9.fejezet

Tragikusan elmélkedős. Várom a véleményeteket! Puszi!


Még aznap délután Pedro Munoz sietős léptekkel közelített a királyné lakosztálya felé. Sejtette, hogy mire vonatkozik ez a hirtelen berendelés, de mégis volt benne egy csöppnyi izgatottság, mint mindig, amikor a királyné magához hívatta. Már lassan 15 éve dolgozott a királyi család közelében és ez nagyjából huszonnégy órás munkát jelentett számára a hét minden napján. Nem volt saját családja, sőt nagyjából saját élete sem. A palota volt az otthona és Caroline a családja. Akkor ismerte meg, amikor a kislány öt éves lett, még ő is nagyon fiatal volt akkoriban, úgy tekintett erre a feladatra mintha csak a kishúgára kéne vigyáznia. És ez a helyzet nagyjából azóta sem változott. Időközben elért a lakosztályig, ami előtt két, számára ismeretlen fekete ruhás alak állt. Az ajtó kinyílt, ő pedig belépett a pazar helyiségbe. Őfelsége Sofia királyné pedig pillanatokon belül megjelent. Pedro egy kis meghajlást követően leült a királynével szemben lévő fotelbe.

- Nos, Pedro, gondolom tudja miért hívattam ide! – a férfi bólintott. – Sajnálatos dolog történt ma délben, Madrid több pontján, főként a forgalmas helyeken, merényleteket követtek el, 199 ember meghalt és 1500megsérült. Tragédia! És ez még nem minden, János Károlyt Bilbaoban próbálták meg felrobbantani, ez szörnyű, istenem, szörnyű – tördelte a kezét az asszony idegesen, de mikor Pedrora nézett a tekintete ismét elszánt és királynői volt. – Nos, amiért viszont idehívattam, alapos okunk van feltételezni, hogy a veszély, még nem múlt el teljesen, haza nem utazunk, ez oktalan lépés volna, tartjuk a tervet. Mint tudja Christopher holnap reggel érkezik a városba, trónörökösként azthiszem, most ő van a legnagyobb veszélyben, ezért megkérném, hogy csatlakozzon a három fős testőrséghez, természetesen több ember is figyeli majd önöket, de mégiscsak örülnék, ha kifogástalanul megbízható emberek lennének az unokám közvetlen közelében. – Pedro elgondolkodva bólintott, majd nyitotta a száját, hogy megkérdezze Caroval mi lesz, de a királyné leintette.

- Ami Caro-t illeti. O’Brian lesz vele egyedül, éjjel-nappal, minden lépését követi majd – itt nyomatékosan Pedrora nézett, hát jó, volt néhány alkalom, amikor engedékenyebb volt a kelleténél, de ki tud ellenállni azoknak a huncut zöld szemeknek… - abszolút megbízom benne. – Sofia a részéről lezártnak tekintette a beszélgetést, de Pedro megszólalt.

- És Caronak mit mondunk?

- Csak annyit, amennyi feltétlenül szükséges, nem akarom, hogy ezzel foglalkozzon.

- És Daniel mikor jön? Ha jól tudom most Londonban van.

- Már itt van. Kinnt várja magát. – Sofia felállt, majd egy pillanat múlva Pedro is, egy kis meghajlás után pedig végleg elhagyta a szobát. Míg a folyosón végigment, mindvégig Daniel O’Brianen gondolkozott. A férfi angol volt, az angolok minden idegesítő és jó tulajdonságával együtt. A töprengés nem tartott sokáig, mire a lifthez ért az említett férfi teljes valójában megjelent előtte.

- Pedro! – biccentett a férfi, miközben mindketten beléptek a liftbe. – Örülök, hogy újra találkozunk.

- Részemről a szerencse! – válaszolta Pedro, miközben tetőtől talpig végigmérte a férfit. Daniel minden porcikájából a profizmus sugárzott, a tettei, még az is, ahogyan megnyomta az ajtózáró gombot, átgondoltnak és pontosan kiszámítottnak tűntek. Pedro tudta, hogy a királyné jól választott, amikor Danielt bízta meg ezzel a feladattal, mégis volt benne egy csöppnyi csalódottság.

- Ne aggódj, a lánynak nem lesz semmi baja! – jelentette ki magabiztosan a szőke férfi.

- Tudom. – válaszolta Pedro elgondolkozva. – mégis szeretném, ha óvatos lennél vele, nagyon érzékeny. Mégiscsak egy fiatal lány, vannak szükségletei… érted mire gondolok? – az angol szája egy kicsit megrándult.

- Diszkrét leszek és tapintatos. – a lift megállt az ötödik emeleten és az ajtók kinyíltak. A két férfi mégegyszer egymásra nézett.

- Caroline szobája a folyosó végén van. A 107-es. – az ajtó bezáródott, Daniel O’Brian pedig ruganyos léptekkel megindult az említett szoba felé.


*Caroline*

Azthittem ez a nap már nem lehet rosszabb. Ezt nem hiszem el… A szállodába visszaérve a délután hátralevő részére vonatkozó terveimet, miszerint felvágom az ereimet és kiugrok az ötödikről, ismét meghiúsították. A nagyanyámmal folytatott beszélgetés csak mégjobban beletaszított abba a bizonyos szakadékba. Sosem értettem, hogy lehetnek ilyen emberek, mi vezethet odaáig, hogy egy ember más embereket gyilkoljon. A szobámba érve az első dolgom volt, hogy Adelevel és Alberttal beszéljek, szerencsére egyiküknek sincsen semmi baja. Teljesen összetörten nyúltam végig a hatalmas franciaágyon. Ha a „minden rosszban van valami jó” elvét követjük, akkor ebben az egész tragédiában annyi volt a jó, hogy eltörpült mellette az én személyes tragédiám. Hiszen ki tud a saját nyomorult kis életével törődni akkor, amikor emberek halnak meg ártatlanul. De mégis, annyira fáj, annyira nagyon fáj. Persze tudtam, hogy végülis nem hiányozhat nekem, mert én hagytam ott, én küldtem el a francba, de akkoris… ez övön alúl ért. De nem tehetek semmit, hirtelen egy Queen szám jutott az eszembe „The show must go on” azthiszem, hogy is van? A szívem belül összetört/A maszkom talán lepereg,/De a mosolyom,még, tovább marad!/ A műsornak folytatódnia kell! És pontosan így érzek most. Játszom tovább! Nincs más út, mit tehetnék? Ez a sorsom, biztosan el kell vesztenem az embereket ahhoz, hogy megtudjam milyen sokat is jelentenek nekem valójában. Mostis, az a tíz perc, ameddig meg nem hallottam Albert hangját, borzasztó volt. Rengeteg szemét dolgot csináltam vele, mégis, abban a tíz percben úgy éreztem, odaadnám mindenem amim csak van, hogy még egyszer hallhassam a hangját. És persze mi van azokkal, akik nem ilyen szerencsések? Azokkal, akik hiába hívják, várják haza a rokonaikat, szeretteiket, szerelmüket barátaikat, azzokkal, akik a szerencsétlen 199 ember között voltak. Megborzongtam. Az a képtelen, már-már Anyegini mazohista gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy semmi baj, legyen Cassillas azzal, akivel csak akar, bántson meg ezerszer, vagy akár tízezerszer, csak lássam, csak halljam a hangját, csak tudjam, hogy él! Ezt a gondolatot pedig egy lesújtó felismerés követte, mégpedig, hogy szerelmes vagyok Casillasba. Annyira, amennyire ember csak szerelmes lehet egy olyan emberbe, akit nem is ismer igazán.