Lara Ramos-Xabi Alonso

Sziasztok! Előszöris boldog Újévet mindenkinek! Elkészült az újévi ajándékom nektek, a már beígért Lara-Xabi novellácska. Nagyon élveztem a megírását(bár nem vagyok maximálisan megelégedve vele), remélem ti is hasonlóképpen fogtok érezni, mikor olvassátok. A véleményetekre pedig most különösen számítok! Puszi!


2007-Róma

Szerda volt. És ha szerda, akkor próba. Hajnali nyolc órától. Harmadjára csaptam az ébresztőórára és félálomban a másik oldalamra fordultam. Magamban máris a kifogásokat kerestem, hogy miért nem megyek be a suliba. Persze valahol mélyen tudtam, hogy öt percen belül úgyis felkelek, szépen megiszok egy kávét, aztán az órára pillantok, és iszonyatos sprintbe kezdek, hogy elérjem a buszt miközben magamban ezredjére is megfogadom, hogy holnap hamarabb fel fogok kelni. Mégis, annyira édes volt eljátszani a gondolattal, hogy most ágyban maradok és fel sem kelek legalább tízig, majd szép lassan kibattyogok a szemközti pékségbe és veszek három isteni finom csokis fánkot majd a városban sétálgatva elmajszolom, és persze utána itthon végignézhetném az összes Dexter részt, amivel le vagyok maradva. Vagy akár még egy kávézóba is bemehetnék… Ring… ring… ring… Sóhajtva ültem fel és a hajamba túrtam, hunyorogva pillantottam az ébresztőórára olyan „legközelebb én győzök, öcskös” pillantással, majd kimásztam az ágyból és az ablakhoz mentem, hogy felhúzzam a redőnyt. A felkelő nap fájdalmasan a szemembe villant. Jó volt kinézni a városra, szinte ez volt az egyetlen előnye annak, hogy a hetediken laktam. Elfordultam az ablaktól és a szekrényéhez mentem, gyorsan előrángattam egy farmert és egy pulcsit majd magamra kaptam őket. Áldottam az eszem, amiért tegnap este még volt lelkierőm bedobálni a cuccaim a táskámba. Becsaptam magam mögött az ajtót és lerohantam a lépcsőn, egészen beleszédültem. Régi építésű lépcsőház volt, tekergő lépcsővel. Igazából, bármennyire is szidtam kis lakást, ugyanannyira szerettem is. Elképzelhetetlen lett volna a reggelem Seniora Nunez ajtócsapkodása és szörcsögő kávéfőzőjének hangja nélkül, mint ahogy a házfelügyelő mosolygós fejcsóválása nélkül is, ahogy minden reggel elrohantam mellette egy gyors „jó reggelt”-tel. Pontosan három percet késtem, még láttam, ahogy a busz kifordul a megállóból. Bosszúsan vágtam le a földre a táskám, mire a mellettem álló öreg néni megrezzent és észrevétlenül arrébb ment pár lépést. Leguggoltam és idegesen kutattam a táskámban a cigisdoboz után. Tudtam, hogy nem lehetne, de most szükségem volt rá. Már az első slukk után éreztem, hogy a nikotinnal együtt a nyugalom is szétárad a testemben. Próbáltam végiggondolni a lehetséges eshetőségeket. A következő busz ötvenötkor jön, tehát esélytelen, hogy beérjek nyolcra úgy, hogy még át is kell öltöznöm. Taxit fogni képtelenség és drága is, tehát marad a séta, vagy a futás, akkor, hogyha nagyon sietek, talán csak tíz-tizenöt percet kések. Kelletlenül felálltam, a vállamra kaptam a táskám és elindultam a suli felé. Közben pedig kifogásokat és mentségeket találtam ki, hogy miért is kések. Megint. Persze Adela tudni fogja, hogy igazából mindegyik rokonom makkegészséges, a kulcsom nem tört bele a zárba, hanem a táskámban lapul és a házban sem volt csőtörés. Egykedvűen kerülgettem az embereket, miközben az élet nagy dolgain elmélkedtem. Ez volt az utolsó előtti hetem Rómában. Sajnáltam, hogy el kell mennem, mert az itt eltöltött hat hónap alatt nagyon megkedveltem a várost és sok barátot is szereztem. Persze hiányzott a családom és a madridi barátaim, de lassan kezdem megszokni ezt az utazgatós életmódot. Elvégre csak 18 éves vagyok, ráérek még a komoly dolgokra. Bár kissé furcsa abba belegondolni, hogy ez az utolsó évem a suliban. Sosem voltam éltanuló, de ami érdekelt azt szívesen tanultam, mindig a tánc volt számomra az első és szerencsére hamar be is bizonyosodott, hogy jó vagyok benne. Most éppen egy ösztöndíj miatt kaptam lehetőséget arra, hogy az utolsó félévemet itt, Rómában fejezzem be. Először fura volt, hogy anyu szoknyája mellől kikerülve egyből mindenről magamnak kellett gondoskodnom, de hamar belejöttem. Szerencsére az ösztöndíjamból és az előadásokért kapott pénzből kényelmesen meg tudtam élni. Útban a táncművészetire elhaladtam a kedvenc kis mozim mellett, ahol nagy plakátokkal hirdették az esti programot. Hitchcocktól adják a Pschyhot. Már meg is van, mit csinálok este. Közben az órámra néztem, ami éppen 7:55-öt mutatott, így abbahagytam az álmodozást és inkább elkezdtem rohanni. Szemrehányó pillantások közepette 10 perces késéssel estem be az órámra, miközben Adela lecseszését hallgattam, kedves barátnőm Michaela kézzel-lábbal próbálta a tudtomra adni, hogy este mennek valahova és hogy menjek velük, majd addig-addig ügyeskedett, míg a bemelegítésnél mellém került.
- Nah, figyelj, este megyünk bulizni ugye jössz? – nézett rám reménykedően, de én csak megráztam a fejem.
- Bocsi, már más programom lesz este.
- Húúú randi?
- Mondhatni – húztam az agyát.
- Na ne már, és kivel? – kíváncsiskodott.
- Anthonyval. – utaltam a főszereplő, Anthony Perkinsre.
- Hmm, jól hangzik! Aztán mindent el kell majd mesélned! – bökött oldalba.
- Naná! Feltétlenül! – nem maradt több időnk traccsolni, mert Adela mindkettőnket kihívott és óra végéig kínzott.

