19.fejezet

Sziasztok!

Itt is van a következő rész. Meg kell mondanom, hogy abszolút nem így terveztem. Már a hatodik oldalnál jártam, amikor rájöttem, hogy ez így nem lesz jó, így egy új ötlettől vezérelve kitöröltem a megírt részt és újrakezdtem, ez a fordulat a fejezetet megrövidítette(és kicsit átkötő fejezet jellege lett), de a történetet meghosszabbította (és reményeim szerint a jövőben kissé izgalmasabbá is teszi). Köszönöm a véleményeiteket, nagyon jól esik, hogy olvassátok a történetet. A következő rész vasárnapra várható. Jó olvasást. Puszillak titeket!

Caroline

- Albert??? Te meg mi a fenét keresel itt? – kérdeztem döbbenten.

- Gondoltam ünnepelek egy kicsit. Veled! – mosolygott és a karját a derekamra kulcsolta.

- Hát ez nagyon… váratlan. – nyögtem ki. Halvány lila gőzöm se volt, hogy mit kellene tennem, de végül úgy döntöttem, hogy az lesz a legkézenfekvőbb, ha elmondok neki mindent. Albert alapjáraton nagyon értelmes volt, szóval reménykedtem a pozitív végkifejletben. – Figyelj, meg kéne beszélnünk pár dolgot… - fejtettem le a karjait a derekamról, még épp időben, mert elkezdtek vészesen lefelé csúszni.

- Rendben, üljünk le! – mutatott egy üres asztal felé, de megráztam a fejem.

- Inkább gyere fel velem, van egy üres szoba, majd ott megbeszéljük. Ott nyugodtabb.– mondtam, majd a kijárat felé intettem. A liftben Albert levette a zakóját és feltűrte az ingét.

- Fúúú, piszok meleg van itt – törölgette a nyakát.

- Én nem érzem - mondtam, miközben benyomtam a számot.

A szívem kissé hevesebben kezdett el verni. Nem tudtam, hogy mire számítsak, hogy Albert hogyan fog reagálni, de nem számoltam könnyű menettel, Albertnek ilyen téren elég nehéz volt a felfogása. A lift csilingelt, majd az ajtók kinyíltak. A szobához mentünk, ahol beengedtem magunkat és kapcsoltam egy villanyt. Albert ledobta a zakóját a kanapéra, majd ő is leült. Rámnézett, de én csak megráztam a fejem és állva maradtam.

- Nos, mi a helyzet bébi? – helyezkedett el.

- Miért jöttél ide Albert? És ne mondd azt, hogy azért mert hiányoztam, mert tudom, hogy ez nem igaz! – szögeztem neki először én a kérdést. Fel kellett mérnem a terepet, mielőtt mindent kitálaltam volna. Tudnom kellett, hogy hogyan mondjam el neki. Albert csak megrántotta a vállát, majd a padlót kezdte el nézni.

- Albert – szólítottam meg, miután már pár perce csend volt. Felsóhajtott, majd ismét rámnézett.

- Tulajdonképpen megszöktem. – nyögte ki.

- Honnan szöktél meg? – kérdeztem értetlenkedve. El sem tudtam képzelni, hogy mi az a hely, ahonnan Albertnek el kellett jönnie. Ő nem úgy volt a családjával, mint például én. Ő mindig könnyedén vette az ilyesfajta kötelezettségeket. Soha nem hallottam még panaszkodni emiatt.

- Az elvonóról. – mondta egyszerűen. Én viszont teljesen ledöbbentem és a fotelbe csuklottam.

- Hogy honnan? Albert ezt nem hiszem el! - ráztam a fejemet, nem akartam tudomásul venni, hogy Albert megint…

- Nem bírtam tovább, minden elkezdett összeomlani körülöttem és te is… és te is… - hebegett, mire én közbevágtam.

