21. fejezet

Jájj, nagyon-nagyon szégyellem magam a késés miatt, de minden összejött, ígérem, hogy az elmaradt kommenteket is pótolni fogom és az előző fejezethez írt véleményekre is válaszolni fogok! Nemnagyon tudtam eldönteni, hogy most akkor melyik párossal folytassam, mert szinte az utolsó pillanatig váltakozott az eredmény, így írtam mindkettőhöz egy kicsit. :) Számítok a véleményetekre! Puszillak titeket!

Lara

Reggel miután felébredtem, még percekig feküdtem csukott szemmel, féltem, hogy ha oldalra nézek, akkor nem találok majd ott senkit és kiderül, hogy az egész éjszakát csak álmodtam. De vajon melyik lenne a jobb? Kétségtelenül, az utóbbi. Lassan oldalra fordultam, majd háromig elszámoltam magamban mielőtt kinyitottam a szemem. Egy mosolygós barna szempár nézett vissza rám.

- Jó reggelt! – súgta a fülembe a barna szempár tulajdonosa, miközben közelebb jött és átölelte a derekamat.

- Mióta vagy fenn? – bújtam hozzá.

- Nem elég ideje ahhoz, hogy beteljek veled – mosolygott bele a hajamba.

- Hány óra van? – kérdeztem nyújtózkodva, lusta voltam megfordulni és az órára nézni.

- Nyolc múlt tíz perccel.

- Ó, akkor már alig van időnk –mondtam szomorúan, miközben még közelebb bújtam hozzá, mire ő megfogta az arcom és egy könnyű csókot lehelt a homlokomra. – Mi lesz most? – kérdeztem aggódva, a tekintetét keresve. Rám nézett és felsóhajtott.

- Most elmegyek Londonba egy hétre, addig gondold át, hogy mit szeretnél és Madridban majd mindent megbeszélünk. - most először telepedett a lelkemre a bűntudat sötétsége.

Ahogy Madridra gondoltam, úgy tűnt fel a szemem előtt Nagore és a két kicsi. Torokszorító érzés volt, az agyam szinte ordította, hogy térjek észre és most hagyjam abba az egészet, amíg lehet. Fura, de mintha Alonso csak Madridban lett volna férj és apa, úgy éreztem, hogy amíg nem vagyunk ott, addig minden rendben van, nem történik semmi rossz, nem rombolok szét családokat és nem veszem el a gyerekektől az apjukat.

- Mi baj Lara? – simított végig az arcomon, mire összerezzentem.

- Semmi, csak elgondolkoztam egy percre. – ráztam meg a fejem, majd felnéztem rá, az arca gondterhelt volt.

- Min gondolkoztál?

- Semmin… a családodon… - vallottam be végül, semmi értelme tagadni, hiszen úgyis beszélnünk kell róla előbb vagy utóbb.

- Lara – sosem mondta ki senki így még a nevem, ezzel a lágy, de mégis férfias hangsúllyal – ne gondolj, most ilyenekre, minden rendben lesz…

- De… - próbáltam félbeszakítani, de leintett.

- Lara, szeretlek, Téged szeretlek! Minden meg fog oldódni, ne aggódj! – mondta, miközben végig a szemembe nézett, kénytelen voltam hinni a barna szempárnak, így csak bólintottam, mire megcsókolt, a következő pillanatban pedig már arra eszméltem, hogy az agyam teljesen kiürül és hogy Xabi Alonso járja át minden porcikámat.

Varázslatos egy órával később én még mindig az ágyban feküdtem és Xabit néztem, amint az ágyon ülve az ingét gombolja. Igyekeztem elraktározni magamban mindenegyes mozdulatát. Tökéletes volt. Az egész férfi tökéletes volt, nem tudom, hogy csak én látom-e annak vagy tényleg így van, de számomra Ő volt a Férfi. Egyetlen probléma volt, az, hogy ez a férfi, már másé. A bűntudat ismét mázsás súllyal nehezedett a lelkemre, de gyorsan elhessegettem és közelebb csúsztam Hozzá.

- Ne menj el… maradjunk itt örökre! – néztem rá esdeklő szemekkel, tudtam, hogy ez természetesen nem lehetséges, de megkönnyebbültem attól, hogy ezt kimondtam. Xabi hátranézett, majd egy szomorkás mosoly kíséretében szorosan magához ölelt.

- Együtt leszünk, nemsokára! – ígérte és ígéretét egy csókkal is megpecsételte, majd felállt az ágyról és a bőröndjéhez lépett, sóhajtva húztam énis magamra a tegnapi pulcsimat, hogy az ajtóig kísérhessem.

Olyan fura boldog-szomorúságban néztem, ahogy beszáll a taxiba és elhajt. Boldog voltam, mert megtörtént, mert vele voltam, mert szerettem és Ő viszontszeretett, viszont szomorú azért, mert elment, mert hiányzik és mert ez az egész annyira, de annyira bonyolult és fájdalmas. Visszamentem a lakásba és tudtam, hogy most csak egyetlenegy dolog nyugtathat meg, az, ha táncolok, muszáj volt valahogy levezetnem a feszültséget, nem tudok így Karimhoz menni, így hogy ennyire bennem van Ő. Így hát egy gyors tusolás után magamra kaptam egy pólót és egy rövidnadrágot, összepakoltam a táncos felszerelésem és egy taxival máris ott voltam a régi iskolámnál. Nosztalgikusan néztem fel a hatalmas téglaépületre, bár még alig telt el pár hét, hogy hivatalosan elhagytam a várost, az elválás tudatával mégis megsokszorozódott ez az idő és úgy éreztem, mintha évek teltek el volna azóta, hogy legutóbb itt voltam. Annyira megváltozott azóta minden, énis megváltoztam… A portán – gondolataim megcáfolásaként – a portás bácsi azonnal felismert és mosolyogva nyújtotta felém a 135-ös terem kulcsát. A termem kulcsát. Milyen fura ezt kimondani. Gyalog mentem a második emeletre, útközben senkivel nem találkoztam, ami érthető, hiszen nyári szünet van. A megszokott terem illata és atmoszférája ismét meghatott. Végigsimítottam a tükör mellett futó balettrudakon. Leraktam a táskámat az egyik sarokba, az i-podomat pedig csatlakoztattam az erősítőhöz, majd szokásomhoz híven Kanye West- Runaway című dalára kezdtem melegíteni és nyújtani. Az első nyújtásokra a gerincem, roszalló ropogással válaszolt, de szerencsére hamar elmúlt, tehát tudtam, hogy nincs nagy baj. A bordásfalhoz mentem, majd a sarkamat nekitámasztva a combomat is nyújtani kezdtem, igyekeztem a lehető legfájdalmasabban csinálni (amennyire a sérülés veszélye engedte) így megakadályozva, hogy bármi(legfőképpen bárki) másra gondoljak. Ironikus módon a következő szám, ami felcsendült a hattyúk tava második felvonása volt, az a rész amelyben Odett és Odilia kettőssége a téma. Ironikus módon épp ebben a pillanatban értettem meg ezt a kettősséget. Most először éreztem meg a lelkemben a fekete és a fehér hattyú dilemmáját, pályafutásom során már számtalanszor eltáncoltam ezt a jelenetet, mégiscsak most nyert értelmet számomra, hiszen ez játszódott most le az én életemben is. Fehér hattyúból egy éjszaka alatt fekete hattyú lettem. Sodort magával a zene, a lábaim gyors egymásutánban követték a már jól begyakorolt mozdulatokat, fel sem tűnt, hogy időközben kinyílt a terem ajtaja.

