Dobpergéééés...

Kedveseim, bocsánat, hogy csak most, de még az életembe is csak nehezen tudok rendszert vinni nemhogy a fejezetekbe, de igyekszem! Mint látjátok, új fejléccel próbálkozom, ami(nem árulok el nagy titkot) tükrözni fogja a történet további alakulását. A folytatás a hétvégén felkerül. Addigis puszi nektek és várom a véleményeket a fejlécről, vagy csak úgy... :)

8. fejezet (part1)

Iskola, munka, bulik meg minden, de megszületett :) Véleményeket, tippeket örömmel várok! Puszi nektek!


A repülőút hosszúnak és végtelenül unalmasnak ígérkezett. Az út majd 10 órás volt, még a közepénél sem jártunk, de én már végighallgattam az összes számot az ipodomon és aludtam is, most éppen az ablakon bámultam kifelé. A látvány igazán lélegzetelállító volt. A sok felhő, mint egy hatalmas vattacukor terült el alattunk. Nagyi mellettem újságot olvasott, én is belenéztem és meglepetten tapasztaltam, hogy az újságból a saját arcom köszön vissza

- Hűha, benne vagyok az újságban? – kérdeztem meglepetten és ülő helyzetbe tornáztam magam.
- Felébredtél Caro? – mosolygott rám a nagyi.
- Mit írnak? – kicsit izgatott lettem, a szónak nem túl jó értelmében. Hát igen, akinek vaj van a fején az csak féljen, az újságíróktól.

- Főként a ruhavásárlási szokásaidat emlegetik… - megnyugodva sóhajtottam, de nagyi felpillantva az újságból engem fürkészett. – És írnak itt egy bizonyos fiatalemberről is… - nyeltem egyet és próbáltam közömbösen mosolyogni, de inkább kínos mosolyra sikerült.

- És kiről? – akaratlanul is egy oktávval feljebb csúszott a hangom.

- Egy focistáról. – azthiszem kissé elvörösödtem, najó égett a fejem…

- Hát nagyi, az úgy volt… hogy igazából nincs is semmi, csak szóval táncoltunk egyszer és Ikernek hívják, de egyáltalán nem érdekel és nem is az esetem, mármint nem csúnya csak… Mert amúgy mit írnak? – nagyi mosolyogva nézte a szerencsétlenkedésem.

- Igazából nem írnak focistáról, csak hallottam ezt-azt, de örülök, hogy megosztottad velem. – na ez fasza, egy hatvanéves öreglány behúzott a csőbe, duzzogva fordultam vissza és tovább bámultam ki az ablakon.

- És helyes az a fiú? – törte meg a csöndet néhány perc múlva a nagyi.

- Nem! – válaszoltam duzzogva.

- Még szerencse, különben azt gondolnám, hogy azért hablatyoltál össze-vissza, mert tetszik…

- Hát egyáltalán nem tetszik jó?! – mondtam, és, hogy nyomatékosítsam a dolgokat, még a karjaimat is keresztbe tettem.

- Pedig a focisták nagyrészt helyesek… hogy a többi testrészükről már ne is beszéljünk… - Hát ez totál elborult…

- Nagyiiii… ejtsük már ezt a témát! – kérleltem.

- Rendben – Sofia mama visszatért az újsághoz én meg tovább égtem csendes magányomban, nem sokáig.

- És jól csókol? – kérdezte hirtelen.

- Igen! Vagyis… Nem! Nem tudom… - hebegtem. A nagyi vigyorgott én pedig igyekeztem a föld alá süllyedni, kevés sikerrel, hiszen éppenhogy a föld fölött repültünk… elég magasan…