Óra végére körülbelül a halálomon voltam, sajogtak a lábaim és kopogott a szemem az éhségtől. A csajokkal beültünk reggelizni, ahol mindenki a titokzatos Anthony felől kérdezett én pedig mosolyogva válaszolgattam a kérdéseikre, majd elmentem művtörire, amit végigsmseztem Sergioval. Sergio Ramos Garcia az unokatestvérem volt. Apa és az ő apukája testvérek, így nagyon sok időt töltöttünk egymással. Szinte olyanok voltunk, mint a testvérek. Őt hiányoltam a legjobban mióta itt vagyok Rómában. Szerencsére ma csak ez a két órám volt. Gyorsan le is léptem, nem volt kedvem most a társasághoz és őszintén szólva néha egyszercsak elegem lett az olasz nyelvből. A nap hátralevő részében főzőcskéztem, punnyadtam és kitakarítottam a lakást a nyolc óra hamar eljött így csak magamra kaptam egy farmert egy fekete garbóval meg egy babacipővel és már rohantam is. Ahogy az már várható volt, nem voltak túl sokan a moziban, de én pont ezt szerettem. A kabátomat ledobtam a mellettem levő székre és belesüppedtem az ülésbe a térdemet pedig az előttem levő szék támlájának támasztottam. Elkezdődött a film. Már éppen kezdtem volna beleélni magam és kellemes transzba esni, amikor valaki lehuppant mellém. Pont ide, volt még vagy száz másik üres hely a moziban, de neki pont mellém kellett levágódnia. De ez volt a kisebbik gond, a nagyobb az, hogy az illető folyamatosan a telefonját nyomogatta, ami persze az én szemembe világított, a béka segge alá teperve a film élményét. Már épp ott tartottam, hogy elküldöm a francba, amikor a zsebébe süllyesztette a készüléket és végre átadhattam magam a filmnek. Meglepően hamar vége lett, persze ez a jó filmekkel mindig így van. Kigyulladtak a fények én pedig szemügyre vettem a merénylőm arcát. Helyes fazon volt, gyönyörű barna szemekkel és olyan jókisfiús kinézettel. Az öltözködésében nem volt semmi fantázia egy farmert és egy inget viselt rajta egy sötétkék pulcsival. Nagyon nem illett a szakadt művészmozis környezetbe. Észrevehette, hogy őt bámulom, mert rám pillantott, mire én elkaptam a tekintetem és a kabátomat kezdtem keresni, meg is lett azzal a kis bibivel, hogy a barnaszemű úriember épp rajta terpeszkedett és úgy tűnt, hogy esze ágában sincs még az idén felállni. Nem akartam énis a hátralevő életemet egy lepukkant moziban tölteni, így megszólítottam:

