16. fejezet

Sziasztoook! Igen jól látjátok, elkészült a következő fejezet, vizsgaidőszaki hangulatomhoz méltóan eléggé hullámzó és csapongó, de remélem azért elnyeri a tetszéseteket. Ha Isten is úgy akarja akkor jövőhéten végzek a vizsgaidőszakkal (és nem ő velem) és ígérem belehúzok a részek gyártásába. .) Na de mostmár nem fecsegek, itt a fejezet a véleményteket (legyen az jó vagy rossz) továbbrais verdeső szívvel várom! Puszi nektek!


Caroline

Már pár perce vége volt a meccsnek, de én még mindig úgy ültem ott, mint valami kőszobor és próbáltam feldolgozni a látottakat. Nyertünk! Világbajnokok vagyunk!!! Körülöttem mindenki ugrált, sikoltozott, még a nagyanyám is, az én mindig visszafogott és méltóságteljes nagyanyám. Chris és Lara felváltva borultak a nyakamba! Lara Sergio nevét üvöltözte… mikor egy kéz hirtelen megragadott és nagyanyámhoz vonszolt, majd azonnal mellettem termett egy nő egy rakás éremmel. Esküszöm, fel sem fogom, hogy mi történik velem. A pályára nézek, ahol egy csomó piros mezes ember tolong, majd elindulnak felfelé. Nem tudom, mit kellene csinálnom.

- Csak akaszd a nyakukba az érmet – súgja valaki, oldalra nézek és látom, hogy Christopher az. Megérkezik az első ember. Nem fogom fel, hogy ki kicsoda, csak osztogatom az aranyérmeket. Megölelnek, megpuszilnak. Örömtől csillogó szemek mindenhol. Nagyjából akkor eszmélek fel, amikor szembetalálom magam egy vigyorgó Sergióval, aki a két puszi mellé még egy seggencsapást is megenged magának, de nem méltatlankodhatok sokáig, mert azonnal követi őt Villa.
- Nyertünk, bébi, nyertünk!!! – elkapja a nyakamat és egymás karjaiban ugrálunk. – Te miért sírsz? - kérdezi. Megtörlöm az arcom, ami valóban nedves. Észre sem vettem, hogy sírok.
- Én… én csak örülök – mondom elcsukló hangon.

David vigyorogva bólint, majd tovább megy, hogy helyet adjon a még várakozó Puyolnak és Casillasnak. Látom, hogy Iker arca is könnytől maszatos. Annyira bűbájosan néz ki, hogy ebben a pillanatban minden haragom el is száll. Megkapják az érmeket én pedig cserébe a puszikat. Casillas továbbra sem mer rám nézni. Amikor hátrafordulok, hogy elvegyem a kupát ismételten mindenki ordítozni kezd. Dög nehéz ez a szar, majd leszakad a karom, amíg Casillas el nem veszi(ki nem tépi) a kezemből. És akkor végre találkozik a tekintetünk. Nem tudok nem mosolyogni! Aztán már csak azon kapom magam, hogy Casillas az egyik kezével engem emelget a másikkal pedig a dög nehéz kupát és mindenki ordít, mint a háborodott. Nem is próbálok menekülni, teljesen átadom magam az örömnek, most pár percig önfeledten boldog vagyok. Nem gondolkozom azon, hogy mit kellene csinálnom, csak teszem, amit tennem kell. Sergio és Casillas vállán teszem meg az utat a pályáig, fogalmam sincs, miért hoztak ide, de nem is érdekel. Találkozik a tekintetem Larával, aki úgy tűnt osztozik a sorsomban, mert ő Fabregas és Pique válláról küld felém egy mosolyt. Édes deliriumban telik el a fél óra ünneplés a pályán, mikor végre kezdenek fogyatkozni az emberek. Muszáj hazamennem, hogy átöltözzek a bulira ezért gyorsan kisurranok az egyik studión keresztül. Pillanatnyi megbocsátásom akkor foszlott semmivé, amikor Casillas, az orrom és a kamerák előtt smároja le a körszájú barátnőjét, a tésztaképű Karbonérót. Dühösen, majdhogynem mindenkit fellökve szerzek magamnak egy taxit. A szállodába érve a kikészített visszafogott fekete estélyimet olyan nagy ívben hajítom a szoba másik sarkába, amennyire csak tudom és helyette előhúztam a szűkös készletemben fellelhető legdögösebb vörös estélyi ruhát. Amihez egy élhetetlen magasságú cipőt passzintottam. Minit nem mertem felvenni, de ez a szűk Donna Karen is olyan szűk volt, mintha semmi nem lenne rajtam. Elégedetten forogtam a tükör előtt bosszúra szomjazva. Közben felhívott David, hogy Lara nemsokára értem jön kocsival. Ezt nem nagyon értettem, de csak megvontam a vállam és annyit mondtam, hogy oké. A nehézfegyverzetet megbolondítottam még egy kis Armani Code parfümmel, majd teljes harci díszben lesétáltam a szálloda elé. Percek múlva egy gyönyörű Audi fékezett le előttem, amiből egy vörös koktélruhás holtsápadt Lara pattant ki.
- Tyűha, szívdöglesztő vagy! – jegyezte meg mosolyogva, de volt valami nyugtalanító a mosolyában. Talán tud valamit?
- Kösz, ez volt a célom – villantottam rá egy mosolyt, majd beszálltam az autóba.

