20. fejezet

Sziasztok!

Ahogy ígértem máris itt a következő fejezet, nem fűzök hozzá semmit, viszont a Ti megjegyzéseitekre NAGYON számítok! Puszillak titeket!

Lara

A telefonom rezgésére ébredtem, az órára pillantva kénytelen voltam megállapítani, hogy mindössze négy órát sikerült aludnom, viszont, mivel egy közel tíz órás repülőút előtt állok ezen nem aggódtam annyira, sokkal inkább amiatt, hogy ezt Xabi Alonsoval kell eltöltenem. Ahogy oldalra fordultam, láttam, hogy Sergi még édesen alszik mellettem, ez nem csoda, hiszen alig van 9 óra, ő pedig amúgyis egy hétalvó. Leküzdöttem a vágyam, hogy befogjam az orrát és ezzel felkelésre kényszerítsem, inkább bementem a fürdőszobába, hogy rendbeszedjem magam. Borzasztóan néztem ki, a szemfestékem teljesen elkenődött és a hajam is szanaszét állt, úgy döntöttem, hogy mégsem mosom meg, nem akartam Sesét felkelteni a szárítóval, így csak kifésültem és a fejem tetejére gumiztam. Nagy nehezen kibújtam az esti ruhámból és beálltam a tus alá. Kavarogtak a gondolataim. Rettentően féltem ettől az úttól Xabival. Főleg azért, mert nem tudtam, hogy hogyan viselkedjek vele. Haragot kellene éreznem? Vagy csalódottságot? Vagy egyszerűen tegyek úgy, mintha nem lenne semmi? De nem lehet, nem tudok, főleg a ma hajnali kis akcióm után, hát hadd gratuláljak, Lara, marha ügyes vagy mondhatom! Veregettem meg a vállamat. Egy sóhajtás kíséretében elzártam a csapot, törülközőbe bugyoláltam magam és kimentem, hogy összeszedjek pár kényelmes ruhadarabot. Nem hoztam magammal túl sok mindent, szóval szerencsére egy kis gurulós bőröndben el is fért a cuccom. Kiszedtem gyorsan egy farmert és egy pulcsit és visszamentem felöltözni. Indulás előtt mégegyszer benéztem Sergióhoz, aki változatlanul a hátán fekve szuszogott. Odamentem hozzá és megpusziltam a homlokát, amire dünnyögött valamit, majd kimentem a szobából. Fogtam egy taxit, majd a nyelvi akadályokon átküzdve magunkat , én magam heves kézcsapkodásokal próbáltam imitálni a repülőt ( mivel hiába próbáltam angolul, franciául és spanyolul egyszerűen nem akart megérteni, pedig azért az airport szó… hát na!) már úton is voltunk is a reptér felé. Útközben azon agyaltam, hogy hogyan fogom megtalálni Xabit, vagy ő engem, persze mégiscsak az lenne a legjobb, ha senki nem találna meg senkit. Tudom, hogy gyerekes, amit csinálok és nem menekülhetek örökké a problémák elől, de ez nekem most abszolúte nem hiányzik! Már éppen elfelejtettem, amikor ismét betoppant és Sergio meg… hogyha kiderül, hogy tud valamit erről az egészről csak sunyít és szervezkedik, esküszöm én magam fogom megfojtani! A saját két kezemmel! De ez persze hülyeség, hallottam, hogy jóban van Nagorével és ma is mondta hogy… a gondolataimat The Verve – Bittersweet Symphonyja szakította félbe, előszedtem a telefonomat, a kijelzőn lévő szám ismeretlen volt, mégis tudtam, hogy ki lesz az.

-Halló? – szóltam bele visszafojtott lélegzettel. Nagyon kíváncsi voltam, hogy hogyan fog viselkedni velem a tegnapi kirohanásom után.