- Mi az, hogy én is? Ne próbáld ezt rám fogni! Sosem álltattalak téged! Soha! Mindig tudtad, hogy mi valójában sosem voltunk együtt. Eltöltöttünk egy kis időt, jó volt. Ne felejtsd el, hogy igazából te erőltetted ezt mindig, te és anyáék! Ne, ne szakíts félbe, mert még nem fejeztem be! – intettem le, mikor láttam, hogy mondani akar valamit, különös intenzitással dolgozott bennem a düh. Nem akartam, hogy ismét az legyen, ami három éve már megtörtént egyszer, amikor Albert ugyanezt eljátszotta. – barátok voltunk, sok-sok évig, aztán te elkezdted ezt az őrültséget, semmi köze nem volt ennek a dolognak hozzám és most sincsen, egyszerűen gyenge vagy Albert! – kifújtam magam, ő pedig kihasználta a pillanatnyi szünetet.

- Hát persze, Caroline, te vagy a jó, mint mindig, te vagy a mártír, akit mindenkinek sajnálnia kell! Te vagy a szenvedő fél, az egész életed egy szenvedés és te csak tűrsz és tűrsz… nézz már magadba! – emelte fel a hangját. – Legalább három éve mást sem csinálok, csak téged védelek, kimentelek, hazudok miattad, összeszedlek innen –onnan, te pedig utána két-három hétig elvagy mellettem és amikor már újra azthiszem, hogy minden rendben kettőnk között, hogy megérte, amit érted tettem, te fogod magad és eltűnsz, majd amikor kérdőre vonlak, olyanokkal állsz elő, hogy „sajnálod” meg hogy „időre van szükséged” - formált idézőjelet a kezével - és én marha ezt mindig elhiszem, de nekemis kell valami, ami állandó és ha ez nem lehetsz te, akkor…

- Akkor ott a drog, hát persze, a megoldás mindenre! – fintorodtam el. Fájtak Albert szavai, de tudtam, hogy részben igaza van, de akkor sem ez a megfelelő megoldás. – Akkor most ezért jöttél ide? Bűntudatot kelteni bennem?

- Nem, idejöttem segítséget kérni! – nézett a szemembe. Nem tudtam, hogy mit kellene csinálnom, Albert tipikusan, az-az ember volt, akinek a kisujjadat nyújtod és az egészet akarja. Másrészről pedig bőven tartoztam neki ennyivel. Így végre kvittek lennénk és lezárhatnánk a dolgokat.

- És mit akarsz? Mit tegyek? – kérdeztem beletörődve.

- Csak gyere vissza velem Madridba. Még két hét az elvonó, aztán hazaköltözhetek. Az első két hét a legnehezebb, muszáj hogy valaki mellettem legyen… - nézett rám könyörgően, tudta, hogy a szemeinek nem tudok ellenállni.

- Két hét… - sóhajtottam, mire bólintott. – nem lesz semmi! – kötöttem ki, mire megrázta a fejét és keresztet rajzolt a szivére. – és utána vége!

- Becsszóra!

- Rendben van! Segítek neked! De ha bármi kis számítás lesz a dologban, akkor azonnal eljövök és nem látsz majd, soha többé! – fenyegetőztem miközben magamban már azon gondolkoztam, hogy hogyan fogom mindezt Davidnak előadni. Meg fogja érteni! – nyugtattam magam. – Most viszont mennem kell – néztem az órámra miközben felálltam – már biztosan keresnek. – Albert rábólintott, majd ő is felállt és hozzám lépett.

- Menj csak, én is visszamegyek a szállodámba és még egyszer, köszönöm Caroline! Nagyon jó ember vagy! – mondta, majd megölelt. Szerintem meg inkább egy balek vagyok, gondoltam magamban. – és sajnálom, ha elrontottam az estéted! – suttogta a fülembe, mire én végigsimítottam a hátán.

- Semmi baj én is… - mondtam volna, de nem tudtam befejezni, mert az ajtó kicsapódott és egy kissé ittas Villa lépett be rajta.