- Cheri! – szólított meg a belépő, mire megtorpantam, a zene áramlott tovább én pedig teljesen lefagytam.

- Karim? – mondtam mérgesen, de bűnbánó arckifejezése láttán, hirtelen jött haragom is elillant – Karim! – szaladtam oda hozzá, erős karjai a derekamra kulcsolódtak, miközben maga mellé ejtette sporttáskáját.

- Cheri, ne haragudj, tudom, hogy nem szereted, ha ide jövök, de nagyon hiányoztál! – vonta szorosabbra az ölelést, mire én megengedtem magamnak egy apró mosolyt és eszembe jutott az első találkozásunk ebben a teremben.

1 évvel korábban

Nos mondanom sem kell, hogy a Marionnal kötött fogadásunkat elvesztettem, már csak azért is, mert Monsieur Benzema csak három héttel később volt hajlandó eljönni a bőröndjéért, így énis csak akkor kaptam vissza a holmimat. Rapszodikus volt az első találkozásunk, röviden talán így zajlott: találkozás, flörtölés, vacsora, nyomulás, veszekedés, ajtócsapkodás. Biztosra vettem, hogy soha többé nem fogom látni az arrogáns focistát, aki az első adandó alkalommal ágyba akart vinni, de tévednem kellett, eltelt újjabb két hét. Ugyanebben a teremben próbáltam, amikor hirtelen kicsapódott a terem ajtaja. Épp a bordásfalnál nyújtottam, amikor hátrapillantottam és az engem bámuló Karimmal találtam szemben magam:

- Mit akarsz? – kérdeztem csöppet sem kedvesen.

- Énis örülök, hogy látlak. Nálam hagytad a telefonodat a múltkor – mondta, miközben alattomosan mosolygott. Leemeltem a lábam a bordásfalról és odamentem hozzá, útközben még felkaptam egy törölközőt és elkezdtem felitatni a nyakamról az izzadságot.

- Tudom – jelentettem ki, miközben próbáltam nem tudomást venni arról, hogy a szemei a mellemre szegeződnek. – Megkapom? – nyújtottam felé a kezem.

- Nem – nézett fel rám. Bólintottam, nos rendben, akkor majd máshogy, gondoltam, majd visszahúztam a kezem és a ruhám pántjait letolva a vállaimat kezdtem el törölgetni, úgy látszik ez megtette a hatását, mert eltűnt az arcáról a vigyor és hátrált egy lépést.

- Akkor minek jöttél? – kérdeztem flegmán.

- Úgy éreztem, nem úgy végződött a múlt este, ahogyan kellett volna – mondta sokat sejtetően.

- Miért hogyan kellett volna végződnie – léptem hozzá egészen közel, mire felbátorodva ő is csökkentette a közöttünk lévő távolságot és a kezét a derekamra csúsztatta.

- Tudod te azt! – súgta a fülembe. Az ajkai közül kiáramló meleg levegőtől megborzongtam, amit egy büszke félmosollyal nyugtázott. Nyeltem egyet, majd ismét visszalendültem a színjátékba.

- Először megkaphatom a telefonom? – fontam a karjaimat a nyakába és teljesen hozzá simultam.

- Pe..persze – válaszolta elcsukló-hitetlenkedő hangon, éreztem, hogy a zsebébe nyúl, majd kiveszi belőle a kis készüléket és a kezembe csúsztatja.

- Nos, köszönöm – lépek el tőle, miközben újra normális hangnemre váltok, látom, hogy nem érti a helyzetet. – Akkor a soha viszont nem látásra! – mutatok az ajtó felé, miközben megigazítom magamon a felsőm és a pántok újra a helyére kerülnek. magamban hangosan kacagok az arckifejezésén. Karim arca pedig meglepettből, hirtelen dühössé vált át.

- Mégis mit képzelsz te magadról? – bukik ki belőle.

- Én? Mégis mit képzelnék? – vonom meg a vállam meglepetten, miközben leállítom a zenét és elkezdek összepakolni. Karim a helybenhagyott férfiak sértettségével és indulatával rivall rám újra.

- Te most szórakozol velem?

- Miért ki vagy te? – fordultam hátra hirtelen.

- Karim Benzema, a Lyon tizese – húzta ki magát, mire végigmértem.

- Húúú… majd rádkeresek wikipedián… ha nem lesz más dolgom – vetettem oda neki, majd visszatértem a pakolászáshoz.

- Túl nagy a szád kislány – lépett mögém, mire én is felemelkedtem, sajnos még így is majd egy fejjel volt magasabb nálam.

- Most mit vársz tőlem? Hogy ki mondod a neved és én a karjaidba omlok? Mert az nem fog bejönni…

- Kár, pedig valami ilyesmire számítottam – jelentette ki nagyképűen.

- Nemhinném, hogy bármi olyat tettem volna amiből erre következtethetnél…

- Dehogynem – vágta rá – ha valaki kurvaként viselkedik, akkor az ne csodálkozzon, ha utána úgy is kezelik. – bölcselkedett én pedig úgy döntöttem, hogy nem húzom fel magam azon, hogy lekúrvázott, inkább keresztbefontam a karjaim.

