21. fejezet

Jájj, nagyon-nagyon szégyellem magam a késés miatt, de minden összejött, ígérem, hogy az elmaradt kommenteket is pótolni fogom és az előző fejezethez írt véleményekre is válaszolni fogok! Nemnagyon tudtam eldönteni, hogy most akkor melyik párossal folytassam, mert szinte az utolsó pillanatig váltakozott az eredmény, így írtam mindkettőhöz egy kicsit. :) Számítok a véleményetekre! Puszillak titeket!

Lara

Reggel miután felébredtem, még percekig feküdtem csukott szemmel, féltem, hogy ha oldalra nézek, akkor nem találok majd ott senkit és kiderül, hogy az egész éjszakát csak álmodtam. De vajon melyik lenne a jobb? Kétségtelenül, az utóbbi. Lassan oldalra fordultam, majd háromig elszámoltam magamban mielőtt kinyitottam a szemem. Egy mosolygós barna szempár nézett vissza rám.

- Jó reggelt! – súgta a fülembe a barna szempár tulajdonosa, miközben közelebb jött és átölelte a derekamat.

- Mióta vagy fenn? – bújtam hozzá.

- Nem elég ideje ahhoz, hogy beteljek veled – mosolygott bele a hajamba.

- Hány óra van? – kérdeztem nyújtózkodva, lusta voltam megfordulni és az órára nézni.

- Nyolc múlt tíz perccel.

- Ó, akkor már alig van időnk –mondtam szomorúan, miközben még közelebb bújtam hozzá, mire ő megfogta az arcom és egy könnyű csókot lehelt a homlokomra. – Mi lesz most? – kérdeztem aggódva, a tekintetét keresve. Rám nézett és felsóhajtott.

- Most elmegyek Londonba egy hétre, addig gondold át, hogy mit szeretnél és Madridban majd mindent megbeszélünk. - most először telepedett a lelkemre a bűntudat sötétsége.

Ahogy Madridra gondoltam, úgy tűnt fel a szemem előtt Nagore és a két kicsi. Torokszorító érzés volt, az agyam szinte ordította, hogy térjek észre és most hagyjam abba az egészet, amíg lehet. Fura, de mintha Alonso csak Madridban lett volna férj és apa, úgy éreztem, hogy amíg nem vagyunk ott, addig minden rendben van, nem történik semmi rossz, nem rombolok szét családokat és nem veszem el a gyerekektől az apjukat.

- Mi baj Lara? – simított végig az arcomon, mire összerezzentem.

- Semmi, csak elgondolkoztam egy percre. – ráztam meg a fejem, majd felnéztem rá, az arca gondterhelt volt.

- Min gondolkoztál?

- Semmin… a családodon… - vallottam be végül, semmi értelme tagadni, hiszen úgyis beszélnünk kell róla előbb vagy utóbb.

- Lara – sosem mondta ki senki így még a nevem, ezzel a lágy, de mégis férfias hangsúllyal – ne gondolj, most ilyenekre, minden rendben lesz…

- De… - próbáltam félbeszakítani, de leintett.

- Lara, szeretlek, Téged szeretlek! Minden meg fog oldódni, ne aggódj! – mondta, miközben végig a szemembe nézett, kénytelen voltam hinni a barna szempárnak, így csak bólintottam, mire megcsókolt, a következő pillanatban pedig már arra eszméltem, hogy az agyam teljesen kiürül és hogy Xabi Alonso járja át minden porcikámat.

Varázslatos egy órával később én még mindig az ágyban feküdtem és Xabit néztem, amint az ágyon ülve az ingét gombolja. Igyekeztem elraktározni magamban mindenegyes mozdulatát. Tökéletes volt. Az egész férfi tökéletes volt, nem tudom, hogy csak én látom-e annak vagy tényleg így van, de számomra Ő volt a Férfi. Egyetlen probléma volt, az, hogy ez a férfi, már másé. A bűntudat ismét mázsás súllyal nehezedett a lelkemre, de gyorsan elhessegettem és közelebb csúsztam Hozzá.

- Ne menj el… maradjunk itt örökre! – néztem rá esdeklő szemekkel, tudtam, hogy ez természetesen nem lehetséges, de megkönnyebbültem attól, hogy ezt kimondtam. Xabi hátranézett, majd egy szomorkás mosoly kíséretében szorosan magához ölelt.

- Együtt leszünk, nemsokára! – ígérte és ígéretét egy csókkal is megpecsételte, majd felállt az ágyról és a bőröndjéhez lépett, sóhajtva húztam énis magamra a tegnapi pulcsimat, hogy az ajtóig kísérhessem.