- Bocs, hogy így betörtem – mondta gúnyosan, mikor meglátta az ölelkező párosunkat. Ajjajj, miért érzem úgy, hogy mégsem fog minden olyan simán menni, ahogy gondoltam?

Lara

- Pff… totál hulla vagyok – mondtam Sergiónak, miközben ledőltem a szobánkban az ágyra. Ő is követte a példámat csak éppen ő rámdőlt és belepasszírozott az ágyba. – Hééé… te nem normális, agyonnyomsz! – visítottam, miközben megpróbáltam letuszkolni magamról a már nevető Sergit, míg végül legördült rólam és felült.

- Mit csinálsz? – vontam fel a szemöldököm, mikor láttam, hogy elkezdi levenni a pólóját.

- Miért minek tűnik? Levetkőzöm! – jelentette ki, miközben levette és nekem dobta a pólóját, ami a fejemen landolt. Lekaptam az izzadt ruhadarabot a fejemről és visszadobtam a tulajdonosának.

- Olyan vagy, mint egy ötéves, nem változtál semmit! – mondtam bosszúsan, miközben a másik oldalra fordultam.

- Naaa… Lariiis – mondja kedveskedve, majd hozzámbújik. Ránézek és az arckifejezésén kénytelen vagyok elmosolyodni – amúgy ugye tudod, hogy te vagy az egyetlen nőnemű a földön, aki megsértődik azon, ha leveszem a pólómat, amikor egy ágyban vagyunk? – vigyorodik el, mire megforgatom a szemem és fejencsapom.

- Áú, mániád, hogy állandóan bántalmazol? – simogatja meg a fejét, én pedig kinyújtom a nyelvem.

- Azthiszem, már csak jövőhéten fogunk találkozni – váltok témát, mire bólint.

- Akkor most már biztos, hogy ma mész?

- Igen, muszáj mennem, még el kell intéznem pár dolgot és így, hogy lakást is eladom, alá kell írnom pár papírt. – magyarázkodom, miközben arrébb söprök pár tincset, az arcomból.

- Aztán nem szeretném, ha mégis valami pasi lenne a dologban – fenyegetőzik Sergi, de én csak megforgatom a szemem.

- Mert mi lenne ha igen? – kérdeztem kihívóan.

- Igen? – ült fel kicsit.

- Nem, de mi lenne, ha lenne valakim?

- Előszöris bemutatnád nekem, aztán majd meglátjuk, hogy megüti-e a mércét…. – mondta komolyan.

- Élvezet az unokahúgodnak lenni, Sese! – mondom játékosan, hiszen pontosan tudom, hogy mi áll Ramos beteges féltésének a hátterében, de ez egy hosszú történet.

- Beszéltem este Xabival, Londonba fog utazni a 11 órás járattal, azzal amivel te is mész. Elintéztem vele, hogy szálljon át Lyonban, ne pedig Párizsban, ahogy eredetileg tervezte.

- Varázslatos! – húztam el a számat, mert már gondoltam, hogy mi következik, amikor belekezdett a mondatba. Mintha a világ összeesküdött volna ellenünk (Sergióval) hogy sehogy ne tudjuk egymást elkerülni.

- Így legalább nem unatkozol majd annyira a 10 órás repülőúton – fájdalmasan felnyögtem, tíz óra… uramnehagyjel!

- Mondd csak attól nem félsz, hogy esetleg elcsábítom a te Alonso barátodat, vagy esetleg fordítva? – kérdeztem felháborodottan, nagyon idegesített ez a képmutatás Xabi részéről, de tulajdonképpen lehet, hogy csak udvariasságból egyezett bele…

- Áh, ki van csukva, tökéletesen bízom Xabiban. Ők Nagoréval az álompár, minden párnak ilyennek kéne lennie! – jelentette ki magabiztosan, mire én elfojtottam magamban minden megjegyzést és inkább átfordultam a másik oldalamra, majd úgy ahogy voltam, ruhában, elnyomott az álom.