- Váó… ez valami arab közmondás? Hol olvastad, szivem? A Koránban? – hergeltem.

- Nem tudok mást mondani, csak ismételni tudom magam – mondta fapofával.

- Akkor nem túl bő a szókincsed… - tettem hozzá, majd lehajoltam a táskámért és elindultam kifelé a teremből, de még egyszer visszafordultam. – Sajnállak téged, Benzema. Sajnállak, mert nem vagy képes beilleszkedni, azt hiszed, hogy azzal, hogy adod itt a macsót barátokra tehetsz szert? Nincs egy igaz barátod sem. Hidd el, ha nem lennél focista és nem lenne pénzed, senki még csak rád sem nézne. Menj vissza az edzésre és bohóckodj tovább a kis barom „barátoddal” azzal a Riberyvel, megérdemlitek egymást! Engem pedig felejts el! – szúrtam oda neki még egyet, majd egy Au Revoir kíséretében kisétáltam a teremből.

Caroline

Miután betakargattam Villát - aki a hatásos belépője után kidőlt és az elmúlt félórát a wécén töltötte - én is átöltöztem, de még nem feküdtem le, inkább magamra kaptam egy fürdököpenyt és visszamentem a nappaliba. Épp a kanapén ülve, a fejemet a térdeimre hajtva gondoltam végig a nap főbb eseményeit, amikor ismét kinyílt egy ajtó, felnéztem és láttam ahogy Casillas oson ki a szobája ajtaján. Gondolkoztam rajta, hogy visszahajtsam-e a fejemet a térdemre és ne is foglalkozzak vele, hátha nem vesz észre, de erről lekéstem.

- Hát te? – vett észre és elindult felém.

- Relaxálok – válaszoltam, majd arrébb húzódtam, ő pedig mellém ült. Kissé elgyötörten nézett ki a fehér pólójában egy szál boxerben, kócos hajjal.

- Hallottam a veszekedésedet Alberttel, nem kéne ezt tenned! – mondta könnyedén, mire én csodálkozóan felnéztem rá. – A mosdóban voltam, nem voltam túl jól. – magyarázta, az értetlen arcomat látva.

- Nos, talán magam is el tudom dönteni, hogy mi a jó nekem. – vetettem oda. Hogy jön Ő ahhoz, hogy megmondja, mit csináljak?

- Rendben. Villa? – terelte másra a témát, mikor látta, hogy nem akarok Albertről beszélni, a legszomorúbb az volt, hogy Davidról sem akartam beszélni. Pláne nem vele.

- Jól van… mostmár. Odabennt alszik. – ránk telepedett a csend, egyikünk sem tudta, hogy miről beszélhetnénk, kifogytunk a semleges témákból.

- Sara? Hogyhogy nem vele vagy?

- Fájt a feje, hazakísértem…

- De nem maradtál… - állapítottam meg.

- Nem. – válaszolta és a tenyerébe hajtotta a fejét.

- Úgylátom, azért mégiscsak lemaradtam valamiről – erőltettem magamra egy mosolyt, amikor egy gyűrűt láttam megcsillanni a kezén.

- Ez nem az, amire gondolsz… - magyarázkodott, de én csak a vállára tettem a kezem, jelezvén, hogy nekem nem kell magyarázkodnia, ő azonban mégis megtette.

- Ez egy nagyon régi emlék… - kezdte volna, de én félbeszakítottam.

- Eljegyzési gyűrűnek tűnik.

- Mert az is… volt. De mostmár csak emlék. Mindig rajtam van a nagyobb meccseken, szerencsét hoz. – mosolygott szomorúan.

- Minden gyűrűhöz tartozik egy menyasszony is, ő hol van? – érdeklődtem, miközben visszanyeltem a keserűséget, ami kibukni készült. Tehát jól sejtettem, Casillas is olyan, mint a legtöbb focista. menyasszonya van, mégsem átall csajokat fűzni, de ez már nem az én gondom.

- A menyasszonyom…Carlota, meghalt! – csapásként ért az utolsó szó, a dühöm helyére sajnálat költözött. Közelebb csúsztam Hozzá és átkaroltam a vállát.

- Sajnálom, én ezt nem… nem tudtam.

- Nem is tudhattad. Már eltelt azóta két… nemis, lassan már három év. Autóbaleset volt. Elütötte egy részeg barom – szorult ökölbe a keze. – Sergio is teljesen kiakadt… tudod Carlota volt Sergio húga. Azért vigyáz ennyire Larára, nem akarja őt is elveszíteni. – magyarázta, mire én a meglepetésemben alig tudtam megszólalni és a félelem alattomos kis hangja is bekúszott a fejembe.

- Az El Junconál? Plaza de Santa Bárbarán? – nyeltem egy nagyot, mikor bólintott.

- Honnan tudod? – kérdezte felém fordulva, szerencsém volt, mert nem láthatta a halálsápadt arcomat.

- Eszembe jutott, hogy olvastam még régebben – rántottam meg a vállam, majd felálltam. – Ne haragudj, de nagyon fáradt vagyok. - szabadkoztam

- Reméltem, hogy beszélünk még egy kicsit – nézett fel rám, mire megsimítottam az arcát.

- Majd máskor, ígérem. – mondtam, majd elindultam befelé a szobába, de közben még elővettem a köpenyem zsebéből a telefont és írtam egy smst Albertnek.

Az első géppel menj vissza Madridba. Majd elmagyarázom! Caro

Hirdetmény

Előszöris, köszönöm, hogy ennyien szavaztatok én konkrétan majdnem leestem a székről a harmincon felüli szavazat láttán :D Másodsorban pedig, sajnos nem haladtam úgy a résszel, ahogyan elterveztem így lesz egy kis csúszásom, de tényleg nagyon igyekszem, addigis itt egy kép kárpótlásul (én kb háromszor meghaltam rajta, mikor megláttam) :) Puszi nektek!

Szavazás!

Jobb oldalon szavazhattok, hogy melyik páros történetét olvasnátok szivesebben hétvégén! Várom a döntéseteket! :)Puszi!

20. fejezet

Sziasztok!