- Elnézést uram, megtenné, hogy…

- Hát ezt nem hiszem el, hogy sehol sem lehet egy perc nyugta az embernek. – morogta spanyolul, amit nem tudtam, hova tenni. Bár látszott rajta, hogy nem számít arra, hogy értem, amit mond, mert olaszul folytatta, immár felém fordulva – adjon egy lapot kisasszony és mondja, hogy milyen névre írjam. – Hát ez teljesen megzakkant, mit gondol, hogy mit gondolok ki a franc ő?

- Hát tőlem akár, az atyaúristen nevére is írhatja, amit akar, de előbb álljon fel a kabátomról! – nem tudom, hogy azért vörösödött-e el, mert nem azt válaszoltam, amit várt vagy mert mindezt spanyolul tettem, de mindenesetre úgy pattant fel, mintha rugóra járna.

Énis felálltam, miközben a kiszabadult kabátomat szorongattam, szegény kicsit összegyűrődött, bár el kellett ismernem, hogy nem volt annyira rossz dolga, mert igen formás volt a hátsó, aminek terhét viselnie kellett. A pasas megdöbbentően magas volt én maximum az állát értem volna el a fejemmel. Sosem voltam túl magas, de ez nem volt gond, mert buktam a magas palikra. Egy vállvonással elintéztem az előbbi incidenst, majd elindultam kifelé. Odakint viszont szakadt az eső. Én marha, pedig se elég pénzt nem hoztam magammal se bérletet, gondolván, hogy majd a Psychotól borzongva kellemesen hazakommandózom a sötét római utcákon. Szerencsémre viszont úgy tűnt, hogy nem fog sokáig esni, így átlibbentem a szemközti kávézóba. Pár perc múlva, már egy extrafinom fahéjas forrócsoki mellett elmélkedtem, mikor valaki megállt előttem, eltakarva a fényforrást. A magas pasi volt.

- Elnézést kisasszony, leülhetek? – kérdezte. Nem tudom, hogy a bűntudat vagy valami másik sötét szándék, netalán ötletet merített a filmből és eltökélt szándéka, hogy hazazáig követ, majd meggyilkol a zuhany alatt vezérelte erre, mindenesetre, mire észbe kaptam ott ült velem szemben. – Előszöris bocsánatot szeretnék kérni, ami a moziban történt, kissé labilis vagyok mostanság – magyarázkodott. Úgy tűnt, hogy eltökélt szándéka, hogy levesz a lábamról, mert egy térdrogyasztó féloldalas mosolyt villantott felém. Mitagadás, nem járt messze a céltól.

- Nem történt semmi, mindenkivel előfordul – mondtam, miközben énis bevetettem az elbűvölő mosolyom. Nem tudom, hogy hogy vitt rá a lélek, hogy leálljak egy idegennel flörtölni, de ő kezdte szóval…

- Maga spanyol ha nem tévedek!