Lara

Ahogy a pályán ünnepeltünk a fiúkkal egyszer csak szembetaláltam magam egy rosszalló barna szempárral. Ijedtemben akkorát léptem hátra, hogy csöppet sem kecsesen fenékre ültem.
- Lara? – suttogta a barna szempár tulajdonosa hitetlenkedve.

Én pedig nem tudom, hogy mitől vezérelve, de megráztam a fejem, felpattantam és elszaladtam. Meg sem álltam a hotelig. Csak a szoba csöndjében tudtam végre egy kicsit megnyugodni. A szívem kalapált mint az őrült. Azt hittem kiugrik a helyéről! Az igazat megvallva számítanom kellett volna erre a találkozásra és számítottam is, de mégsem azt váltotta ki belőlem, amit akartam. Amennyire elterveztem, hogy fölényesen és kegyesen átsiklok majd fölötte, mint egy érett nő ugyanolyan éretlen fruska módjára viselkedtem, mintha három év alatt nem változtam volna egy csöppet sem. Elterültem az ágyon és becsuktam a szemem. Természetesen egyből az ő arca úszott be elém. Nem sokat változott három év alatt, csak szőrösebb lett. Erre muszáj volt elmosolyodnom. Hallottam, ahogy kinyílik a szoba ajtaja, majd hirtelen rámvetődik valaki.

- Sergiii!!! – sikítottam, miközben jól belemarkoltam a hajába, mire ő elkezdett össze-vissza csiklandozni. - Hagyj mááár!!!– ordítottam nevetve.

- Nagyon hamar leléptél! – húzott a mellkasára, mikor végre abbahagyta a kínzásomat.

- Készülődnöm kell az estére! – vágtam ki magam.

- Örülök, hogy itt vagy te picsa! – nyomott egy nyálas puszit a homlokomra.

- Örülök, hogy bajnok vagy… picsáné! – ahogy kimondtam az utolsó szót, már pattantam is fel és bezárkóztam a fürdőszobába.

- Úgyis elkaplak – csapott az ajtóra Sergi. Mikor úgy gondoltam, hogy már elült a veszély kilopóztam, hogy magamhoz vegyem a törülközőm és a ruháimat. Sergio épp a tükör előtt álldogált félmeztelenül, mikor meglátta, hogy kijöttem, csak rámvillantott egy százegyesnek gondolt mosolyt, mire én megráztam a fejem:

- Hiába minden Sese, én már immunis vagyok a meztelen felsőtestedre.

- Akkor ezzel valószinűleg egyedül vagy a világon, Laris!