Ahogy ígértem máris itt a következő fejezet, nem fűzök hozzá semmit, viszont a Ti megjegyzéseitekre NAGYON számítok! Puszillak titeket!

Lara

A telefonom rezgésére ébredtem, az órára pillantva kénytelen voltam megállapítani, hogy mindössze négy órát sikerült aludnom, viszont, mivel egy közel tíz órás repülőút előtt állok ezen nem aggódtam annyira, sokkal inkább amiatt, hogy ezt Xabi Alonsoval kell eltöltenem. Ahogy oldalra fordultam, láttam, hogy Sergi még édesen alszik mellettem, ez nem csoda, hiszen alig van 9 óra, ő pedig amúgyis egy hétalvó. Leküzdöttem a vágyam, hogy befogjam az orrát és ezzel felkelésre kényszerítsem, inkább bementem a fürdőszobába, hogy rendbeszedjem magam. Borzasztóan néztem ki, a szemfestékem teljesen elkenődött és a hajam is szanaszét állt, úgy döntöttem, hogy mégsem mosom meg, nem akartam Sesét felkelteni a szárítóval, így csak kifésültem és a fejem tetejére gumiztam. Nagy nehezen kibújtam az esti ruhámból és beálltam a tus alá. Kavarogtak a gondolataim. Rettentően féltem ettől az úttól Xabival. Főleg azért, mert nem tudtam, hogy hogyan viselkedjek vele. Haragot kellene éreznem? Vagy csalódottságot? Vagy egyszerűen tegyek úgy, mintha nem lenne semmi? De nem lehet, nem tudok, főleg a ma hajnali kis akcióm után, hát hadd gratuláljak, Lara, marha ügyes vagy mondhatom! Veregettem meg a vállamat. Egy sóhajtás kíséretében elzártam a csapot, törülközőbe bugyoláltam magam és kimentem, hogy összeszedjek pár kényelmes ruhadarabot. Nem hoztam magammal túl sok mindent, szóval szerencsére egy kis gurulós bőröndben el is fért a cuccom. Kiszedtem gyorsan egy farmert és egy pulcsit és visszamentem felöltözni. Indulás előtt mégegyszer benéztem Sergióhoz, aki változatlanul a hátán fekve szuszogott. Odamentem hozzá és megpusziltam a homlokát, amire dünnyögött valamit, majd kimentem a szobából. Fogtam egy taxit, majd a nyelvi akadályokon átküzdve magunkat , én magam heves kézcsapkodásokal próbáltam imitálni a repülőt ( mivel hiába próbáltam angolul, franciául és spanyolul egyszerűen nem akart megérteni, pedig azért az airport szó… hát na!) már úton is voltunk is a reptér felé. Útközben azon agyaltam, hogy hogyan fogom megtalálni Xabit, vagy ő engem, persze mégiscsak az lenne a legjobb, ha senki nem találna meg senkit. Tudom, hogy gyerekes, amit csinálok és nem menekülhetek örökké a problémák elől, de ez nekem most abszolúte nem hiányzik! Már éppen elfelejtettem, amikor ismét betoppant és Sergio meg… hogyha kiderül, hogy tud valamit erről az egészről csak sunyít és szervezkedik, esküszöm én magam fogom megfojtani! A saját két kezemmel! De ez persze hülyeség, hallottam, hogy jóban van Nagorével és ma is mondta hogy… a gondolataimat The Verve – Bittersweet Symphonyja szakította félbe, előszedtem a telefonomat, a kijelzőn lévő szám ismeretlen volt, mégis tudtam, hogy ki lesz az.

-Halló? – szóltam bele visszafojtott lélegzettel. Nagyon kíváncsi voltam, hogy hogyan fog viselkedni velem a tegnapi kirohanásom után.

- Szia Lara, Xabi vagyok – semmi különös, olyan Xabi Alonsos volt. Nyugodt és kimért. – nem tudom, hogy Sergio mondta-e de…

- Mondta – vágtam rá, de ezt így egy kicsit bunkónak éreztem, így hozzátettem – hogy együtt utazunk majd. Merre vagy? – kérdeztem, majd egy kicsit messzebb tartottam a telefont és nyeltem egyet. Nem akartam, hogy hallja a hangomon, hogy izgulok, miközben ő teljesen nyugodt volt.

- Hát én már itt vagyok, te merre vagy? – kérdezte, miközben matatást hallottam a vonal másik oldaláról.

- Taxiban ülök, de már nemsokára ott vagyok! – mondtam gyorsan.

- Rendben, kimegyek eléd a bejárathoz! – mondta.

- Ó ez nem szükséges, majdcsak összefutunk a gépen! – tiltakoztam, de ő csak felnevetett, majd lerakta a telefont.

Nagyszerű, ki vagyok nevetve, mint egy ötéves. Duzzogtam. Mikor végre odaértünk egyből kiszúrtam Őt. Ott állt a bejáratnál és a telefonját nyomogatta. Természetesen tökéletesen nézett ki, mint mindig, nyoma se volt rajta a ma hajnali mulatozásnak én viszont bebugyoláltam magam a sálamba és felraktam a napszemüvegemet is. Kifizettem a lelkesen magyarázó taxisofőröm, majd kimásztam az autóból. Látva, hogy Xabi tanácstalanul nézeget körbe, bátortalanul intettem felé egyet. Na kezdődik, mostmár nem futhatok el. Ahogy mellém ért egyből kivette a kezemből a bőröndömet és maga elé engedett a forgóajtónál.

- Késni fog a gépünk. – mondta egyszerűen, miközben a váróterem felé terelgetett, majd mindketten leültünk.