Olyan fura boldog-szomorúságban néztem, ahogy beszáll a taxiba és elhajt. Boldog voltam, mert megtörtént, mert vele voltam, mert szerettem és Ő viszontszeretett, viszont szomorú azért, mert elment, mert hiányzik és mert ez az egész annyira, de annyira bonyolult és fájdalmas. Visszamentem a lakásba és tudtam, hogy most csak egyetlenegy dolog nyugtathat meg, az, ha táncolok, muszáj volt valahogy levezetnem a feszültséget, nem tudok így Karimhoz menni, így hogy ennyire bennem van Ő. Így hát egy gyors tusolás után magamra kaptam egy pólót és egy rövidnadrágot, összepakoltam a táncos felszerelésem és egy taxival máris ott voltam a régi iskolámnál. Nosztalgikusan néztem fel a hatalmas téglaépületre, bár még alig telt el pár hét, hogy hivatalosan elhagytam a várost, az elválás tudatával mégis megsokszorozódott ez az idő és úgy éreztem, mintha évek teltek el volna azóta, hogy legutóbb itt voltam. Annyira megváltozott azóta minden, énis megváltoztam… A portán – gondolataim megcáfolásaként – a portás bácsi azonnal felismert és mosolyogva nyújtotta felém a 135-ös terem kulcsát. A termem kulcsát. Milyen fura ezt kimondani. Gyalog mentem a második emeletre, útközben senkivel nem találkoztam, ami érthető, hiszen nyári szünet van. A megszokott terem illata és atmoszférája ismét meghatott. Végigsimítottam a tükör mellett futó balettrudakon. Leraktam a táskámat az egyik sarokba, az i-podomat pedig csatlakoztattam az erősítőhöz, majd szokásomhoz híven Kanye West- Runaway című dalára kezdtem melegíteni és nyújtani. Az első nyújtásokra a gerincem, roszalló ropogással válaszolt, de szerencsére hamar elmúlt, tehát tudtam, hogy nincs nagy baj. A bordásfalhoz mentem, majd a sarkamat nekitámasztva a combomat is nyújtani kezdtem, igyekeztem a lehető legfájdalmasabban csinálni (amennyire a sérülés veszélye engedte) így megakadályozva, hogy bármi(legfőképpen bárki) másra gondoljak. Ironikus módon a következő szám, ami felcsendült a hattyúk tava második felvonása volt, az a rész amelyben Odett és Odilia kettőssége a téma. Ironikus módon épp ebben a pillanatban értettem meg ezt a kettősséget. Most először éreztem meg a lelkemben a fekete és a fehér hattyú dilemmáját, pályafutásom során már számtalanszor eltáncoltam ezt a jelenetet, mégiscsak most nyert értelmet számomra, hiszen ez játszódott most le az én életemben is. Fehér hattyúból egy éjszaka alatt fekete hattyú lettem. Sodort magával a zene, a lábaim gyors egymásutánban követték a már jól begyakorolt mozdulatokat, fel sem tűnt, hogy időközben kinyílt a terem ajtaja.

- Cheri! – szólított meg a belépő, mire megtorpantam, a zene áramlott tovább én pedig teljesen lefagytam.

- Karim? – mondtam mérgesen, de bűnbánó arckifejezése láttán, hirtelen jött haragom is elillant – Karim! – szaladtam oda hozzá, erős karjai a derekamra kulcsolódtak, miközben maga mellé ejtette sporttáskáját.

- Cheri, ne haragudj, tudom, hogy nem szereted, ha ide jövök, de nagyon hiányoztál! – vonta szorosabbra az ölelést, mire én megengedtem magamnak egy apró mosolyt és eszembe jutott az első találkozásunk ebben a teremben.

1 évvel korábban

Nos mondanom sem kell, hogy a Marionnal kötött fogadásunkat elvesztettem, már csak azért is, mert Monsieur Benzema csak három héttel később volt hajlandó eljönni a bőröndjéért, így énis csak akkor kaptam vissza a holmimat. Rapszodikus volt az első találkozásunk, röviden talán így zajlott: találkozás, flörtölés, vacsora, nyomulás, veszekedés, ajtócsapkodás. Biztosra vettem, hogy soha többé nem fogom látni az arrogáns focistát, aki az első adandó alkalommal ágyba akart vinni, de tévednem kellett, eltelt újjabb két hét. Ugyanebben a teremben próbáltam, amikor hirtelen kicsapódott a terem ajtaja. Épp a bordásfalnál nyújtottam, amikor hátrapillantottam és az engem bámuló Karimmal találtam szemben magam:

- Mit akarsz? – kérdeztem csöppet sem kedvesen.

