5. fejezet

Remélem megérte rá várni... én pedig izgatottam várom a véleményteket! :)

- Bocs, remélem zavarok – hallottam hirtelen magam mellől, miközben valaki megragadta a karom és hátrarántott, de úgy, hogy belejajdultam. Mérgesen a támadónkra néztem és teljesen elképedtem.

- Albert? Te meg mi a francot keresel itt?


Albert kivonszolt az épületből, de szó szerint! Megfogta a karomat és addig ráncigált, míg ki nem értünk a hátsó udvarra.

- Mondd Caroline, te normális vagy??? – ordított rám.

- Hé, Albert, nyugi van már, nem történt semmi, csak táncoltunk! – mentegetőztem, miközben idegesen kutattam a cigisdobozom után.

- Mikor fogod fel már végre, hogy te nem egy egyszerű ember vagy, kötelességeid vannak! Meg kell felelned bizonyos elvárásoknak! – idegesen fújtam egyet és meggyújtottam a cigarettát.

- Úgy beszélsz mint az anyám! – böktem ki.

- Hát persze, hogy úgy beszélek basszameg, ha egyszer minden kis stiklid után engem hív fel őrjöngve, hogy szedjelek össze innen meg onnan! – egy kicsit elszégyelltem magam, nagyon igazságtalan ez, amit Alberttel csinálok, igazán nem érdemli meg, ő tényleg csak engem akar óvni, miközben én meg semmibe veszem.

- Sajnálom én…

- Hát persze, te nem akartad, meg nem gondoltad, de Caro… tudod, hogy nem engem kell meggyőznöd. – mondta kissé megenyhülve.

Megborzongtam, pedig igazából nem is volt hideg. Albert viszont észrevette és gyorsan a vállamra terítette a zakóját. A kellemes illattól, csak mégjobban bűntudatom lett. Tudjátok, van az a fura érzés, amikor megéreztek valami illatot és eszetekbe jut egy emlék, sajnos nekem Albert illatától csak olyan emlékek tolúltak a fejembe, amikor vigasztalt vagy épp, mint most, bűntudatom volt. Kellemetlen érzés, bűnbánóan néztem a zöld szemeibe.

- Ne, Caro, ne nézz így rám… - mondta, miközben elfordult tőlem – Te, egy hercegnő vagy, nem engem kell meggyőznöd!

- Hogy mi vagy? – hangzott a kérdés a hátam mögül. Nagyszerű ezek szerint Casillas végig itt volt.

- Ne mondd, hogy nem tudja… - hangzott a mondat egy kényszeredett nevetés kíséretében Albert szájából.

- Hogy mit nem tudok? – Iker közben odaállt mellém és pillantása szinte röntgenként hatolt át rajtam.

- Bemutatom ő királyi fensége Caroline Sophie, Asztúria, Gerona, Párma és Viana hercegnéje, Mountblanc hercegnéje, Cervera grófnéja és Balaguer Ladyjét. – néma csönd állt be. Iker elfordult és idegesen vakargatta a tarkóját, belőlem pedig mintha minden kiszállt volna. Teljesen üres lettem, már azt sem éreztem, hogy magyarázkodnom kell.

- Ez most komoly? Te tényleg…? – bólintottam. – Hát ezt nem hiszem, el… - idegesített. Most komolyan mit hitt?

- Mit nem hiszel el? – vágtam közbe közönyösen. Csalódottan nézett rám, ami mégjobban feltüzelt.

- Azt hittem, hogy te… szóval, hogy végre itt egy lány, viszonylag normális, nem kezd el sikongva utánam rohanni és…

- Naiv vagy, Casillas! – szólt közbe Albert, de leintettem.

- Velem jönnél egy percre – fordultam Ikerhez, aki pár pillanatig habozott, de végül bólintott és utánam jött.

A közelben volt egy kis csendes park, oda mentünk én leültem egy padra ő pedig karba tett kézzel állt velem szemben. Csönd volt ismét.
– Most komolyan Casillas, mit hittél, hogy majd találkozunk és szerelem első látásra, öröm és boldogság meg minden? Könyörgöm, még csak most találkozunk másodjára, először eszméletlen voltam utána pedig részeg és ami azt illeti egy kicsit még mindig az vagyok.

- Nem… nem tudom mit hittem… és ha azt, akkor mi van? Az emberek így ismerkednek, szimpatikus voltál, táncoltál velem és… és nemis akárhogy! – lehajtottam a fejem, na igen, a tánc! Bennem is elindított bizonyos érzéseket, olyan érzéseket, amik azt váltották ki belőlem, hogy védekezzek. Nem kell nekem ez az egész dolog. Minek? Pláne egy focistával… - Miért nem mondtad el?

- Miért kellett volna elmondanom? Jó buli volt, ennyi. Örülök, hogy megismertelek, de semmi több. – a szám sajnos csak az agyam érzéseit közvetítette. De ez így volt jó! Nem kell több balhé. Mit szólna anyám? Mit szólna az egész család, ha hazaállítanék egy focistával, úgyis csak az lenne a vége, hogy pár hónapig jó és szép minden, aztán jön egy másik lány, aki sokkal érdekesebb és problémamentesebb mint én és ennyi. Nekem erre nincs szükségem!

- Azt hittem te is… érzel valamit. – na bumm! Ettől féltem. Nem mertem rá se nézni, pedig éreztem, hogy a barna szempár ismét engem vizslat, de tudtam, hogy ha felnézek, akkor annak nem lesz jó vége, az álarc lehull és ő megláthatja a szívemet.