Ránéztem, majd bólintottam egyet és levettem a napszemüvegem, azaz csak vettem volna, de a kis aljas sikeresen beleakaszkodott a hajamba. Pár percnyi gigászi küzdelem után és Xabi hathatós segítségével végre lekerült rólam, mire vöröslő arccal elmormogtam egy köszönömöt. Nem akartam a vörös fejemmel égetni magamat ezért könyékig belemerültem a bőröndömbe a nyakpárnám után kutatva, amit sikerült is előhalásznom. Ő mindeközben nem szólt egy árva szót sem, de mégis magamon éreztem a tekintetét. Sajnos fél óránál tovább sehogy sem tudod lefoglalni magad egy repülőtéren egyedül, így ha társad is van, eljön az a pont ahol kénytelenek vagytok beszélgetni. Ezzel énis így voltam, miután elmentem a mosdóba, megnéztem a vámmentes boltot, kétszer újragumiztam a hajam és még a párnámat is felfújtam, kénytelen voltam Alonsora nézni. Ő éppen belemerült a telefonjába, így alaposan szemügyre vehettem. A haja, a vörösesbarna haja, ugyanabban a tökéletes összevisszaságban állt, ahogy mindigis, a sötétbarna szeme sem változott szinte semmit csak megjelent körülötte pár apró ránc, de ez valahogy még férfiasabbá tette, mint ahogy a borostás arca is, sajnos észrevette, hogy bámulom és még mielőtt elkaphattam volna a fejem, orvul rabul ejtette a tekintetem. Így maradtunk pár percig, őrület volt, a szívem, már a torkomban dobogott, ő pedig csak nézett és úgy tűnt, hogy esze ágában sincs megszakítani ezt a kontaktust, így megtettem én, mielőtt még valami nagy hülyeségre vetemedtem volna, amihez Neki igencsak nagy köze lenne.

- Mikor indulunk mááár? – kérdeztem türelmetlenül, mikor végre visszanyertem a hangomat.

- Hát azt mondták, hogy körülbelül fél óra késésre számítsunk, de már lassan dél van és még mindig semmi – mondta Xabi „tökéletes” Alonso miközben az órájára pillantott.

És tessék! Az égiek meghallgattak, mert abban a percben be is mondták, hogy a járatunk végre indulásra kész! Szuper! Gyorsan összeszedtem a maradék cuccomat (Xabi ragaszkodott hozzá, hogy adjam le a kis bőröndömet is, hiába tiltakoztam, hogy kóros bőröndelhagyó vagyok) és végre felszálltunk a gépre. Nem tudom, hogy hogyan lehetséges, de Xabi mellettem foglalt helyet, de erről igyekeztem nem tudomást venni. Úgy terveztem, hogy az út nagy részében aludni fogok, majd nézek valami filmet, így legalább elterelem a gondolataimat Róla is, meg arról a tényről is, hogy repülünk. Kényelmesen elhelyezkedtem, majd a párnát a nyakamhoz raktam, mire halk nevetést hallottam magam mellől, kérdőn néztem Xabira.

- Semmi-semmi – intett még mindig mosolyogva. – csak aranyos vagy a párnáddal.

- Cöh… majd ha zsibbadó nyakkal és nyálas pulcsiban ébredsz fel, könyörögni fogsz még a párnámért Xabialonsó! Most pedig Jó napot neked! – fordultam a másik oldalamra, majd szinte azonnal elnyomott az álom.

Két órával a landolás előtt ébredtem, láttam, ahogy Xabi vállra bukott fejjel alszik mellettem. Gonoszul elvigyorodtam, majd megnéztem, hogy mi a felhozatal filmekből itt a gépen, végül a Ps. I love you mellett döntöttem és bár nagyon szeretem ezt a filmet újra elnyomott az álom. A második ébredésem már kevésbé volt idilli, mert landoláskor a gép valami légörvénybe került így össze-vissza rázkódott én pedig az idegösszeroppanással küzdöttem. Szerencsére ez pár perc alatt elmúlt és szerencsésen landoltunk. Örömmel láttam ahogy Xabi fájósan dörzsölgeti a nyakát, meg is eresztettem felé egy kárörvendő mosolyt, mire csak a fejét rázta. Amilyen gyorsan csak lehetett elhagytam a gépet, majd a csomagokat összeszedve a váróban álldogálltunk, miközben Xabi tanácstalanul nézegette a táblát amire ki voltak írva az induló repülők.

- Na mi a helyzet? – kérdeztem, miközben a telefonom után kutattam, hogy írjak Karimnak.

- A késés miatt lemaradtam, az utolsó Londoni gépről – húzta el a száját.

- Ó sajnálom – mondtam közben pedig visszakapcsoltam a készüléket – és mikor megy legközelebb?

- Holnap délben. Vagy pedig indul most egy gép Párizsba, ha elmegyek azzal, akkor már lehet, hogy korábban eljutok Londonba …

- Á, miért akarsz kétszer repülni??? – rázott ki a hideg már csak a puszta gondolatra is.

- Akkor pedig bejelentkezek egy hotelba. – nézett rám, mire újra libabőrös lettem.

- Gyere el hozzám! – csúszott ki a számon ez a mondat, amit azonnal meg is bántam.

- Dehogyis, nem akarok a terhedre lenni! – szögezte a földre a tekintetét, de a hangsúlyán úgy hallottam, hogy nincs nagyon ellenére a meghívás és sajnos tőlem sem állt távol a gondolat, hogy nálam éjszakázzon, természetesen a szó prózai értelmében.

- Igazából nem lennél a terhemre, de ne számíts semmi nagyra, mert tulajdonképpen már kiköltöztem, szóval már nincs ott túl sok dolog. – mentegetőztem és a telefonomra pillantottam. Már Fél 11 volt, semmi baj, majd holnap elmész Karimhoz, mostmár ő is biztosan fáradt. Nyugtattam magam és írtam egy smst a franciámnak. – Na akkor mi lesz? Jössz? – néztem fel a még mindig hezitáló férfire, aki csak bólintott egyet, majd mindketten kimentünk.

