, ahol megcsapott az a tipikus kórház szag. Reménykedtem benne, hogy nem fogok kitaccsolni. David egy pillanatig sem mozdult mellőlem, mosolyogva pózoltunk az újságíróknak, akik lelkesen kattingatták a fényképezőgépeiket.

- Kijössz holnapután a meccsre? – súgta a fülembe, miközben egy pódium felé vezettek bennünket, nagyon remélem, hogy nem kell beszédet mondanom vagy ilyesmi, mert abból tuti hatalmas leégés lesz, mindigis utáltam az ilyen hercehurcákat, egyszer az egyetemen kénytelen voltam előadást tartani, az izgalomtól nem néztem a lábam elé, így hatalmas esés lett a vége. Kirázott a hideg az emlék hatására, és belekaroltam Davidba.
- Persze, hogy ott leszek, ki nem hagynám!
- Majd rúgok akkor gólt! – jelentette ki magabiztosan, mire én kénytelen voltam felnevetni. Sajnos a hangom gyorsan elcsuklott, amikor megláttam, hogy épp a szuperkapus Casillas mellé ültetnek le. Kínos percek következtek, miután leereszkedtem a székre, David figyelmét épp egy csinos szőke asszisztens kötötte le, így a kezdésig lévő percekre, monoton, körömkapargatást terveztem, de megzavartak:
- Szia Caroline! – köszönt kissé gúnyosan.
- Szia Iker! Hogy vagy? – nem néztem rá, de éreztem, hogy ő néz.
- Kösz jól, minden rendben, boldog vagyok, holnapután pedig még boldogabb leszek, mert végre meglesz az is, amiért már hónapok óta küzdünk. – felkaptam a fejem, mire elmosolyodott.
- Természetesen a kupára gondoltam. – elvörösödtem. Hogy lehet valaki, ilyen… ilyen… áh! Én hülye, meg most tök csalódott vagyok. Mégis mit vártam amúgy, hogy szerelmet vall nekem vagy micsoda?

Szerencsére nem kellett tovább beszélgetnünk, mert egy kedves úriember megkezdte az avató ünnepséget. Időközben sok-sok pizsis gyerkőccel is megtelt a terem. Halál édesek voltak. Nem tudtam nem mosolyogni rájuk. A program szerint a szentbeszéd után mesét fogunk nekik olvasni és beszélgetünk, aztán pedig mindenki kap egy-egy macit.
Végignéztem a sok-sok lelkes kis arcocskán, ahogy csodálkozva néznek minket, mielőtt jöttünk biztos elmondták nekik, hogy kik vagyunk, a nagyobbak, pedig már biztosan tudták, főleg hogy Davidék kik, hiszen annyi csodálkozással és hitetlenkedéssel volt tele a szemük. Davidre néztem, aki szintén előrefele bambult, megböktem és az asztal alatt mutattam, neki, hogy játszunk, mire ő bólintott. Az elkövetkezendő öt percben kő-papír ollóval ütöttük el az időt, lévén viszont, hogy David nem bírja a vereséget, mindig kaptam egy kevésbé kellemes oldalbabökést, ha vesztett, de próbáltam nem felvisítani. Mikor vége volt a beszédnek, elvágtuk a szalagot, elkövetkezett a legjobb rész. A mese! Szorosan David mellé húzódtam, jelezvén, hogy én vele kívánok részt venni a felolvasáson, de kegyetlenül szétválasztottak minket, így egy szomorú pillantással és két remegő térddel később, máris ott találtam magam egy szobában közös babzsákfotelen Casillassal és körülöttünk egy csapat gyerekkel. Rosszul gondoltam, amikor azt feltételeztem, hogy Casillas bizsergető közelsége lesz a legrosszabb a délután folyamán. Már épp nyitottam volna a könyvet, hogy megkezdjem a felolvasást, amikor egy kis kéz lendült a magasba. Ikerre néztem, de ő is csak tanácstalanul megrántotta a vállát:

-Igen? – a kiskölyök felállt.

- Carola néni azt mondta, hogy te egy igazi hercegnő vagy – erre elmosolyodtam – de nem látszol igazi hercegnőnek – na bumm, azthittem elsüllyedek, hallottam, ahogy Casillas kuncog mellettem, erre oldalba böktem.

- És miből gondolod, hogy nem vagyok igazi hercegnő?

- Nincs rajtad korona – vágta rá egyértelműen. Casillas mellettem már rázkódott a nevetéstől.

- És mit tudnék érte tenni, hogy elhidd, hogy hercegnő vagyok? – látszott a kisfiún, hogy nagyon elgondolkozik, Iker pedig láthatta rajtam, hogy nem állok a helyzet magaslatán, így a segítségemre sietett.

- Mindenkit nyugodjon meg, ő tényleg igazi hercegnő csak nem szeretné, ha mindenki tudná, ezért nincs rajta a korona, de ha szépen megkéritek, akkor a legközelebbi alkalomra biztosan hoz majd koronát is. – és láss csodát a viszály elcsitult, a trón megmenekült a felolvasás zavartalanul folytatódott. Iker Casillas elbájoló volt a gyerekekkel, nem lehetett neki ellenállni. De végül mégis elrepült, az idő és elérkezett, az indulás, a gyerekeket visszakísérték a kórtermekbe, mi pedig kettesben maradtunk. Épp azon igyekeztem, hogy csinos kis kupacba rendezzem a szétszórt mesekönyveket az asztalon, amikor Casillas odajött és megfogta a csuklómat.

- Hé, Caro, biztos minden rendben? Jól vagy? – a tekintete a szemeimet kereste.

- Persze, és köszi, hogy közbeavatkoztál, lehet meglincseltek volna, vagy valami… - kis félmosoly tűnt fel a szája sarkában.

- Úgy tűnik, azért vagyok, hogy folyamatosan megmentselek. – most rajtam volt a mosolygás sora.

- Figyelj, amúgy ne haragudj a múltkoriért, tök hülye voltam, a pia meg az egész este… szóval… csak ne haragudj kérlek. – megkönnyebbültem, amikor végre kimondtam ezt a mondatot.

- Semmi baj, ami volt elmúlt, tiszta lappal indítunk. – rámmosolygott, de mintha kicsit kényszeredett lett volna a mosoly vagy csak képzelődöm…? – amúgy David biztos mondta, de este lesz egy kis összejövetel a nagy meccs előtt, semmi komoly épp csak egy vacsora és 11-re már mindenki ágyban is van. Jó lenne, ha eljönnél.

- Szivesen elmegyek! – vágtam rá egy kicsit túl lelkesen is, de mindegy, annyira megörültem, hogy végre rendeződött ez az egész, hogy teljesen megfeledkeztem magamról. Ekkor egy magas barna hajú nő libbent be a szobába, Iker pedig elengedte a kezemet és mellé lépett.

- Jajj, már ezer fele kerestelek, de végre megvagy! – zihálta a nő és a tenyerébe fogta Iker arcát és megcsókolta. Olyan érzés volt, mintha az összes belső szervem, beleértve az agyam is, elvált volna a helyéről és leesett volna a gyomromba, amitől hirtelen hányingerem lett.

- Ő itt Caroline! – a lány rám villantotta ezerwattos mosolyát és kinyújtotta a kezét.

- Szia, Sara, Sara Carbonero, örülök, hogy megismerhetlek!