- Naná, hogy éreztem valamit! Te egy jó pasi vagy, a tánc fergeteges volt… közbevágott.

- És mit éreztél? – ismét a kínos csönd. Mit éreztem, ha te azt tudnád… azt éreztem, amit előtte még soha, hogy minden porcikám téged akar, hogy a szívem kalapál és, hogy az agyamra köd borul. Istenem, még szerencse, hogy Albert megjelent, mielőtt olyat csináltam volna, amit biztosan megbánok.

- Kívántalak, ennyi. – a hangom kemény volt. A szívem pedig ismét biztonságban, jól körülvéve a közöny páncéljával.

- És? – várakozó volt a hangja és közelebb lépett, én viszont gyorsan felálltam és távolabb léptem.

- Semmi és… fizikai vágy, ennyi. – a földet néztem.

- Tudom, hogy nem ennyi. – megfogta a karom, magához húzott és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Próbáltam kiszabadulni, de erősen tartott.

- Most komolyan Casillas, mit vársz tőlem? Te egy focista vagy, van millió meg egy csajod… jó, lehet hogy most éppen nincs, de ez csak rajtad múlik – folytattam, mielőtt közbevághatott volna. – én meg egy hercegnő vagyok és nem tehetem meg, hogy csak azért, mert úri kedvem úgy tartja elengedjem magam és legyek az egyik közülük, az pedig, hogy ebből más is lehetne, te sem gondolod komolyan. – az arcomra szánakozó mosoly ült ki, pedig a szívem a torkomban dobogott.

Ő pedig csak nézett merően, én pedig úgy éreztem magam, mintha meztelen lennék. Nem szólt egy szót sem, csak állt ott, hatalmas tenyere a karomra kulcsolódva egy fél lépéssel előttem, éreztem, ahogy a kicsit nyitott ajkai közül a mellkasomra áramlik a meleg levegő, az egyik felem ellökte volna és otthagyta volna, de úgy, hogy soha többet, ne kelljen látnia, míg a másik megcsókolta volna, azokat a kívánatos ajkakat. Így inkább elfordítottam a fejem, ő pedig elengedett és sóhajtott egy nagyot. A kő a szívemről hallhatóan leesett.

- Nem értelek. Engem gondolsz éretlen, élvhajhász focistának, miközben te viselkedsz úgy, mint egy óvodás. Mitől félsz?
- Semmitől nem félek, de nem akarok magamnak feleslegesen problémát csinálni.
- Miért probléma az, ha érzel valaki iránt valamit?
- Mert abból egyrészt mindig csak pofáraesés van, másrészt pedig, nem érzek irántad semmit! – akkora hazugság volt ez, hogy én magam is rögtön meg akartam cáfolni, de nyeltem egyet, nehogy kibukjanak az árulkodó szavak.
- Nos, sajnálom.
- Mit sajnálsz? – kérdeztem ingerülten.
- Azt, hogy hazudsz magadnak és még el is hiszed. Majd értesíts, ha észretértél! – gúnyos és lemondó volt a hangja.
Na persze, ő itt a jóság és kedvesség mintaképe, aki más, mint a többi férfi, aki nem csak azt akarja, akinek fontosak az érzelmek…blablabla… na lássuk. Odaléptem hozzá és elkaptam a nyakát, magamhoz húztam és megcsókoltam, a másik kezemmel közben végigsimítottam a gerincén, becsúsztattam a kezem a pólója alá és megsimogattam a kellemesen meleg sima bőrt, először meglepődött, de pár pillanattal később engedett az ostromnak az ajkai kinyíltak és a nyelve izgatottan kereste az enyémet, hogy vad táncba kezdhessenek. A keze végigsimított a hátamon, két hatalmas tenyere kellemesen beterítette, az egész derekamat. Az egyik kezemmel a hajába túrtam, mire az ajakai elváltak az enyémektől, de csak azért, hogy felfedező útra induljanak végig a nyakamon, egészen a kulccsontomig, megfogtam az állát és visszairányítottam a számhoz, ismét forró csókcsata kezdődött, miközben a kezem, az izmos fenekére vándorolt, egyszerűen, nem tudtam megállni, majd varázsütésre, hirtelen elléptem tőle. A szeme kinyílt és olyan csodálkozó szemekkel nézett rám, mint egy kiskutya, akitől elveszik a játékát. Pár pillanatig csak zihálva álltunk egymással szemben, a szívemet próbáltam, mély levegőkkel a rendes ritmusára késztetni, majd erőt véve magamon elmosolyodtam.
- Na ennyit arról, hogy, te más vagy, mint a többi férfi! – jelentettem ki diadalittasan, majd visszaindultam a kocsihoz, otthagyva őt teljes értetlenségben. Nem, szólt utánam, nem tartott vissza, nem kapta el a karom, pedig... pedig annyira szerettem volna, de jobb volt ez így, mindig könnyebb úgy elválni, hogy te vagy a rossz, így legalább biztos, hogy nem keres, soha többet! Összeszorítottam a szemem és éreztem, hogy a szemem sarkából egy pici könnycsepp indul lefelé, gúnyosan bejárva, azt az utat, ahol az elmúlt csókok édes emléke még mindig fájdalmasan lüktetett. Ennek így kellett lennie, mondtam magamban és könyörtelenül letöröltem a kínzó csöppet.