A taxiban nem sok szó esett közöttünk, röviden mondtam pár dolgot az épületekről, amik mellett elhaladtunk és fűződött valamilyen emlékem hozzájuk, Ő pedig csak türelmesen hallgatott és bólogatott. Majd megérkeztünk a lakásomhoz. Fura volt Alonsot ebben a környezetben látni. Ez volt az a hely a világban, amit tökéletesen nélkülözött mindenfajta emléket, ami hozzá kapcsolódhatna, de mostmár ez is megváltozott, tudtam, hogy ez, hogy Ő itt van most velem felülír majd mindent, ami három év alatt történt velem ezen a helyen. Ő valahogy erősebb volt mindenkinél, hátranéztem és láttam, ahogy türelmesen álldogál mögöttem, mintha Ő is érezné, hogy annak, hogy most itt van, súlya van. Intettem, hogy kövessen. Felmentünk a harmadikra. Kinyitottam a lakásom ajtaját és kellemes érzés fogott el. Másfél évig laktunk itt Marionnal, bár ő még csak pár napja költözött ki. Nagyon szerettem ezt a helyet. Olyan barátságos volt. Ahogy benntebb mentem, észrevettem, hogy minden úgy van még ahogy itt hagytam, bár már elég sok bútor eltűnt, így a nappaliban is, ahol már csak egy szőnyeg egy nagy kanapé és egy kisasztal árválkodott, ledobtam a cuccaimat, majd bementem a szobámba. Az ágyam még megvolt, de a kis szekrények már eltűntek. Üres volt az egész lakás, de mégsem, hiszen tele volt számomra kellemes emlékekkel. És az emlékeim közepén most ott állt Xabi Alonso. Életem nagy kérdése. Mit keres most itt? Nem lenne szabad itt lennie! Otthon kellene ünnepelnie a családjával, a feleségével… Feleség, mennyire fáj ez a szó nekem. Megráztam a fejem és a konyhába sétáltam.

- Nos, van… Nutella… egy kis müzli… - nyitottam ki a konyhaszekrényt, majd belenéztem a hűtőbe is – száraz sajt, fagyasztott borsó… két üveg Chardonnay- majd a kenyértárolóra néztem – Óh és ahogy látom van pár szelet háromnapos kenyerünk. – néztem hátra, Xabi már a kanapén ült és engem figyelt.

- Nutellás kenyér és chardonnay? – kérdezte mosolyogva. Mire én megvontam a vállam.

- Én voltam már kolis, bármit megeszek! Viszont szerintem poharunk már nincsen… és kés sem – néztem be az evőeszközökhöz. – viszont van egy kiskanalunk! – mutattam fel a zsákmányt, mire mindketten felnevettünk.

- Jöhet bármi! – mondta elszántan. Az eszünkbe sem jutott, hogy esetleg rendelhetnénk is valamit. Megterítettem a dohányzóasztalkán és hozzáláttunk a fejedelmi vacsorához. A chardonnay felénél, már mindkettőnk nyelve megeredt, ő mesélt egy csomó dolgot a csapatról én pedig magamról és hogy mi történt velem itt, Lyonban. Sokat nevettünk, miközben elfogyott az első üveg bor, Xabi pedig gond nélkül nyomta be a dugóját(bornyitó hiányában) a másodiknak is.

- És a gyerekek? – kérdeztem felbátorodva, miközben magam alá húztam a lábam.

- Jon és… és Ana – mondta halkan.

- Ugye nem? – kérdeztem döbbenten, mikor rájöttem az egyezésre az én középső nevem és a kislánya neve között. Nem gondoltam volna, hogy rögtön ilyen érzékeny pontra tapintok. Ránéztem Ő pedig csak nyelt egyet és bólintott.

- Oh… én… én… - hebegtem, mire ő csak megfogta a kezem.

- Tudom. – súgta. – Hidd el Lara, tudom, hogy nagyon ostoba voltam, akkor és hidd el, hogy eszem ágában sem volt téged megbántani, csak egyszerűen bolond voltam. És tudod, igazad volt tegnap este. Tényleg féltem! Féltem elhagyni a biztost a bizonytalanért, de értsd meg, hogy nem tudtam megtenni, hogy egy alig 19éves lányra bízzam az egész életem. Nem, ne tiltakozz! – intett le, amikor megpróbáltam válaszolni – Hidd el nem tudtál volna mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy nekem már van egy gyerekem és egy feleségem…

- Nem kellett volna ott hagynod! – mondtam sértetten – Igenis meg tudtam volna érteni a helyzetet, ha nem tűnt volna fel hónapokig egyedül éltem Rómában, sosem voltam az a felelőtlen fajta és az értelmi képességeim is egészen jók… - tiltakoztam.

- Ne haragudj kérlek! Tudnom kellett volna, hogy te nem vagy olyan, mint a többi korodbeli lány! Bocsáss meg nekem! – kérlelt, miközben az állam alá nyúlt és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

- És most mi lesz velünk? – kérdeztem ellágyulva a tekintetétől.

- Nem tudom, de szükségem van rád! – mondta, miközben egyre csak közelített felém.

- Önző vagy Xabi Alonso! – mondtam, miközben hagytam, hogy az ajka az egyémhez érjen.

Leírhatatlan érzés volt az egész. Úgy éreztem, mintha a világ végre helyrerázódott volna és minden rendben lenne. Eszem ágában sem volt tiltakozni a csók ellen, miért is tettem volna, hiszen tulajdonképpen nekem itt nem volt vesztenivalóm. A csók egyre mélyült és éreztem, ahogy az ölébe húz. Megfordult a fejemben, sőt tudtam, hogy ez mostmár biztos, hogy nemcsak csókolózás lesz és életemben először nem éreztem azt a nyomást, hogy nem ez a megfelelő alkalom vagy személy. Persze lehet, hogy a lelkem mélyén mindig csak erre a pillanatra vágytam. Karimmal nagyon nagy volt a kísértés, többször is, de végül sosem tettük meg, de most minden tökéletes volt. Tudtam, hogy ha valaki, akkor Xabi gyengéd lesz és vigyázni fog rám. Egy percig sem aggódtam. Átadtam magam a csókunknak, beletúrtam a hajába és közelebb húztam magamhoz, apró csókokat lehelltem a nyakára és hallottam ahogy felsóhajt. A tenyerembe fogtam az arcát és kicsit eltoltam magamtól, mire félve rámpillantott, talán azt hitte, hogy most én hagyom itt őt.

- Xabi én még soha… - suttogtam, de nem hagyta, hogy befejezzem csak megfogta a kezem, levette az arcáról és belecsókolt a tenyerembe, majd végigcsókolta a karom egészen a nyakamig.

- Vigyázok rád! – súgta a fülembe, majd az ölébe vett és bevitt a szobámba.