- Nem téved, valóban az vagyok. – a lábaimat keresztbe tettem, mert valami megmagyarázhatatlan ok miatt elkezdtek remegni.

- És mi szél hozta ilyen messzire? – kérdezte kedvesen.

- Ösztöndíjas vagyok. Madridból.

- Nahát, kicsi a világ! És milyen ösztöndíj?

- Tánc, ballett. – mondtam büszkén, majd kortyoltam egyet a forrócsokimból, ami nem hazudtolta meg a nevét és valóban forró volt. - Baszki – csúszott ki a számon. Na fasza, oda a komoly úrinő státusomnak.

- Na és maga mit keres itt? – vágtam ki magam, mert a leereszkedő mosolygása, már kissé irritált.

- Nyaralok, ha lehet így mondani. Egyébként pedig focizom…

- Sokan fociznak – vágtam közbe hetykén. – többek között az unokatestvérem is.

- Biztos vagyok benne, hogy az unokatestvére is nagyon tehetséges, de nekem ez a munkám. – mosolygott tovább.

- Hát elég tehetséges lehet, mert két éve a Reálhoz igazolt. – na ezen ledöbbent. Le mertem volna fogadni, hogy ő valami kis másodosztálybeli csapatnál rúgja a bőrt, abból ítélve, amilyen arcot vágott. Döbbenetében még azt is elfelejtette, hogy eddig magázódtunk.

- Mert hogy hívják az unokatestvéred?

- Sergio Ramos Garcia. – jelentettem be ünnepélyesen.

- Sergi az unokatesód? Együtt játszom vele a válogatottban. Nem is tudtam, hogy ilyen szép unokahúga van – és tessék itt van egy bók és a határozottságom? Újra sehol.

- Az unokahúga köszöni szépen, amúgy Lara Ramos vagyok. – nyújtottam ki a kezem.

- Én meg Xabi Alonso. – fogadta el a felé nyújtott kezet.

Az idő pergett és közben az eső is elállt már, de mi még mindig beszélgettünk. Xabi nagyon kellemes társaság volt, a mély hangja és a nevetése teljesen elvarázsolt. Elmondta, hogy most a Liverpoolban játszik, amit nagyon szeret énis meséltem neki pár apró dolgot az életemből. Abszolút megértettük egymást, kiderült, hogy zeneileg és filmügyileg is egymásra vagyunk hangolódva. Épp egy csapattársáról mesélt egy történetet, amikor a pincérnő megzavarta az idillünket és közölte, hogy már egy óra van ezért zárnának. Kiszakítottam magam a barna szempár bársonyos fogságából és felálltam, majd a kabátom után nyúltam, de Xabi egy határozott mozdulattal kivette a kezemből és felsegítette. Ez volt az a pont azt hiszem, amikor menthetetlenül belehabarodtam, amit az agyam notóriusan ellenzett, felhozván a logikusabbnál, logikusabb ellenérveket miszerint Xabi majd 10 évvel idősebb tőlem, Liverpoolban él és soha, de soha nem foglalkozna egy ilyen lánnyal mint én. Viszont a gyarló szívem belekapaszkodott minden apró dologba, amit akár Úgy is lehetne értelmezni… Xabi Alonsoban számomra megvolt mindaz, amit a férfiakban kerestem. Szórakoztató volt, de mégsem erőltetett, megértő volt, de mégsem patetikus, nyugodt, de nem unalmas, udvarias és azok a szemek… Nem akartam kimenni a kávézóból, féltem, hogyha kilépek ebből a varázsvilágból, akkor minden azonnal köddé válik. Próbaképpen odakint összeszorítottam a szemem, majd újból kinyitottam és döbbenten láttam, hogy ő még mindig ott áll velem szemben, lazán zsebredugott kézzel és legalább annyira zavarban, mint én.

