7. fejezet

És meg is érkezett a hetedik, nagyon számítok a véleményetekre és ígérem hamar jönni fog a következő rész, még hamarabb is mint gondolnátok ;) Puszi nektek!

*Caroline*

Három hosszú hét telt el a Suenos este óta és végre elmondhattam magamról, hogy köszönöm szépen jól vagyok. Semmi bonyodalom és a fura érzések is elmúltak, jobban mondva sikerült őket elnyomnom magamban. Végeztem a vizsgáimmal és úgy tűnt, hogy Alberttel és velem is minden rendben, bár még mindig nem voltunk együtt a szó átlagos értelmében, de elég sok időt töltöttünk együtt, elvitt vacsorázni, moziban voltunk vagy csak sétáltunk és meglepően jól éreztem magam vele. Ilyenkor persze mindig megszólalt egy kis alattomos hang a fejemben -gyakran Adela hangján- hogy míg Alberttel egy egész nap vagy hét kell hozzá, hogy feloldódjak Casillaszal pár perc alatt úgy éreztem, mintha egész életünkben együtt lettünk volna. De természetesen ezt a hangot hamar kizártam a fejemből. Imádott Davidommal is gyakran beszéltem telefonon, mindig lelkesen tájékoztatott, hogy hogy állnak a VBvel. Ilyenkor eszembe jutott Ő is és feltámadt bennem a vágy, hogy én is belepillantsak egy-egy meccsbe, de mivel tudtam, hogy csak miatta tenném ezért gondosan elkerültem minden sportközvetítést. (Ami tegyük hozzá, hogy itt Spanyolországban igen nagy teljesítmény, mert VB idején még a csapból is foci folyik.) Most épp a szobámban feküdtem a kellemes hűvösben , míg odakint tombolt a nyár és teljes erőbedobással Jóbarátokat néztem. Nem is terveztem, hogy akár még 6 előtt kimerészkedem a házból utána viszont megígértem Adelának, hogy benézek hozzá. Épp megkezdtem volna a harmadik órát a maratoni punnyadásból, amikoris kopogtattak a szobán ajtaján és anyám jött be rajta. Kifogástalanul nézett ki, mint mindig, pedig csak egy egyszerű nadrág-blúz összeállítás volt rajta. Sok rosszat el lehetett mondani róla, de azt, hogy csúnya lett volna nem.

- Drágám, beszélhetnénk egy percre? – bólintottam, majd kelletlenül rányomtam a szünetre és törökülésbe helyezkedtem, anyám pedig leült az ágy szélére.

- Örülök, hogy mostanában gyakrabban látlak itthon. – kezdte.

- Hát, tudod anya, vége van a sulinak…

- És miújság veled? Jól vagy? - próbáltam kitalálni, hogy vajon mire is akar kilyukadni. Meglepő volt hallani, hogy pusztán felőlem érdeklődik.

- Kösz jól.

- És Albert? – jah persze, megint túl naiv voltam.

- Ő is jól van. – adtam tovább az értetlent.

- És ti hogy vagytok? – kérdezte, jelentőségteljesen megnyomva a „ti” szót.

- Mi is jól vagyunk.

- Tudod, Albert nagyon kedves fiú és kifogástalan a családja is. – hát persze, és mi lehetne jobb egy kifogástalan családnál? Talán két kifogástalan család… mondtam volna legszívesebben, de inkább visszanyeltem, mert tudtam, hogy úgyis csak veszekedés lenne belőle, ami igazán nem hiányzik így csak mosolyogtam tovább.

- Tudod szeretnénk apáddal, ha majd egyszer, amikor eljön az ideje te és Albert…

- Majd egyszer, ha eljön az ideje – vetettem közbe türelmetlenül, rémesen untam már ezt a témát. Anyám kimérten rámmosolygott.

- Caroline, tudom, hogy egy olyan fiatal lánynak, mint te nagyon könnyű elcsavarni a fejét egy sportolónak, de hidd el, hogy az a kis idő, amit együtt töltenétek, még ha hihetetlenül boldog is lenne, semmi ahhoz képest, amit egy Albert féle fiú tud nyújtani neked egy életen át. Tudom, hogy te egy okos és felelőségteljes lány vagy – inkább bonyolult és beszari, javítottam volna – és jól fogsz dönteni. – mégegyszer rámmosolygott és megszorította a kezem, majd kiment a szobából. Már meg sem lepődtem az ilyen fellángolásoktól, anyámból havonta egyszer kitörtek az anyai ösztönök és bejött a szobámba, hogy igazgassa az életem, régebben még feldühítettek, az ilyen beszélgetések, de mostmár csak vállat vontam és újból elindítottam a lejátszót.