A megszokott környezettől sikerült teljesen megnyugodnom, hagytam, hogy Xabi levegye rólam a pulóverem, majd a nadrágomtól is megszabadítson. Közben énis kibújtattam a pulóveréből és végighúztam az ujjaim a mellkasán, majd a tenyerem a hátára csúsztattam és közelebb húztam magamhoz. Éreztem, hogy rendkívül nagy önuralomra van szüksége ahhoz, hogy most rögtön ne tegyen magáévá, én pedig nem akartam tovább kínozni, így megcsókoltam a nyakát, mire rám nézett én pedig egy aprót bólintottam. Az érzés, ahogy belém hatolt először rendkívül fájdalmas volt, éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe, de pár óvatos mozdulat után a fájdalom enyhült és valami egészen másfajta, különös érzés vette át a helyét, becsuktam a szemem, mire két könnycsepp elindult lefelé, Xabi pedig végigsimítva az arcomon letörölte mindkettőt. Csodálatos éjszakát töltöttünk együtt, eddigi életem legszebb éjszakáját, azzal pedig, hogy mi lesz holnap, egyikünk sem törődött. Boldogan mosolyogva feküdtem Xabi ölelésében, míg végül elnyomott az álom.

19.fejezet

Sziasztok!

Itt is van a következő rész. Meg kell mondanom, hogy abszolút nem így terveztem. Már a hatodik oldalnál jártam, amikor rájöttem, hogy ez így nem lesz jó, így egy új ötlettől vezérelve kitöröltem a megírt részt és újrakezdtem, ez a fordulat a fejezetet megrövidítette(és kicsit átkötő fejezet jellege lett), de a történetet meghosszabbította (és reményeim szerint a jövőben kissé izgalmasabbá is teszi). Köszönöm a véleményeiteket, nagyon jól esik, hogy olvassátok a történetet. A következő rész vasárnapra várható. Jó olvasást. Puszillak titeket!

Caroline

- Albert??? Te meg mi a fenét keresel itt? – kérdeztem döbbenten.

- Gondoltam ünnepelek egy kicsit. Veled! – mosolygott és a karját a derekamra kulcsolta.

- Hát ez nagyon… váratlan. – nyögtem ki. Halvány lila gőzöm se volt, hogy mit kellene tennem, de végül úgy döntöttem, hogy az lesz a legkézenfekvőbb, ha elmondok neki mindent. Albert alapjáraton nagyon értelmes volt, szóval reménykedtem a pozitív végkifejletben. – Figyelj, meg kéne beszélnünk pár dolgot… - fejtettem le a karjait a derekamról, még épp időben, mert elkezdtek vészesen lefelé csúszni.

- Rendben, üljünk le! – mutatott egy üres asztal felé, de megráztam a fejem.

- Inkább gyere fel velem, van egy üres szoba, majd ott megbeszéljük. Ott nyugodtabb.– mondtam, majd a kijárat felé intettem. A liftben Albert levette a zakóját és feltűrte az ingét.

- Fúúú, piszok meleg van itt – törölgette a nyakát.

- Én nem érzem - mondtam, miközben benyomtam a számot.

A szívem kissé hevesebben kezdett el verni. Nem tudtam, hogy mire számítsak, hogy Albert hogyan fog reagálni, de nem számoltam könnyű menettel, Albertnek ilyen téren elég nehéz volt a felfogása. A lift csilingelt, majd az ajtók kinyíltak. A szobához mentünk, ahol beengedtem magunkat és kapcsoltam egy villanyt. Albert ledobta a zakóját a kanapéra, majd ő is leült. Rámnézett, de én csak megráztam a fejem és állva maradtam.

- Nos, mi a helyzet bébi? – helyezkedett el.

- Miért jöttél ide Albert? És ne mondd azt, hogy azért mert hiányoztam, mert tudom, hogy ez nem igaz! – szögeztem neki először én a kérdést. Fel kellett mérnem a terepet, mielőtt mindent kitálaltam volna. Tudnom kellett, hogy hogyan mondjam el neki. Albert csak megrántotta a vállát, majd a padlót kezdte el nézni.

- Albert – szólítottam meg, miután már pár perce csend volt. Felsóhajtott, majd ismét rámnézett.

- Tulajdonképpen megszöktem. – nyögte ki.

- Honnan szöktél meg? – kérdeztem értetlenkedve. El sem tudtam képzelni, hogy mi az a hely, ahonnan Albertnek el kellett jönnie. Ő nem úgy volt a családjával, mint például én. Ő mindig könnyedén vette az ilyesfajta kötelezettségeket. Soha nem hallottam még panaszkodni emiatt.

- Az elvonóról. – mondta egyszerűen. Én viszont teljesen ledöbbentem és a fotelbe csuklottam.

- Hogy honnan? Albert ezt nem hiszem el! - ráztam a fejemet, nem akartam tudomásul venni, hogy Albert megint…

- Nem bírtam tovább, minden elkezdett összeomlani körülöttem és te is… és te is… - hebegett, mire én közbevágtam.

- Mi az, hogy én is? Ne próbáld ezt rám fogni! Sosem álltattalak téged! Soha! Mindig tudtad, hogy mi valójában sosem voltunk együtt. Eltöltöttünk egy kis időt, jó volt. Ne felejtsd el, hogy igazából te erőltetted ezt mindig, te és anyáék! Ne, ne szakíts félbe, mert még nem fejeztem be! – intettem le, mikor láttam, hogy mondani akar valamit, különös intenzitással dolgozott bennem a düh. Nem akartam, hogy ismét az legyen, ami három éve már megtörtént egyszer, amikor Albert ugyanezt eljátszotta. – barátok voltunk, sok-sok évig, aztán te elkezdted ezt az őrültséget, semmi köze nem volt ennek a dolognak hozzám és most sincsen, egyszerűen gyenge vagy Albert! – kifújtam magam, ő pedig kihasználta a pillanatnyi szünetet.

- Hát persze, Caroline, te vagy a jó, mint mindig, te vagy a mártír, akit mindenkinek sajnálnia kell! Te vagy a szenvedő fél, az egész életed egy szenvedés és te csak tűrsz és tűrsz… nézz már magadba! – emelte fel a hangját. – Legalább három éve mást sem csinálok, csak téged védelek, kimentelek, hazudok miattad, összeszedlek innen –onnan, te pedig utána két-három hétig elvagy mellettem és amikor már újra azthiszem, hogy minden rendben kettőnk között, hogy megérte, amit érted tettem, te fogod magad és eltűnsz, majd amikor kérdőre vonlak, olyanokkal állsz elő, hogy „sajnálod” meg hogy „időre van szükséged” - formált idézőjelet a kezével - és én marha ezt mindig elhiszem, de nekemis kell valami, ami állandó és ha ez nem lehetsz te, akkor…

- Akkor ott a drog, hát persze, a megoldás mindenre! – fintorodtam el. Fájtak Albert szavai, de tudtam, hogy részben igaza van, de akkor sem ez a megfelelő megoldás. – Akkor most ezért jöttél ide? Bűntudatot kelteni bennem?