- Énis örülök, hogy látlak. Nálam hagytad a telefonodat a múltkor – mondta, miközben alattomosan mosolygott. Leemeltem a lábam a bordásfalról és odamentem hozzá, útközben még felkaptam egy törölközőt és elkezdtem felitatni a nyakamról az izzadságot.

- Tudom – jelentettem ki, miközben próbáltam nem tudomást venni arról, hogy a szemei a mellemre szegeződnek. – Megkapom? – nyújtottam felé a kezem.

- Nem – nézett fel rám. Bólintottam, nos rendben, akkor majd máshogy, gondoltam, majd visszahúztam a kezem és a ruhám pántjait letolva a vállaimat kezdtem el törölgetni, úgy látszik ez megtette a hatását, mert eltűnt az arcáról a vigyor és hátrált egy lépést.

- Akkor minek jöttél? – kérdeztem flegmán.

- Úgy éreztem, nem úgy végződött a múlt este, ahogyan kellett volna – mondta sokat sejtetően.

- Miért hogyan kellett volna végződnie – léptem hozzá egészen közel, mire felbátorodva ő is csökkentette a közöttünk lévő távolságot és a kezét a derekamra csúsztatta.

- Tudod te azt! – súgta a fülembe. Az ajkai közül kiáramló meleg levegőtől megborzongtam, amit egy büszke félmosollyal nyugtázott. Nyeltem egyet, majd ismét visszalendültem a színjátékba.

- Először megkaphatom a telefonom? – fontam a karjaimat a nyakába és teljesen hozzá simultam.

- Pe..persze – válaszolta elcsukló-hitetlenkedő hangon, éreztem, hogy a zsebébe nyúl, majd kiveszi belőle a kis készüléket és a kezembe csúsztatja.

- Nos, köszönöm – lépek el tőle, miközben újra normális hangnemre váltok, látom, hogy nem érti a helyzetet. – Akkor a soha viszont nem látásra! – mutatok az ajtó felé, miközben megigazítom magamon a felsőm és a pántok újra a helyére kerülnek. magamban hangosan kacagok az arckifejezésén. Karim arca pedig meglepettből, hirtelen dühössé vált át.

- Mégis mit képzelsz te magadról? – bukik ki belőle.

- Én? Mégis mit képzelnék? – vonom meg a vállam meglepetten, miközben leállítom a zenét és elkezdek összepakolni. Karim a helybenhagyott férfiak sértettségével és indulatával rivall rám újra.

- Te most szórakozol velem?

- Miért ki vagy te? – fordultam hátra hirtelen.

- Karim Benzema, a Lyon tizese – húzta ki magát, mire végigmértem.

- Húúú… majd rádkeresek wikipedián… ha nem lesz más dolgom – vetettem oda neki, majd visszatértem a pakolászáshoz.

- Túl nagy a szád kislány – lépett mögém, mire én is felemelkedtem, sajnos még így is majd egy fejjel volt magasabb nálam.

- Most mit vársz tőlem? Hogy ki mondod a neved és én a karjaidba omlok? Mert az nem fog bejönni…

- Kár, pedig valami ilyesmire számítottam – jelentette ki nagyképűen.

- Nemhinném, hogy bármi olyat tettem volna amiből erre következtethetnél…

- Dehogynem – vágta rá – ha valaki kurvaként viselkedik, akkor az ne csodálkozzon, ha utána úgy is kezelik. – bölcselkedett én pedig úgy döntöttem, hogy nem húzom fel magam azon, hogy lekúrvázott, inkább keresztbefontam a karjaim.

- Váó… ez valami arab közmondás? Hol olvastad, szivem? A Koránban? – hergeltem.

- Nem tudok mást mondani, csak ismételni tudom magam – mondta fapofával.

- Akkor nem túl bő a szókincsed… - tettem hozzá, majd lehajoltam a táskámért és elindultam kifelé a teremből, de még egyszer visszafordultam. – Sajnállak téged, Benzema. Sajnállak, mert nem vagy képes beilleszkedni, azt hiszed, hogy azzal, hogy adod itt a macsót barátokra tehetsz szert? Nincs egy igaz barátod sem. Hidd el, ha nem lennél focista és nem lenne pénzed, senki még csak rád sem nézne. Menj vissza az edzésre és bohóckodj tovább a kis barom „barátoddal” azzal a Riberyvel, megérdemlitek egymást! Engem pedig felejts el! – szúrtam oda neki még egyet, majd egy Au Revoir kíséretében kisétáltam a teremből.