- Hát lehet, hogy túlzás és nem is szoktam ilyet csinálni, de nem adnád meg a számod? Szeretnék még találkozni veled… - kezdte ő. Rendkívül csábító volt az ajánlata, de nem akartam még jobban fájdítani a szívemet, mert tudtam, hogy minél tovább húzzuk, annál nehezebb lesz majd az elválás, így viszont ezt a napot elkönyvelhetem életem legszebb napjai közé.

- Szerintem ez nem lenne túl okos dolog… - látszott rajta, hogy meglepődik azon amit mondok, és némi szomorúságot is láttam megcsillanni a szemében., de lehet csak képzelődtem. – Ne várj tőlem okos gondolatokat és meggyőző indokokat, én csak egy 19 éves lány vagyok – erre elmosolyodott, de úgy tűnt kíváncsi arra, hogy mit akarok mondani így hát folytattam – ne cseréljünk telefonszámot, nem szeretném várni, hogy felhívsz-e vagy sem – tiltakozni próbált, de leintettem – és ne ígérj találkozót sem, bízzuk a Sorsra a dolgot, ha úgy gondolja, hogy nekünk még nem itt van vége a történetünknek, akkor egész biztosan találkozni fogunk! – úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, de végül meggondolta magát és mégsem tette csak rám mosolygott, majd megölelt és elbúcsúzott.

A Sors pajtás viszont kicsit sem tétlenkedett, másnap az óráim után az épületből kiérve egy mosolygó Xabi Alonsoval találtam szemben magam. (Később bevallotta, hogy nem a Sors inkább ő volt az ,aki összehozta ezt a találkozót utánnakérdezve az óráimnak.)

- Hogyhogy te itt? – kérdeztem meglepetten. Nem úgy képzeltem az eszményi találkozásunkat, hogy én előtte három órát izzadok a táncteremben. De ő csak megvonta a vállát, majd kivette a kezemből a sporttáskámat.

- A Sors. – mondta olyan ártatlanul, hogy nem álltam meg mosolygás nélkül. – Mi a terved délutánra?

- Hát, mi legyen? – szégyelltem magam, amiért ilyen könnyen beadom a derekam, de ellenállhatatlan volt.

- Arra gondoltam, hogy körbenézhetnénk kicsit a városban, én harmadik napja vagyok itt, de csak a Colosseumig jutottam – vallotta be.

- Rendben, de előbb muszáj hazamennem, nem gondolod, hogy így emberek közé merészkedem! – mutattam végig magamon.

- Miért? Nagyon csinos vagy!

- Egy frászt! Ezt te sem gondolhatod komolyan! – intettem le. Végül megállapodtunk abban, hogy hazajön velem, azt mondta nem akarja megint a Sorsra bízni a találkozásunkat, mert azt már lehet nem lenne annyira könnyen megszervezni, a római albérletek számát tekintve. Azthiszem életem folyamán ez volt a leggyorsabb elkészülésem. Az aranytartalékomból még egy olyan szoknyát is elő tudtam kaparni, amit csak KDPk (Különösen Dögös Pasi) esetén veszek fel.

- Aztamindenit! – nézett végig rajtam elismerően, amikor kilibbentem a dögös szerelésemben. – Gyönyörű vagy! – csúszott ki a száján.

- Nah indulhatunk? – kaptam fel a kistáskám. Csodálatos délutánt töltöttünk együtt a városban bóklászva.

Rengeteg helyen jártunk és rengeteg mindenről beszélgettünk. Azt az egy témát viszont, hogy van- e valakije rendkívül gondosan kerülte. Egy szót sem tudtam kihúzni belőle. Az interneten utánanézni pedig nem mertem. A csütörtöki napunk is gyorsan eltelt, búcsúzáskor ismét csak megölelt, majd már ott sem volt. Otthagyva engem a kétségek között, hogy ez most randi vagy nem? Másnap viszont ismét megjelent a sulinál (reményeimet beváltva). És ez így ment tíz napon keresztül. Körbejártuk egész Rómát, elmentünk a kikötőbe, pénzt dobtunk a Trevi-kútba, álmodoztunk az Angyalvárnál, lopott nekem rózsát a Borgiák kertjéből… minden annyira idilli volt, annyira meseszerű, kivéve az elbúcsúzás, ami továbbra sem volt több egy ölelésnél. Minden este összetörte a szívem és mindennap újból meghódított.