*Casillas*

Közeledett a Vb finálé, már csak az elődöntők vannak hátra, nagy küzdelem lesz, de mi végtelenül elszántak vagyunk. Mindenkiben égett a vágy, hogy végre megszerezzük azt a pici csillagot a szívünk fölé, amit már annyira megérdemeltünk volna. A csapat remek formában volt, mindenki a maximumot hozta ki magából. Minden esélyünk meg van rá, hogy nyerjünk és nyerni is fogunk! Viszont a szívem, most nem emiatt dübörgött annyira hihetetlenül, hanem, mert szóba jött, hogy ha bekerülünk a döntőbe, akkor a meccset a királyi család is megtiszteli méltóságos jelenlétével… és akkor talán Őt is viszont láthatom. Három hete nem láttam, de nem telt el úgy nap, hogy akár egy percet is ne gondoltam volna rá. Tudtam, hogy úgy váltunk el, hogy többet látni sem akar, de én ezt nem tudtam megtenni, úgy éreztem, hogy oka volt annak, hogy mi találkozzunk és nem lehet, hogy ennyivel lezáruljon a történetünk, még nem!

*Caroline*

A nap még tartogatott számomra további meglepetéseket. Anyám kérésére kénytelen voltam vacsorára hazaérni. Mikor leültem a megszokott helyemre a nagy asztal mellé, apa felém fordult:

- Kicsim, milyen terveid vannak az elkövetkező hétre? – meglepett a kérdés így csak megvontam a vállam.

- Hát tulajdonképpen semmi különös. – közben behozták a vacsorát. Mindenki enni kezdett és vacsora végéig nem is esett több szó közöttünk, az asztal körül általános témákról folyt a szó, ki mit csinált ma, milyen teendők várnak rá holnap, ilyesmi, számomra tehát semmi érdekes. Viszont, amikor leszedték az asztalt apa újra felém fordult.

- Lenne egy kis feladatom számodra, mit szólsz? – egy kicsit elmosolyodott.

- Ajjaj… és mi lenne az?

- Mit szólnál egy kis utazáshoz?

- Apa, te túl diplomatikus vagy…

- Szakmai ártalom – összevigyorogtunk. Hiába töltöttem apával nagyon kevés időt, mégis ő állt hozzám a legközelebb és azt hiszem rá is hasonlítottam leginkább, mint külsőre, mint pedig belsőre. – Szóval, mit szólnál egy Dél-Afrikai úthoz?

- Mi van ott, ami itt nincs? – kérdeztem még mindig mosolyogva.

- Hát a világbajnokság. – mondta magától értetődően. Az arcomról pillanatokon belül leolvadt a mosoly.

- De apaaa… én utálom a focit! Tudood! – nyafogtam, igen nyafogtam, mert kit érdekel, hogy az apád a trónörökös, te attól még mindig az ő kicsi lánya vagy!

- Tudom, kicsim és nem is kérném, ha nem lenne nagyon fontos, de nekem és anyádnak Angliába kell utaznunk holnap és nem tudunk ott lenni. Csak a jelenlét a lényeg, kimész a döntőre és adja ég, hogy a díjakat is átadod – csak azt ne adja, gondoltam magamban – ellátogatsz egy helyi kórházba és már jöhetsz is haza, csak pár napról volna szó! – persze, ha mások lennének a körülmények, már rég rábólintottam volna, de így, egyszerűen nem tudtam, és a gombóc a torkomban, ami a világbajnokság hallatán odaköltözött egyre csak növekedni kezdett.

- Apa, nem lehetne valahogy máshogy megoldani?


- Sajnos nem, a nagyival mész és ott lesz majd Christopher is! – ó kedves Christopher! Ő a bátyám, az én imádott bátyám, akivel olyan ritkán tudunk találkozni. Apa tudta, hogy ez lesz az ütőkártya, és bár a belsőm teljes erővel tiltakozott, mégis kimondtam.

- Hát, ha nincs más megoldás, természetesen elmegyek! – és úgy is lett 10 órával később már a repülőn ültem és megállíthatatlanul tartottam Dél- Afrika és Iker Casillas felé.