- Szia Lara, Xabi vagyok – semmi különös, olyan Xabi Alonsos volt. Nyugodt és kimért. – nem tudom, hogy Sergio mondta-e de…

- Mondta – vágtam rá, de ezt így egy kicsit bunkónak éreztem, így hozzátettem – hogy együtt utazunk majd. Merre vagy? – kérdeztem, majd egy kicsit messzebb tartottam a telefont és nyeltem egyet. Nem akartam, hogy hallja a hangomon, hogy izgulok, miközben ő teljesen nyugodt volt.

- Hát én már itt vagyok, te merre vagy? – kérdezte, miközben matatást hallottam a vonal másik oldaláról.

- Taxiban ülök, de már nemsokára ott vagyok! – mondtam gyorsan.

- Rendben, kimegyek eléd a bejárathoz! – mondta.

- Ó ez nem szükséges, majdcsak összefutunk a gépen! – tiltakoztam, de ő csak felnevetett, majd lerakta a telefont.

Nagyszerű, ki vagyok nevetve, mint egy ötéves. Duzzogtam. Mikor végre odaértünk egyből kiszúrtam Őt. Ott állt a bejáratnál és a telefonját nyomogatta. Természetesen tökéletesen nézett ki, mint mindig, nyoma se volt rajta a ma hajnali mulatozásnak én viszont bebugyoláltam magam a sálamba és felraktam a napszemüvegemet is. Kifizettem a lelkesen magyarázó taxisofőröm, majd kimásztam az autóból. Látva, hogy Xabi tanácstalanul nézeget körbe, bátortalanul intettem felé egyet. Na kezdődik, mostmár nem futhatok el. Ahogy mellém ért egyből kivette a kezemből a bőröndömet és maga elé engedett a forgóajtónál.

- Késni fog a gépünk. – mondta egyszerűen, miközben a váróterem felé terelgetett, majd mindketten leültünk.

Ránéztem, majd bólintottam egyet és levettem a napszemüvegem, azaz csak vettem volna, de a kis aljas sikeresen beleakaszkodott a hajamba. Pár percnyi gigászi küzdelem után és Xabi hathatós segítségével végre lekerült rólam, mire vöröslő arccal elmormogtam egy köszönömöt. Nem akartam a vörös fejemmel égetni magamat ezért könyékig belemerültem a bőröndömbe a nyakpárnám után kutatva, amit sikerült is előhalásznom. Ő mindeközben nem szólt egy árva szót sem, de mégis magamon éreztem a tekintetét. Sajnos fél óránál tovább sehogy sem tudod lefoglalni magad egy repülőtéren egyedül, így ha társad is van, eljön az a pont ahol kénytelenek vagytok beszélgetni. Ezzel énis így voltam, miután elmentem a mosdóba, megnéztem a vámmentes boltot, kétszer újragumiztam a hajam és még a párnámat is felfújtam, kénytelen voltam Alonsora nézni. Ő éppen belemerült a telefonjába, így alaposan szemügyre vehettem. A haja, a vörösesbarna haja, ugyanabban a tökéletes összevisszaságban állt, ahogy mindigis, a sötétbarna szeme sem változott szinte semmit csak megjelent körülötte pár apró ránc, de ez valahogy még férfiasabbá tette, mint ahogy a borostás arca is, sajnos észrevette, hogy bámulom és még mielőtt elkaphattam volna a fejem, orvul rabul ejtette a tekintetem. Így maradtunk pár percig, őrület volt, a szívem, már a torkomban dobogott, ő pedig csak nézett és úgy tűnt, hogy esze ágában sincs megszakítani ezt a kontaktust, így megtettem én, mielőtt még valami nagy hülyeségre vetemedtem volna, amihez Neki igencsak nagy köze lenne.

- Mikor indulunk mááár? – kérdeztem türelmetlenül, mikor végre visszanyertem a hangomat.

- Hát azt mondták, hogy körülbelül fél óra késésre számítsunk, de már lassan dél van és még mindig semmi – mondta Xabi „tökéletes” Alonso miközben az órájára pillantott.