Remegve vártam az utolsó előtti napomat Rómában. Míg korábban azért, mert ma este lesz a fellépésünk, a zárógála, most pedig azért, mert közelgett a végső búcsú. Végső lesz? Megint megölel aztán nem látom soha többé? Vagy mégsem? Női ösztöneim azt súgták, hogy ő is ugyanannyira szeretné az utóbbit mint én, mégis volt benne valami, ami meggátolta. Terveink szerint este megnézi az előadásunkat, majd nálam megvacsorázunk és… és majd meglátjuk, hogy lesz-e és. Rendkívül nagy műgonddal választottam ki az esti ruhámat. Vajon ma megtörténik? Lehetek annyira szerencsés, hogy életem szerelme lesz az első, akivel átélem a lehető legcsodálatosabb élményt, ami egy nővel csak történhet? Kétségek közt örlődtem, mégis igyekeztem pozitív irányba terelni a gondolataimat. Előadás után pedig már méterekről repültem Xabi karjaiba.

- Csodás voltál! És csodásan nézel ki! – szorított magához.
-
A várva várt csók viszont most is elmaradt csak egy pillekönnyű csókot kaptam a homlokomra. Kissé csalódottan, de annál nagyobb reményekkel vártam az este további részét. Egyikünk sem szólalt meg egészen hazaáig. Még a liftben sem. A lakásban már szinte minden össze volt pakolva holnapra a legszükségesebbeken kívül. Először nem az ebédlőasztalhoz ültünk, hanem a kanapéra. Legalábbis Xabi odaült én pedig követtem. Percekig ültünk ott csöndbe és sötétbe burkolózva, míg végül kibukott belőlem :

- Velem van a baj? Mondd, ha igen! Hidd el, én nem várok tőled semmit, de azt gondoltam, hogy ha már minden napodat rám fecsérelted, akkor esetleg te is érzel… - és akkor végre megtörtént, a legédesebb közbevágás, amit csak el lehet képzelni. Xabi Alonso megcsókolt. Csak pár másodperc volt az egész, ahogy a puha ajkak az enyémhez értek, de csodás volt. Kicsit távolabb húzódott, majd a tenyerébe zárta az arcomat, kényszerítve, hogy a szemébe nézzek.

- Hogy gondolhatod, hogy veled van a baj? Annyira gyönyörű vagy, annyira édes én pedig nagyon- nagyon önző!

- Miért lennél önző? – kérdeztem, amikor a kalimpáló szívem kissé elcsendesedett és már nem kellett attól félni, hogy elnyomja a szavaimat.

- Azért, mert nem bírtam ki nélküled, azért mert nem tudtalak otthagyni akkor mozi után és mert mindennap látnom kell téged. Mióta veled vagyok azóta érzem, hogy élek! – most én nem bírtam tovább és megcsókoltam.


Egy pillanatig még tétovázott, de aztán már csak azt éreztem, hogy a keze a derekamra csúszik és az ölébe húz. Rendkívül boldog voltam. Percekig csókolóztunk, majd elváltak az ajkaink én próbáltam levegőhöz jutni és visszakapni a józan eszem, miközben ő belecsókolt a nyakamba, felsóhajtottam. Éreztem, ahogy lehúzza a cipzárt a hátamon szabaddá téve azt a simogató ujjainak. Sietve próbáltam én is kigombolni az ingét, miközben másik kezemmel az állát felemelve megcsókoltam. Levette magáról a zakót, majd kigombolva az utolsó két gombot, az inget is. Az ölébe vett és bevitt a hálószobába. Az ágyon immár én voltam felül és én voltam az, aki elhalmozza a csókjaival. Végigsimítottam az izmos karján és mellkasán, a számmal is bejárva ezt az útvonalat egészen az övéig, amit elkezdtem kicsatolni… és akkor hirtelen megfogta a vállam és eltolt magától, majd felült. Meglepetten és kétségbeesve tettem ugyanezt én is. Mit ronthattam el, ami ezt váltotta ki belőle?

