18. fejezet

Lara

A Xabival folytatott veszekedés nagyon felzaklatott, kénytelen voltam bezárkózni a mosdóba, hogy rendezzem a gondolataimat. Leroskadtam a wc-re. „te küldtél el, akkor este, te voltál az, aki eltűnt utána, és az is te voltál, aki egyetlen hívásomra és levelemre sem válaszolt” ez a mondat szinte visszhangot vert a fejemben. Nincs igaza, győzködtem magam. Ha velem akart volna maradni, akkor ott marad. Nem megy el. Kisétált az ajtón és ott hagyott. Egyedül. Előhalásztam a táskámból a telefonom és felmentem az internetre. Beléptem az e-mailjeim közé és előkerestem a Xabitól kapott tíz üzenetet. Ki akartam őket törölni, már akkor, amikor megkaptam, de nem vitt rá a lélek, így mikor beléptem ugyanúgy ott világított a tizes szám a bejövő üzeneteknél, immár három éve. Minden nap láttam ezt a számot és minden nap emlékeztetett rá, de mégsem tudtam sem elolvasni, sem kitörölni őket. Most erőt vettem magamon és megnyitottam az elsőt, ami egy héttel az elválásunk után érkezett.

Lara,

Mi van veled? Miért nem veszed fel a telefont? Nem kell beszélned velem, csak tudni akarom, hogy jól vagy! Kérlek írj!!!

Xabi

Majd a másodikat:

Lara,

Sergio azt mondta, hogy Lyonban vagy. Jól vagy? Válaszolj kérlek!!!

És a harmadikat:

Lara,

Az Istenre kérlek, mondd meg hol vagy! Hatalmas ökör voltam! Kérlek találkozz velem, mindennap rád gondolok, vedd fel kérlek a telefont! Beszéljünk!

A negyediket:

Lara Ramos,

Ha nem válaszolsz, utánad megyek és nagyon megbánod! Aggódom érted!!! Szeretlek! Hallod? Válaszolj!!!

Éreztem, hogy valami nedves végigcsorog az arcomon gyorsan odakaptam és megdörzsöltem a szemem. Nem fogok itt sírni! Megsértett! Megbántott! Elhagyott! Amikor ott volt a lehetőség, elszalasztotta! Továbbléptem, mint ahogy ő is. Nem olvastam tovább az üzeneteket, kijelöltem őket és a törlésre kattintottam. Nem foglalkozom ezzel tovább. Nem akarok vele beszélni! Nem és nem!!! Szinte megugrottam, amikor megcsörrent a mobilom, a kijelzőn láttam, hogy a Franciám keres. Nem voltam abban az állapotban, hogy beszéljek vele, de erőt vettem magamon, el kell felejtenem ezt az egész ügyet. Meg kell szoknom, hogy néhanapján találkoznom kell vele és nem kaphatok idegösszeomlást mindannyiszor, ahányszor csak összefutunk. A készülék kitartóan rezgett. Mégegyszer megtöröltem a szemem és megérintettem a „fogadás” feliratot:

- - Bonne nuit, ma chéri! – szólt bele a telefonba.

- Neked is, kedves! – mosolyodtam el a köszöntésen.

- Hogy telik az ünneplés? – érdeklődött a Franciám kedvesen.

- Már mindenki nagyon-nagyon részeg. – húztam el a számat, mire felkacagott.

- Ezek a focisták…

- Na igen… és neked? Hogy telik az este?

- Csendesen. Áthívtam pár havert és itthon FIFÁztunk és söröztünk. – mondta kellemes baritonján.

- Kár hogy nem vagy itt – sóhajtottam.

- Nekemis hiányzol, chéri! Mikor látlak?

- Holnap este? Vagyis ma... - néztem az órámra ami már fél egyet mutatott - Meggondoltam magam és inkább Franciaországba repülök először.

- Nagyszerű! Lesz egy meglepetésem! – mondta sejtelmesen.

- Tudod, hogy nem szeretem a meglepetéseket és fáradt is leszek! – duzzogtam.

- Ígérem, hogy nagyon jó meglepetés lesz!

- Ajánlom is! – mosolyogtam bele a telefonba, mire ismét felkacagott.

- Beszéltél már az unokatestvéreddel? – érdeklődött.

- Nem, majd este! – na az lesz még egy szép beszélgetés, túrtam bele a hajamba.

- Rendben. Álmodj szépeket ma fleur espagnole!

- Sueños dulces mi francés!

Leraktam a telefont és a táskámba süllyesztettem a készüléket. Felálltam és kinyújtóztattam az elmacskásodott lábaimat. Azt szerettem a franciámban, hogy mindig meg tudott nyugtatni, ha szükség volt rá. Most is ezt tette, akaratán kívül. Visszaemlékeztem az első beszélgetésünkre, na az viszont már csöppet sem volt ennyire megnyugtató.

