6.fejezetke

Azért csak fejezetke, mert ez inkább olyan átvezető rész, merengések sorozata... :) Várom a véleményeteket! Puszi!
*Iker Casillas*

És akkor elment, otthagyott. Értetlenül álltam ott. Nem maradt utána semmi, csak a kellemes bizsergés a testemben és egy halvány parfümillat. A lábaim gyengék voltak, így kénytelen voltam leülni a padra. A tenyerembe temettem az arcom. Ez a lány nem normális, ezer százalék, hogy nem normális. Francokat Casillas, te vagy az, aki nem normális! Pedig olyan volt vele… mint amilyen már sok éve nem volt senkivel. Azóta nem, amióta… Megráztam a fejem, nem akartam most erre gondolni. Caroline… Felejtsd el! Egy hülye picsa! Meg sem érdemli, hogy rajta gondolkozz! Győzködtem magam. Soha nem találkoztam még ilyen emberrel, aki ennyire fél a saját érzéseitől, vagy éppen a csalódástól. Képes egy falat építeni maga köré és saját maga alkotta szabályok szerint élni az életét, csak azért, hogy ne kelljen elviselnie bármi rosszat. Nem foglalkozok vele! Nincs szükségem rá, nincs szükségem ilyen lányra, van még másik ezer, aki bármit odaadna csakhogy velem lehessen, de akkor miért furakodik a gondolataimba egy zöldes szempár, egy kedves mosoly, egy tánc emléke és egy csóké… de milyen csóké! Felpattanok a padról. Na ebből elég! Vége van, ennyi volt! Mégegyszer megráztam a fejem, majd egy hatalmas sóhajjal próbáltam kiűzni magamból mindent, ami Carolinera emlékeztetett, majd visszaindultam a klubba.

*Caroline*

A homlokomat a kocsi ablakának szorítottam, jól esett a hűvös, az amúgy zúgó fejemnek. Mellettem Albert némán meredt az útra, felajánlotta, hogy aludjak ma nála én pedig beleegyeztem, semmi kedvem nem volt hazamenni és a dühöngő anyámmal veszekedni. Rengeteg érzés kavargott bennem, de talán a legerőssebb mégis a félelem volt. Nem tudtam volna pontosan megmondani, hogy konkrétan mitől is félek, de tény, hogy az egész bensőm szorongott. Valahogy úgy éreztem, hogy ez a dolog még korántsincs lezárva. Rettegtem a következő találkozásunktól, ha egyáltalán lesz ilyen. Mit fog mondani, mit fogok mondani? Nem kell nekem ez az egész, megvagyok én a saját világomban köszönöm szépen, vannak barátaim, van barátom, legalábbis olyasmim, nincs szükségem senkire! Pláne nem egy focistára, meg amúgyis, útálom a focit! Évente jó ha két meccset megnézek, aztis csak David miatt, mert vicces, ahogy a saját magát ajnározza! „hú, láttad ezt? Nem is tudtam, hogy ez ilyen jól nézett ki… Zseni vagyok! Fú, láttad ezt? Micsoda megmozdulás, bárcsak énis tudnék ilyet csinálni, jah de hát ez én vagyok… „ Nah szóval így vicces volt meccset nézni, de amúgy halál uncsi, komolyan mondom! A bátyám egyszer rávett, hogy menjük ki egy meccsre, és esküszöm a himnusz volt az egész fénypontja! Meg a VIP szektorból amúgy sem látni semmit, ráadásul végig mosolyognod kell és élvezni az egészet! Borzalmas! Bár lehet én vagyok túl antiszociális. Időközben megérkeztünk Albert lakásához. Leállította a kocsit és rámnézett.

- Rá gondolsz. – kijelentés volt, de mégis volt benne valami vádló él így én inkább kérdésként értelmeztem.

- Dehogyis! Csak fáradt vagyok. – próbáltam terelni, majd a kilincs után nyúltam, de ő megfogta a kezem.

- Caroline, szeretném ha tudnád, hogy én… - a szivem ismét felpörgött, de ez másfajta volt mint pár órával ezelőtt.

- Albert, nem kell semmit mondanod, nekem ez nem jelentett semmit, itt volt egy srác, bejövök neki, asszem, de ennyi, van ilyen, azthiszem nem vagyok olyan csúnya ezért megeseik az ilyen – vágtam közbe könnyeden, majd megpróbáltam kihúzni a kezemet, de nem engedte.


- Ne szakíts félbe kérlek! Ismerjük egymást egy ideje és történt közöttünk már ez az, ami miatt ezt a dolgot már nem nevezhetjük puszta barátságnak, tudod, hogy a szüleink is mi várnak – már nyitottam volna a számat, hogy tiltakozzak, de leintett így inkább csendben maradtam és szorongva vártam a folytatást. – Caro, te gyönyörű nő vagy és én azthiszem, hogy kezdek beléd szeretni! – összerándultam, bár tudtam, hogy előbb utóbb be fog következni ez a beszélgetés. De miért pont most?

- Öhm… te is nagyon… kedves vagy – Ezaz Caro, így tovább, hát lehet ennél bénább mondatot elsütni, amikor valaki szerelmet vall neked? Azthiszem nem… bár válaszolhattam volna azt, hogy oké, vagy ilyesmi.

- Ez a válaszod? – kérdezte csalódottan.

- Hát ez most elég hirtelen jött – mentegetőztem.

- Hirtelen, Caro másfél éve húzzuk már ezt a dolgot ez neked hirtelen? – asszem kezdte felhúzni magát.

- Figyelj Albert, én nagyon bírlak, mert kedves vagy és aranyos és izmos is ami azt illeti – végre egy kis mosoly jelent meg az arcán – de tudod, hogy milyen vagyok, lassú a felfogásom és szeretek rágódni a dolgokon, mielőtt végül kibököm a farbát. Ez van, ilyen vagyok!

- Ez Casillas miatt van? – ajjaj, valaki rátrapintott a lényegre. Most hogy belegondolok, lehet hogy ez az egész tényleg csak miatta van, lassan már énis kezdtem úgy tekinteni Albertre, mintha a barátom lenne, aztán jön itt ez a kétméteres kapus a barna szemeivel és hipp-hopp kikapcsol az agyam, mintha valaki nyomott volna egy shift delete-et.

- Dehogyis! – tagadtam kicsit talán túl hevesen. – Nemis ismerem, táncoltunk egyet és ennyi, semmi köze hozzá, ez… ez csak az én hülyeségem!

- Én várok szivesen, tudom, hogy még itt van az egyetem, meg a rengeteg protokoll dolog, de azért gondolkozz el ezen jó? – bólintottam, részemről ez az ügy lezárult, sikerült időt nyernem, de úgyláttam Albert még folytatni akarja, mert az arca hirtelen vészesen közeledni kezdett felém. Na ez igen, ez már maga a 22-es csapdája, hiszen, ha most elfordulok, akkor biztos lehet benne, hogy csak Iker miatt van az egész, viszont, ha hagyom, hogy megcsókoljon, akkor már olyan mintha beleegyeznék a dologba és ismét csak áltatás lenne, ami pedig abszolút nem fair. Basszus, mi legyen? Iker vagy Albert? Iker vagy Albert? Iker, Iker, Iker…