És tessék! Az égiek meghallgattak, mert abban a percben be is mondták, hogy a járatunk végre indulásra kész! Szuper! Gyorsan összeszedtem a maradék cuccomat (Xabi ragaszkodott hozzá, hogy adjam le a kis bőröndömet is, hiába tiltakoztam, hogy kóros bőröndelhagyó vagyok) és végre felszálltunk a gépre. Nem tudom, hogy hogyan lehetséges, de Xabi mellettem foglalt helyet, de erről igyekeztem nem tudomást venni. Úgy terveztem, hogy az út nagy részében aludni fogok, majd nézek valami filmet, így legalább elterelem a gondolataimat Róla is, meg arról a tényről is, hogy repülünk. Kényelmesen elhelyezkedtem, majd a párnát a nyakamhoz raktam, mire halk nevetést hallottam magam mellől, kérdőn néztem Xabira.

- Semmi-semmi – intett még mindig mosolyogva. – csak aranyos vagy a párnáddal.

- Cöh… majd ha zsibbadó nyakkal és nyálas pulcsiban ébredsz fel, könyörögni fogsz még a párnámért Xabialonsó! Most pedig Jó napot neked! – fordultam a másik oldalamra, majd szinte azonnal elnyomott az álom.

Két órával a landolás előtt ébredtem, láttam, ahogy Xabi vállra bukott fejjel alszik mellettem. Gonoszul elvigyorodtam, majd megnéztem, hogy mi a felhozatal filmekből itt a gépen, végül a Ps. I love you mellett döntöttem és bár nagyon szeretem ezt a filmet újra elnyomott az álom. A második ébredésem már kevésbé volt idilli, mert landoláskor a gép valami légörvénybe került így össze-vissza rázkódott én pedig az idegösszeroppanással küzdöttem. Szerencsére ez pár perc alatt elmúlt és szerencsésen landoltunk. Örömmel láttam ahogy Xabi fájósan dörzsölgeti a nyakát, meg is eresztettem felé egy kárörvendő mosolyt, mire csak a fejét rázta. Amilyen gyorsan csak lehetett elhagytam a gépet, majd a csomagokat összeszedve a váróban álldogálltunk, miközben Xabi tanácstalanul nézegette a táblát amire ki voltak írva az induló repülők.

- Na mi a helyzet? – kérdeztem, miközben a telefonom után kutattam, hogy írjak Karimnak.

- A késés miatt lemaradtam, az utolsó Londoni gépről – húzta el a száját.

- Ó sajnálom – mondtam közben pedig visszakapcsoltam a készüléket – és mikor megy legközelebb?

- Holnap délben. Vagy pedig indul most egy gép Párizsba, ha elmegyek azzal, akkor már lehet, hogy korábban eljutok Londonba …

- Á, miért akarsz kétszer repülni??? – rázott ki a hideg már csak a puszta gondolatra is.

- Akkor pedig bejelentkezek egy hotelba. – nézett rám, mire újra libabőrös lettem.

- Gyere el hozzám! – csúszott ki a számon ez a mondat, amit azonnal meg is bántam.

- Dehogyis, nem akarok a terhedre lenni! – szögezte a földre a tekintetét, de a hangsúlyán úgy hallottam, hogy nincs nagyon ellenére a meghívás és sajnos tőlem sem állt távol a gondolat, hogy nálam éjszakázzon, természetesen a szó prózai értelmében.

- Igazából nem lennél a terhemre, de ne számíts semmi nagyra, mert tulajdonképpen már kiköltöztem, szóval már nincs ott túl sok dolog. – mentegetőztem és a telefonomra pillantottam. Már Fél 11 volt, semmi baj, majd holnap elmész Karimhoz, mostmár ő is biztosan fáradt. Nyugtattam magam és írtam egy smst a franciámnak. – Na akkor mi lesz? Jössz? – néztem fel a még mindig hezitáló férfire, aki csak bólintott egyet, majd mindketten kimentünk.