2 évvel korábban

Idegesen markolásztam a szék karfáját. A repülő épp landoláshoz készülődött. A pilóta bejelentette, hogy mindenki kapcsolja be az öveit. Nekem aztán nem kellett kétszer mondani. A lehető legszorosabbra húztam a pántokat és megkapaszkodtam az előttem lévő ülésben. Utáltam repülni és ráadásul ideges is voltam. Előreláthatólag egy évet fogok eltölteni Lyonban, ahol senkit sem ismerek. Már a készülődés is tiszta stressz volt. Anyáék még csak-csak megértették a döntésemet, miszerint külföldön tanulok tovább, de Sergio aztán nem! Egy hétig nem szólt hozzám, de végül megtört és még a pakolászásban is segített. Úgy tűnt, hogy a három bőrönd nem lesz elég a cuccaimnak, így Sese kisegített még eggyel. Gondolom abban reménykedett, hogy így lesz majd ürügye eljönni és leellenőrizni a helyzetet, ugyanis az volt a meggyőzödése, hogy egy pasi miatt választottam Franciaországot. Ebben ugyan nem is tévedett nagyot, mert valóban így volt. Csak az a pasi már ötven éves és a legjobb ballettoktató Európában. Mikor végre sikeresen túléltem a landolást elindultam, hogy összeszedjem a bőröndjeimet. Azonnal lecsaptam egy szabad kis kocsira, amire nem kis erőfeszítések árán rászenvedtem a négy bőröndöt. Már csak taxit kellett fognom valahogy. Nem tudom, hogy az idő miatt vagy amugyis így megy ez itt, de lasszóval alig tudtam egy rendes taxit találni. Miután a sofőrrel bepakoltuk a bőröndöket a csomagtartóba és megállapodtunk (egy általam horribilisan magasnak tartott) összegben, végre elindultunk a kolim felé. Szegényes történelmi ismereteimből annyit tudtam Lyonról, hogy kereskedőváros és hogy ingyenes vásárokat tartottak itt, na és persze azt, hogy IV. Henrik itt vette feleségül Medici Máriát. Hat gyerek egy megölt férj… a korabeli pletykák mindig megragadtak. Gyönyörű épületek mellett haladtunk el. Gondolatban fel is jegyeztem őket a „megnézendők” listámra. Ha jól számolom még lesz egy hetem a város és a csoporttársaim megismerésére, mielőtt elkezdődne a nagy hajtás. A taxis közben lefékezett egy hatalmas épület előtt, ami korántsem volt annyira impozáns, mint amilyennek a honlapon beállították, de ígyis nagyon szép volt. Kipakoltuk a cuccaimat a járdára, kicsengettem az ötven eurót a fuvarért és már el is hajtott. Gondoltam én hogy nincs minden rendben az árral, na de mindegy. Tanácstalanul álldogáltam pár másodpercig, azon agyaltam, hogy merjem-e kint hagyni a bőröndjeimet, amíg bemegyek a portára érdeklődni. Végül arra jutottam, hogy ember legyen a talpán, aki tíz perc alatt meglép 4 dögnehéz bőrönddel, így bementem. A portás bácsi kicsit gyanakodva méregetett, de miután kifejtettem neki (franciául, mert itt bizony az számít a legjobban. Valahogy a franciák úgy gondolják, hogyha nem tudsz franciául, akkor mi az istennek jössz Franciaországba, mert ők ugyan meg nem szólalnak más nyelven, pláne nem spanyolul, az ősi ellenség nyelvén) hogy ki vagyok és mit is akarok, majd mosolyogva intett két arra lébecoló diáknak(gondolom) hogy segítsenek nekem felcuccolni a negyedikre, ugyanis ott lesz a szobám, amit egy Bordeaux-i lánnyal fogok megosztani. A szobánk nem volt nagy, de mégis kényelmesnek tűnt. Az ajtón belépve egy kisebb nappaliszerűségbe érkeztünk majd balra és jobbra is volt egy ajtó. Az enyém a baloldali volt. Megköszöntem a srácoknak a segítséget, majd mondtam nekik, hogy dobják csak le a bőröndöket. Ők ezt örömmel megtették, majd eltűntek a szobából. Egyesével berángattam a cuccokat a szobámba, mikor másodjára fordultam szembetaláltam magam egy magas szőke lánnyal, aki épp az egyik bőröndöm(Sergi bőröndje) címkéjét olvasta.

- Helló K. Benzema, én Marion Lombardi vagyok!– lépett hozzám mosolyogva, majd üdvözlésre nyújtotta a kezét. Kissé meglepődtem a köszöntésen, de aztán arra gondoltam, hogy ez valami itteni szokás, amit én még nem ismerek, így elfogadtam a felém nyújtott kezet.

- Helló Marion, Lara vagyok Lara Ramos – Marion egy pillanatra felhúzta a szemöldökét.

- Azthittem valami K-val kezdődő neved lesz, de legalábbis Benzema. – magyarázkodott, mire csak meglepetten megráztam a fejem.

- Befejezem a pakolást, aztán visszajövők – mondtam, majd megfogtam a legközelebbi bőröndöt és elkezdtem bevinni a szobába, majd hirtelen kiengedtem a kezemből és ennek köszönhetően sikeresen a lábamon landolt.