- Nem tudom, hogy mit szólna az a millió csaj, aki az ágyadba kívánkozik, ha megtudná, hogy úgy alszol, mint egy dagadt macska, lopod a takarót és hortyogsz… - hergeltem, de ő csak megvonta a vállát.

- Megelégednének csodás látványommal. – jelentette ki magabiztosan, mire én csak kinyújtottam a nyelvem és bevonultam a fürdőbe. Lassan készülődtem, miközben még mindig a Xabis témán túráztattam az agyam. Arra jutottam, hogy ha megint összefutunk érettebben fogok viselkedni. Nincs értelme tovább szenvednem miatta. Mindkettőnknek megvan a magunk élete, továbbléptünk. Senki nem tartozik semmivel a másiknak, pláne nem elszámolással. A tükörből visszanéző lány viszont valószínűleg nem ezt gondolta, mert a szeme tele volt kétségbeeséssel és olyan fehér volt, mint a fal.

- Lara, lementem, majd gyere, ha készen vagy! – kiabált be Sergi.

- Oké, sietek! – közben úgy döntöttem, hogy a kétségbeesést a szememből egy fekete szemceruzával, a sápadtságomat pedig pirosítóval fogom elűzni.

A hajamat csak átkeféltem és hátraráztam. Magamra húztam egy dögösnek gondolt pántnélküli, piros csipkeruhát és egy aranyszínű magassarkút. Felvettem a Sergiótól kapott szerencsekarkötőmet, majd még egyszer a tükörbe néztem. Egészen elfogadható volt a látvány. Kistáskámba beledobáltam a legfontosabbakat: telefon, pénz, papírzsepi, rúzs, kocsikulcs, majd elindultam. Sergi szobája, ami most az én szobám is, a tizediken volt. Sokat hezitáltam, hogy elinduljak-e gyalog vagy pedig szálljak liftbe. Mérlegelve a lehetőségeket egy tíz perces kínzás állt szemben egy tíz másodperces borzalommal. Magyarázatul csak annyit, hogy klausztrofóbiás voltam. Betegesen rettegtem a zárt helyektől. Nem viccelek, tényleg a halálomon voltam tőlük, valószínűleg azért, mert tíz éves koromban egy fél napra bennragadtam egy szekrényben egy szerencsétlen bújócskázás folyamán. Azóta sem tudtam kiheverni. Vettem egy mély levegőt és megnyomtam a lift hívógombját, miközben továbbrais erőteljesen szemeztem a lépcsővel. Egy halk csengés és az ajtó kinyílt. Nem volt olyan szűk, mint a liftek általában és hangulatosan meg is volt világítva, a bennt lévő tükör pedig optikailag tovább növelte a teret, így már kissé megnyugodtam és beléptem, majd megnyomtam a földszint gombot. Az ajtó bezárult és lefelé indultunk. A hetediken viszont újra megálltunk és kinyílt az ajtó. Meghűlt bennem a vér, amikor megpillantottam a zsebredugott kézzel álldogáló Xabi Alonsot. Ő is meglepődhetett, mert a szemei elkerekedtek és alig tudott kinyögni egy köszönést. Végül beszállt, én pedig a sarokig hátráltam. Semmi baj, Lara, túléled, 7. emelet… simán kibírod…6. emelet…mindjárt vége…5. eme… a lift újra megállt, de az ajtó nem nyílt ki. A szívem már hallható frekvencián dobogott. Xabi újra megnyomta a földszint gombot, de nem történt semmi, csak hirtelen elaludt a lámpa. Egy tompa sikoly bukott ki belőlem, mire Xabi megfordult, de ezt inkább éreztem, mint láttam. A kezeim görcsösen szorították a kapaszkodót vagy mit.