A taxiban nem sok szó esett közöttünk, röviden mondtam pár dolgot az épületekről, amik mellett elhaladtunk és fűződött valamilyen emlékem hozzájuk, Ő pedig csak türelmesen hallgatott és bólogatott. Majd megérkeztünk a lakásomhoz. Fura volt Alonsot ebben a környezetben látni. Ez volt az a hely a világban, amit tökéletesen nélkülözött mindenfajta emléket, ami hozzá kapcsolódhatna, de mostmár ez is megváltozott, tudtam, hogy ez, hogy Ő itt van most velem felülír majd mindent, ami három év alatt történt velem ezen a helyen. Ő valahogy erősebb volt mindenkinél, hátranéztem és láttam, ahogy türelmesen álldogál mögöttem, mintha Ő is érezné, hogy annak, hogy most itt van, súlya van. Intettem, hogy kövessen. Felmentünk a harmadikra. Kinyitottam a lakásom ajtaját és kellemes érzés fogott el. Másfél évig laktunk itt Marionnal, bár ő még csak pár napja költözött ki. Nagyon szerettem ezt a helyet. Olyan barátságos volt. Ahogy benntebb mentem, észrevettem, hogy minden úgy van még ahogy itt hagytam, bár már elég sok bútor eltűnt, így a nappaliban is, ahol már csak egy szőnyeg egy nagy kanapé és egy kisasztal árválkodott, ledobtam a cuccaimat, majd bementem a szobámba. Az ágyam még megvolt, de a kis szekrények már eltűntek. Üres volt az egész lakás, de mégsem, hiszen tele volt számomra kellemes emlékekkel. És az emlékeim közepén most ott állt Xabi Alonso. Életem nagy kérdése. Mit keres most itt? Nem lenne szabad itt lennie! Otthon kellene ünnepelnie a családjával, a feleségével… Feleség, mennyire fáj ez a szó nekem. Megráztam a fejem és a konyhába sétáltam.

- Nos, van… Nutella… egy kis müzli… - nyitottam ki a konyhaszekrényt, majd belenéztem a hűtőbe is – száraz sajt, fagyasztott borsó… két üveg Chardonnay- majd a kenyértárolóra néztem – Óh és ahogy látom van pár szelet háromnapos kenyerünk. – néztem hátra, Xabi már a kanapén ült és engem figyelt.

- Nutellás kenyér és chardonnay? – kérdezte mosolyogva. Mire én megvontam a vállam.

- Én voltam már kolis, bármit megeszek! Viszont szerintem poharunk már nincsen… és kés sem – néztem be az evőeszközökhöz. – viszont van egy kiskanalunk! – mutattam fel a zsákmányt, mire mindketten felnevettünk.

- Jöhet bármi! – mondta elszántan. Az eszünkbe sem jutott, hogy esetleg rendelhetnénk is valamit. Megterítettem a dohányzóasztalkán és hozzáláttunk a fejedelmi vacsorához. A chardonnay felénél, már mindkettőnk nyelve megeredt, ő mesélt egy csomó dolgot a csapatról én pedig magamról és hogy mi történt velem itt, Lyonban. Sokat nevettünk, miközben elfogyott az első üveg bor, Xabi pedig gond nélkül nyomta be a dugóját(bornyitó hiányában) a másodiknak is.

- És a gyerekek? – kérdeztem felbátorodva, miközben magam alá húztam a lábam.

- Jon és… és Ana – mondta halkan.

- Ugye nem? – kérdeztem döbbenten, mikor rájöttem az egyezésre az én középső nevem és a kislánya neve között. Nem gondoltam volna, hogy rögtön ilyen érzékeny pontra tapintok. Ránéztem Ő pedig csak nyelt egyet és bólintott.

- Oh… én… én… - hebegtem, mire ő csak megfogta a kezem.