- Basszus… áú… - nyögtem, miközben a fájós lábfejemet dörzsölgettem. – Mit mondtál Marion? Mi van ráírva arra a bőröndre? – kérdeztem a kanapé szélére roskadva, mivel annyira sajgott még a lábam, hogy magam nem tudtam odamenni megnézni.

- K. Benzema és egy telefonszám. – ismételte.

- Egészen biztos vagy benne? – harapdáltam a szám szélét, de immáron nem a fájdalomtól, hanem a kétségbeeséstől. Az utolsó bőröndbe kerültek a legfontosabb cuccaim, tusfürdő, fehérnemű, az összes kozmetikai szarság, de aminek a felére legalább szükségem van, hogy embert varázsoljak magamból egy-egy esős vasárnapon… Kezdtem kétségbe esni. Ráadásul az Sergio bőröndje volt.

- Tudok olvasni – nézett rám rosszallóan.

- Jó-jó ne haragudj, de… azthiszem összecserélték a bőröndömet ezzel a K. Benzemáéval. Aki a nevéből ítélve lehet hogy arab, szóval előszöris meghallgatjuk, hogy a csomag nem ketyeg-e? – gondolkoztam hangosan, mire Marion csak megrázta a fejét.

- Te tiszta bolond vagy… de tetszik! – mosolyodott el a végére. – Nem nyitjuk ki?

- Ááá… szerintem csak hívjuk fel ezt a számot… - ráztam a fejem tiltakozva, de Marion már ott is volt a bőröndnél és letépte a ragasztószalagot a cipzárról. – Ez nem túl jó ötlet, még a végén meggyanúsítanak, hogy elloptunk belőle valamit.

- Ugyan, dehogy – legyintett Marion, akivel sikeresen átugrottuk a kínos ismerkedést és egyből a bűntársak lettünk(majd később jó barátnők) és már fel is csapta a bőrönd tetejét. A tartalmán mindketten elámultunk, ugyanis tele volt különböző színű Lyon mezekkel, amiknek a hátán Benzema felirat volt és egy nagy tizes.

- Hozom a laptopom - pattant fel Marion, mielőtt még tiltakozhattam volna. Nagy ámulatomban akaratlanul is tovább turkáltam a bőröndben, de semmi érdekes dolog nem került elő, csak pár Calvin Klein alsó, egy farmer, és két-három szimpla póló és… öhm… két doboz óvszer… - Nah itt is vagyok! – telepedett mellém a földre a szőke lány. Elindította a böngészőt, majd bepötyögte a keresőbe, hogy K. Benzema. A google egyből 4 és fél millió találatot dobott ki nekünk erre a névre, de nem kellett sokáig keresnünk, mert már az első találatnál beazonosítottuk az ismeretlen „bőröndtolvaj” kilétét.

- Ezt a piszok mázlit! – bökött oldalba Marion.

- Hmmm…? – néztem rá.

- Ez egy tök jó pasi! – tagolta, miközben nagy szemeket meresztett a képernyőre.

- Jah, nem rossz… - morogtam, miközben éppen azzal voltam elfoglalva, hogy a bőröndön lévő számot bepötyögjem a telefonomba. És varázsütésre, ahogy elmentettem, máris ott villogott a kijelzőn, hogy Karim Benzema.

- Ő az… most mit csináljak? – néztem Marionra tanácstalanul.

- Az előbb még nem érdekelt a srác mostmeg itt parázol, hogy felvedd a telefont… hát kezdetnek mondjuk felvehetnéd és megmondhatnád a neved – zárta rövidre a dolgot, mert látta, hogy nem nagyon veszem a lapot. Bólintottam és felvettem a telefonom.

- Halló. Itt Lara Ramos, kivel beszélek? – Marion felmutatta mindkét hüvelykujját.

- Itt pedig Karim Benzema. Most vettem észre, hogy történt egy kis félreértés ma a reptéren és véletlenül az ön bőröndjét hoztam el. – hadarta – megkérdezhetném, hogy az enyém önnél van-e?

- Öhm…ja…igen, egy perc, máris nézem, még nem nagyon jutottam odaáig, hogy megnézzem. – magyarázkodtam, miközben a bőröndhöz léptem és elkezdtem benne motoszkálni, hogy hallhassa a telefonban is. – Ó igen, K. Benzema, ez lesz az!

- Remek, mikor tudná elhozni? – kérdezte, mire én csak felkacagtam.

- Hogy én mikor? Hát Én aztán semmikor, viszont maga egészen nyugodtan eljöhet érte szinte bármikor. Rue Francois Vernay 12. Várom! – mondtam és leraktam a telefont, majd lehuppantam a kanapéra.

- Ezek a focisták! Még elvárja, hogy én vigyem el neki a bőröndjét… Pedig le merem fogadni, hogy van legalább három autója! – háborogtam. – Kedves Karim Benzema, fogsz te még nekem könyörögni, hogy eljöhess hozzám.

- Fogadás? – nyújtotta felém Marion a kezét.

- Legyen! Fogadok, hogy Monsieur Benzema az ajtómat fogja kaparni egy hónap múlva! – csaptam bele a szőke lány tenyerébe.

- This is a beginning of a beautiful friendship… - jegyezte meg Marion, mire mindketten elkezdtünk nevetni.