- Nem, idejöttem segítséget kérni! – nézett a szemembe. Nem tudtam, hogy mit kellene csinálnom, Albert tipikusan, az-az ember volt, akinek a kisujjadat nyújtod és az egészet akarja. Másrészről pedig bőven tartoztam neki ennyivel. Így végre kvittek lennénk és lezárhatnánk a dolgokat.

- És mit akarsz? Mit tegyek? – kérdeztem beletörődve.

- Csak gyere vissza velem Madridba. Még két hét az elvonó, aztán hazaköltözhetek. Az első két hét a legnehezebb, muszáj hogy valaki mellettem legyen… - nézett rám könyörgően, tudta, hogy a szemeinek nem tudok ellenállni.

- Két hét… - sóhajtottam, mire bólintott. – nem lesz semmi! – kötöttem ki, mire megrázta a fejét és keresztet rajzolt a szivére. – és utána vége!

- Becsszóra!

- Rendben van! Segítek neked! De ha bármi kis számítás lesz a dologban, akkor azonnal eljövök és nem látsz majd, soha többé! – fenyegetőztem miközben magamban már azon gondolkoztam, hogy hogyan fogom mindezt Davidnak előadni. Meg fogja érteni! – nyugtattam magam. – Most viszont mennem kell – néztem az órámra miközben felálltam – már biztosan keresnek. – Albert rábólintott, majd ő is felállt és hozzám lépett.

- Menj csak, én is visszamegyek a szállodámba és még egyszer, köszönöm Caroline! Nagyon jó ember vagy! – mondta, majd megölelt. Szerintem meg inkább egy balek vagyok, gondoltam magamban. – és sajnálom, ha elrontottam az estéted! – suttogta a fülembe, mire én végigsimítottam a hátán.

- Semmi baj én is… - mondtam volna, de nem tudtam befejezni, mert az ajtó kicsapódott és egy kissé ittas Villa lépett be rajta.

- Bocs, hogy így betörtem – mondta gúnyosan, mikor meglátta az ölelkező párosunkat. Ajjajj, miért érzem úgy, hogy mégsem fog minden olyan simán menni, ahogy gondoltam?

Lara

- Pff… totál hulla vagyok – mondtam Sergiónak, miközben ledőltem a szobánkban az ágyra. Ő is követte a példámat csak éppen ő rámdőlt és belepasszírozott az ágyba. – Hééé… te nem normális, agyonnyomsz! – visítottam, miközben megpróbáltam letuszkolni magamról a már nevető Sergit, míg végül legördült rólam és felült.

- Mit csinálsz? – vontam fel a szemöldököm, mikor láttam, hogy elkezdi levenni a pólóját.

- Miért minek tűnik? Levetkőzöm! – jelentette ki, miközben levette és nekem dobta a pólóját, ami a fejemen landolt. Lekaptam az izzadt ruhadarabot a fejemről és visszadobtam a tulajdonosának.

- Olyan vagy, mint egy ötéves, nem változtál semmit! – mondtam bosszúsan, miközben a másik oldalra fordultam.

- Naaa… Lariiis – mondja kedveskedve, majd hozzámbújik. Ránézek és az arckifejezésén kénytelen vagyok elmosolyodni – amúgy ugye tudod, hogy te vagy az egyetlen nőnemű a földön, aki megsértődik azon, ha leveszem a pólómat, amikor egy ágyban vagyunk? – vigyorodik el, mire megforgatom a szemem és fejencsapom.

- Áú, mániád, hogy állandóan bántalmazol? – simogatja meg a fejét, én pedig kinyújtom a nyelvem.

- Azthiszem, már csak jövőhéten fogunk találkozni – váltok témát, mire bólint.

- Akkor most már biztos, hogy ma mész?

- Igen, muszáj mennem, még el kell intéznem pár dolgot és így, hogy lakást is eladom, alá kell írnom pár papírt. – magyarázkodom, miközben arrébb söprök pár tincset, az arcomból.

- Aztán nem szeretném, ha mégis valami pasi lenne a dologban – fenyegetőzik Sergi, de én csak megforgatom a szemem.

- Mert mi lenne ha igen? – kérdeztem kihívóan.

- Igen? – ült fel kicsit.

- Nem, de mi lenne, ha lenne valakim?

- Előszöris bemutatnád nekem, aztán majd meglátjuk, hogy megüti-e a mércét…. – mondta komolyan.

- Élvezet az unokahúgodnak lenni, Sese! – mondom játékosan, hiszen pontosan tudom, hogy mi áll Ramos beteges féltésének a hátterében, de ez egy hosszú történet.

- Beszéltem este Xabival, Londonba fog utazni a 11 órás járattal, azzal amivel te is mész. Elintéztem vele, hogy szálljon át Lyonban, ne pedig Párizsban, ahogy eredetileg tervezte.

- Varázslatos! – húztam el a számat, mert már gondoltam, hogy mi következik, amikor belekezdett a mondatba. Mintha a világ összeesküdött volna ellenünk (Sergióval) hogy sehogy ne tudjuk egymást elkerülni.

- Így legalább nem unatkozol majd annyira a 10 órás repülőúton – fájdalmasan felnyögtem, tíz óra… uramnehagyjel!

- Mondd csak attól nem félsz, hogy esetleg elcsábítom a te Alonso barátodat, vagy esetleg fordítva? – kérdeztem felháborodottan, nagyon idegesített ez a képmutatás Xabi részéről, de tulajdonképpen lehet, hogy csak udvariasságból egyezett bele…

- Áh, ki van csukva, tökéletesen bízom Xabiban. Ők Nagoréval az álompár, minden párnak ilyennek kéne lennie! – jelentette ki magabiztosan, mire én elfojtottam magamban minden megjegyzést és inkább átfordultam a másik oldalamra, majd úgy ahogy voltam, ruhában, elnyomott az álom.