- Lara, ezt nekünk nem szabad! – mondta, miközben a tenyerébe temette az arcát.

- De hát mit? - kérdeztem döbbenten.


- Ezt, nem szabadna együtt lennünk, ezt meg pláne nem lenne szabadna csinálnunk! – magyarázkodott még mindig lehajtott fejjel.

- Én…én azthittem te is akarod… - görbült lefelé a szám.

- Hát persze, hogy akarom! Te vagy minden gondolatom! – fakadt ki.

- Akkor? – kérdeztem vissza mostmár végképpen kétségbe esve.

- Figyelj Lara, nekem … nekem feleségem van… és egy fiam is. – Úgy éreztem magam, mint akit a szavannákról hirtelen a jeges tengerbe ejtenek. Fájt mindenem.

- Hogy mid van? – ez nem lehet igaz, csak álmodom.

- Családom. – Hirtelen az egyik legszebb szó lett az ellenségem.

- De akkor… akkor mi a francra volt jó ez az egész? Minek kellettem én neked? Gondoltad szórakozol egy kicsit nyáron? – kezdtem egyre dühösebb lenni. – Hát persze, én hülye, gondolhattam volna, hogy egy… egy ilyen férfi, mint te nem keresné olyan lányok társaságát mint én csak azért, hogy… - ekkor elkapott és megrázott.

- Lara, gondolkozz már, hogy mit beszélsz! Nézz rám! – szinte ordibált, mire én összerezzentem és ránéztem, láttam, hogy könnyes a szeme – Úgy nézek ki, mint akinek csak arra kellenél? Mindenegyes nap úgy keltem fel, hogy ma vége, ma elmondom neki, ma nem megyek el… de egyszerűen képtelen voltam rá. A lábaim feléd visznek, a szívem hozzád húz, a gondolataim csak körülötted forognak. Szeretlek, mindenemmel szeretlek, amivel csak szeretni képes az ember! - énis sírtam, dühömben, kétségbeesésemben és fájdalmamban. A mellkasának dőltem, ő pedig a hajamat simogatta. Én nem lehetek önző, nem szakíthatok szét egy családot, egy fiút az apjától. Életemben még soha nem akartam ennyire önzőnek lenni, de képtelen voltam rá. Klisékkel nyugtattam magam, hogy én még fiatal vagyok, lehet hogy nemis működne és akkor egész életemben azzal a tudattal kellene élnem, hogy tönkretettem egy kisfiú életét. Összeszorítottam a számat, majd elhúzódtam Xabitól. Letöröltem a könnyeimet.

- Menj el. El kell menned. Mi nem találkozhatunk soha többet! – bólintott, majd kiment a szobából. Emberfeletti erővel küzdöttem a könnyeim ellen, majd felálltam és követtem. Már az ingét gombolta. Végigkövettem a mozdulatait és igyekeztem minden másodpercet örökre elraktározni magamban. Mikor végzett rám nézett, én pedig elindultam az ajtó felé és kinyitottam előtte. Mikor hozzám ért megtorpant.

- Lara, ugye te is szeretsz? Tudnom kell, hogy szeretsz! – kérlelt, de nem néztem a szemébe, nem mertem, azzal minden elveszett volna, így továbbra is a földre szegeztem a tekintetemet és nem válaszoltam. Hallottam, ahogy felsóhajt és kimegy az ajtón és azzal együtt az életemből. Amint becsuktam mögötte, a földre roskadtam és kitört belőlem a zokogás.
- Szeretlek! Hát persze, hogy szeretlek! – suttogtam.