- Tudom. – súgta. – Hidd el Lara, tudom, hogy nagyon ostoba voltam, akkor és hidd el, hogy eszem ágában sem volt téged megbántani, csak egyszerűen bolond voltam. És tudod, igazad volt tegnap este. Tényleg féltem! Féltem elhagyni a biztost a bizonytalanért, de értsd meg, hogy nem tudtam megtenni, hogy egy alig 19éves lányra bízzam az egész életem. Nem, ne tiltakozz! – intett le, amikor megpróbáltam válaszolni – Hidd el nem tudtál volna mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy nekem már van egy gyerekem és egy feleségem…

- Nem kellett volna ott hagynod! – mondtam sértetten – Igenis meg tudtam volna érteni a helyzetet, ha nem tűnt volna fel hónapokig egyedül éltem Rómában, sosem voltam az a felelőtlen fajta és az értelmi képességeim is egészen jók… - tiltakoztam.

- Ne haragudj kérlek! Tudnom kellett volna, hogy te nem vagy olyan, mint a többi korodbeli lány! Bocsáss meg nekem! – kérlelt, miközben az állam alá nyúlt és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

- És most mi lesz velünk? – kérdeztem ellágyulva a tekintetétől.

- Nem tudom, de szükségem van rád! – mondta, miközben egyre csak közelített felém.

- Önző vagy Xabi Alonso! – mondtam, miközben hagytam, hogy az ajka az egyémhez érjen.

Leírhatatlan érzés volt az egész. Úgy éreztem, mintha a világ végre helyrerázódott volna és minden rendben lenne. Eszem ágában sem volt tiltakozni a csók ellen, miért is tettem volna, hiszen tulajdonképpen nekem itt nem volt vesztenivalóm. A csók egyre mélyült és éreztem, ahogy az ölébe húz. Megfordult a fejemben, sőt tudtam, hogy ez mostmár biztos, hogy nemcsak csókolózás lesz és életemben először nem éreztem azt a nyomást, hogy nem ez a megfelelő alkalom vagy személy. Persze lehet, hogy a lelkem mélyén mindig csak erre a pillanatra vágytam. Karimmal nagyon nagy volt a kísértés, többször is, de végül sosem tettük meg, de most minden tökéletes volt. Tudtam, hogy ha valaki, akkor Xabi gyengéd lesz és vigyázni fog rám. Egy percig sem aggódtam. Átadtam magam a csókunknak, beletúrtam a hajába és közelebb húztam magamhoz, apró csókokat lehelltem a nyakára és hallottam ahogy felsóhajt. A tenyerembe fogtam az arcát és kicsit eltoltam magamtól, mire félve rámpillantott, talán azt hitte, hogy most én hagyom itt őt.

- Xabi én még soha… - suttogtam, de nem hagyta, hogy befejezzem csak megfogta a kezem, levette az arcáról és belecsókolt a tenyerembe, majd végigcsókolta a karom egészen a nyakamig.

- Vigyázok rád! – súgta a fülembe, majd az ölébe vett és bevitt a szobámba.

A megszokott környezettől sikerült teljesen megnyugodnom, hagytam, hogy Xabi levegye rólam a pulóverem, majd a nadrágomtól is megszabadítson. Közben énis kibújtattam a pulóveréből és végighúztam az ujjaim a mellkasán, majd a tenyerem a hátára csúsztattam és közelebb húztam magamhoz. Éreztem, hogy rendkívül nagy önuralomra van szüksége ahhoz, hogy most rögtön ne tegyen magáévá, én pedig nem akartam tovább kínozni, így megcsókoltam a nyakát, mire rám nézett én pedig egy aprót bólintottam. Az érzés, ahogy belém hatolt először rendkívül fájdalmas volt, éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe, de pár óvatos mozdulat után a fájdalom enyhült és valami egészen másfajta, különös érzés vette át a helyét, becsuktam a szemem, mire két könnycsepp elindult lefelé, Xabi pedig végigsimítva az arcomon letörölte mindkettőt. Csodálatos éjszakát töltöttünk együtt, eddigi életem legszebb éjszakáját, azzal pedig, hogy mi lesz holnap, egyikünk sem törődött. Boldogan mosolyogva feküdtem Xabi ölelésében, míg végül elnyomott az álom.