- Jól vagy Lara? – kérdezte Xabi arra fordulva, ahol engem sejtett. Ő tudta, hogy félek a bezárt helyektől. A sötét bezárt helyektől meg pláne. Megráztam a fejem, mert féltem, hogyha, kinyitom a számat kijön belőlem minden. – Megpróbálok hívni valakit. – mondta, majd Elővette a zsebéből a telefonját, és annak fényénél kereste a vészhívó gombot a liftben. Közben éreztem, hogy az arcomra kiül a hideg verejték és a lábaim is remegni kezdtek. Megnyomta a gombot, de nem történt semmi, egyre csak búgott az-az istenverte szar, de nem történt semmi, majd végre beleszólt valaki. Nem jutott el a tudatomig a teljes beszélgetés csak annyi, hogy áramszünet és még 10 perc. Még tíz nyomorult perc! Lecsúsztam a földre és lerúgtam a cipőmet. Az arcom a lift hideg falához szorítottam és próbáltam egyenletesen lélegezni. A torkomat szorongatta a sírás. Éreztem, hogy Xabi leül mellém és átkarol, majd a mellkasára húz. Nem tudtam tiltakozni, olyan voltam, mint egy rongybaba. – Nem lesz semmi baj! – nyugtatott, miközben kisöpörte a hajamat az arcomból. – Pár perc és vége. – én közben hozzábújtam és mélyen magamba szívtam az illatát, bódító volt! Kicsit csillapodott a hányingerem, ehelyett viszont elkezdtem remegni. – Mit csináljak, hogy jobban legyél? – fogta a keze közé az arcomat, de én csak megráztam a fejem, jelezvén, hogy itt már semmi nem segít, mire ő az arcát az enyémhez simította.

Nem tudtam, hogy a szívem továbbra is a lift miatt akar kiugrani a helyéről vagy már egészen más miatt. A borostája karcolta az arcomat és éreztem, ahogy a szempillái megcsiklandoznak, amikor lehunyja a szemét. Nem így képzeltem el a találkozásunkat. Annyira lehetetlen helyzet volt. Három év után találkozok újra a férfival, aki elhagyott, pedig szeretett és akit én is szerettem és most itt lebegünk több száz méterrel a föld felett egy fekete dobozban. A sors iróniája. Kezdett belém visszatérni az élet, így magabiztosan elhúzódtam a karjaiból. Botor ötlet volt, mert újra rámtört a hányinger, de visszabújni, már nem mertem.
- Jobb már? – kérdezte.
- Igen, köszönöm. – válaszoltam, amint visszatért a hangom.

Nem tudtam, hogy miről beszélhetnénk. Tudtam, hogy beszélnünk kell, majd valamikor, de ez még nem az a pillanat volt. Ez ő is így gondolhatta, mert nem szólt semmit, csak átkarolt én pedig visszahajtottam a fejem a vállára. Percekig ültünk ott, ketten a sötétben. Kicsit olyan volt, mintha az élet azt próbálta volna bizonyítani, hogy jobb nekünk így sötétben, szavak nélkül együtt, mint kinnt a valóságban. Mint akkor régen Rómában… csak ő és én, nem tudott rólunk senki. Ekkor éles fénnyel felvillant a lámpa, megszakítva idillünket és a lift is elindult pár másodperccel később. Gyorsan felálltam a földről, még kissé imbolyogva és visszabújtam a cipőmbe. Xabi is felállt, de nem csinált semmit csak nézte, ahogy igazgatom magam a tükörben. Mindketten tudtuk, hogy ha kilépünk a liftből akkor megint vége lesz egy közös pillanatnak, ami a következő másodpercre már csak emlékké silányul. Viszont az időt nem tudtuk megállítani, így a liftajtó kegyetlenül kinyílt és a hangzavar másodpercek alatt elmosta a varázst. Kiléptem a liftből és elindultam az étterem felé, de egy pillanatra megtorpantam és visszafordultam. Xabi a falnak támaszkodva állt és engem nézett, én pedig egy hirtelen ötlettől vezérelve visszasiettem és lábujjhegyre emelkedve egy könnyű csókot adtam az arcára, majd végleg otthagytam.

Caro ruhája

Lara ruhája