Caroline

Miután betakargattam Villát - aki a hatásos belépője után kidőlt és az elmúlt félórát a wécén töltötte - én is átöltöztem, de még nem feküdtem le, inkább magamra kaptam egy fürdököpenyt és visszamentem a nappaliba. Épp a kanapén ülve, a fejemet a térdeimre hajtva gondoltam végig a nap főbb eseményeit, amikor ismét kinyílt egy ajtó, felnéztem és láttam ahogy Casillas oson ki a szobája ajtaján. Gondolkoztam rajta, hogy visszahajtsam-e a fejemet a térdemre és ne is foglalkozzak vele, hátha nem vesz észre, de erről lekéstem.

- Hát te? – vett észre és elindult felém.

- Relaxálok – válaszoltam, majd arrébb húzódtam, ő pedig mellém ült. Kissé elgyötörten nézett ki a fehér pólójában egy szál boxerben, kócos hajjal.

- Hallottam a veszekedésedet Alberttel, nem kéne ezt tenned! – mondta könnyedén, mire én csodálkozóan felnéztem rá. – A mosdóban voltam, nem voltam túl jól. – magyarázta, az értetlen arcomat látva.

- Nos, talán magam is el tudom dönteni, hogy mi a jó nekem. – vetettem oda. Hogy jön Ő ahhoz, hogy megmondja, mit csináljak?

- Rendben. Villa? – terelte másra a témát, mikor látta, hogy nem akarok Albertről beszélni, a legszomorúbb az volt, hogy Davidról sem akartam beszélni. Pláne nem vele.

- Jól van… mostmár. Odabennt alszik. – ránk telepedett a csend, egyikünk sem tudta, hogy miről beszélhetnénk, kifogytunk a semleges témákból.

- Sara? Hogyhogy nem vele vagy?

- Fájt a feje, hazakísértem…

- De nem maradtál… - állapítottam meg.

- Nem. – válaszolta és a tenyerébe hajtotta a fejét.

- Úgylátom, azért mégiscsak lemaradtam valamiről – erőltettem magamra egy mosolyt, amikor egy gyűrűt láttam megcsillanni a kezén.

- Ez nem az, amire gondolsz… - magyarázkodott, de én csak a vállára tettem a kezem, jelezvén, hogy nekem nem kell magyarázkodnia, ő azonban mégis megtette.

- Ez egy nagyon régi emlék… - kezdte volna, de én félbeszakítottam.

- Eljegyzési gyűrűnek tűnik.

- Mert az is… volt. De mostmár csak emlék. Mindig rajtam van a nagyobb meccseken, szerencsét hoz. – mosolygott szomorúan.

- Minden gyűrűhöz tartozik egy menyasszony is, ő hol van? – érdeklődtem, miközben visszanyeltem a keserűséget, ami kibukni készült. Tehát jól sejtettem, Casillas is olyan, mint a legtöbb focista. menyasszonya van, mégsem átall csajokat fűzni, de ez már nem az én gondom.

- A menyasszonyom…Carlota, meghalt! – csapásként ért az utolsó szó, a dühöm helyére sajnálat költözött. Közelebb csúsztam Hozzá és átkaroltam a vállát.

- Sajnálom, én ezt nem… nem tudtam.

- Nem is tudhattad. Már eltelt azóta két… nemis, lassan már három év. Autóbaleset volt. Elütötte egy részeg barom – szorult ökölbe a keze. – Sergio is teljesen kiakadt… tudod Carlota volt Sergio húga. Azért vigyáz ennyire Larára, nem akarja őt is elveszíteni. – magyarázta, mire én a meglepetésemben alig tudtam megszólalni és a félelem alattomos kis hangja is bekúszott a fejembe.

- Az El Junconál? Plaza de Santa Bárbarán? – nyeltem egy nagyot, mikor bólintott.

- Honnan tudod? – kérdezte felém fordulva, szerencsém volt, mert nem láthatta a halálsápadt arcomat.

- Eszembe jutott, hogy olvastam még régebben – rántottam meg a vállam, majd felálltam. – Ne haragudj, de nagyon fáradt vagyok. - szabadkoztam

- Reméltem, hogy beszélünk még egy kicsit – nézett fel rám, mire megsimítottam az arcát.

- Majd máskor, ígérem. – mondtam, majd elindultam befelé a szobába, de közben még elővettem a köpenyem zsebéből a telefont és írtam egy smst Albertnek.

Az első géppel menj vissza Madridba. Majd elmagyarázom! Caro