A repülőút hátralévő része csöndesen telt én lelkesen belevetettem magam a Harcosok klubjába és így legalább Brad Pittnek sikerült lekötnie a kósza gondolataimat. Bár, szerintem egy félmeztelen Brad bárkinek leköti, bármilyen gondolatát. Mikor leszálltunk a repülőről, két dologgal azonnal szembesültem, előszöris a fotósok hadával, akik kíméletlenül csattogtatták a vakukat, a másik pedig, hogy kúrva hideg van! Már nem azért, de Afrikáról az embernek előszöris a jó idő jut eszébe, nos énis ebben a hiszemben pakoltam be a bőröndömbe. Pedro látva a libabőrös kezemet, gyorsan levette a kabátját és a vállamra terítette, már épp tiltakoztam volna, hogy így pedig ő fog megfázni, de láttam, hogy rajta még egy jó vastag pulóver is van. Nagyszerű, ezek szerint csak én vagyok ennyire tudatlan és bamba. Ahogy előre sejtettem az újságírók kérdései nem éppen a diplomáciai látogatásunk körül forogtak, sokkal inkább egy személy felől érdeklődtek lelkesen. Semmi kedvem nem volt ehhez az egészhez, így boldog voltam, amikor Pedro a védelmébe vett (majdhogynem a hóna alá kapott) és rögbijátékost megszégyenítően átvágott velem a tömegen. A fekete sötétített üveges Merciben végre hátradőlhettem és kifújhattam magam. Már-már elnyomott volna az álom, bár a repülőn is aludtam cirka 3órát, a nagyi bejelentette, hogy délután még beiktatott nekem egy kórházlátogatást vagy megnyitót vagy micsodát.

- Na nem… erről nem volt szó, apa azt mondta, hogy idejövünk, kajálunk, punnyadunk megnézzük a meccset, aztán húzunk haza! – Nagyi felvonta a szemöldökét, tudom, tudom, a beszédmodorom néha kissé eltér az általa megszokottól.

- Caro, néha azért te is megerőltetheted magad, egész évben szinte semmi ilyet nem csinálsz, kérlek ezt most tedd meg… a kedvemért. – és mégis mit mondhat erre az ember lánya?

Durcásan néztem ki az ablakon, majd Pedrora, aki csak vigyorgott, tőlem pedig csak egy nyelvnyújtásra futotta, na de majd ha nagyi nem lesz itt… háháá! Duzzogva vonultam fel a pazar szállodai lakosztályomba, ahol végre meleg volt! A bőröndjeim, már ott sorakoztak az ágy mellett, de még mielőtt nekiestem volna, hogy valami időjárásnak és alkalomnak megfelelő ruhát keressek, megcéloztam a fürdőszobát és engedtem magamnak egy kád forró vizet. Lazításra nem volt túl sok idő, mivel épphogy csak felöltöztem és ettem, amikor a telefon, már csörgött is, hogy a szálloda előtt vár az autó, ami majd épségben elszállít engem a kórházhoz. Szuper, még szerencse, hogy nem egyedül mentem, hanem Pedro is velem tartott.

- Na miaz kicsi lány? Duzzogsz még? – el is hittem volna, hogy aggódik, de amikor megláttam a vigyorgó arcát, csak ennyire futotta:

- Na persze, hagyjál békén, jó? Teis egy követ fújsz velük! – ez persze nem volt teljesen igaz, mert Pedro, már számtalanszor falazott nekem, ha éppen nagyon nem volt kedvem a jópofizáshoz.

Az odaúton természetesen megenyhültem és Pedro még egy kis kedvet is csinált nekem a dologhoz, mondván, hogy csak édes kis gyerkőcök lesznek ott és biztos jól fogom magam érezni, ha pedig nem, akkor igyekszünk hamar lelépni. A sofőr a kórház előtt rakott ki minket – azzal az indokkal, hogy ő majd utána leparkol - vagyis rakott volna ki minket, ha egy böhöm nagy Audi nem állja el a fél bejáratot. Pár perc tétlen várakozás után a hirtelen jött jókedvem már-már elillanni látszott, amikoris teljesen padlót fogtam. Ugyanis a fekete Audiból három férfi szállt ki: Sergio, David és Iker Casillas.

Egy kis részlet

Igyekszem a folytatással: Addigis itt egy csöppnyi előzetes:

"- Nézz rám: úgy nézek én ki, mint aki nem bánta meg? Úgy nézek én ki, mint aki nem érez irántad semmit?
Rám emeli tekintetét, elmélázik az arcomon, majd ellentmondást nem tűrően megcsókolom. Eleinte ellenkezik, majd érzem, ahogy karjai megindulnak fölfele, hogy végül a nyakamban kössenek ki, erőteljesen átszorítva azt, mélyebb csókba kényszerítve.

Rendben, ha ezt akarod, hát zuhanjunk.
Nem fogom többé elhitetni magammal, hogy vissza lehet vonni: nem leszek bunkó, csak, hogy ellökjelek magamtól, hogy nekem jobb legyen, mert attól neked lesz rosszabb. Nem fogom kerülni a tekinteted, hogy szabaduljak a láncaidból, nem fogom kerülni az érintéseidet, mert nem akarom, hogy eluralkodjanak rajtam az érzéseim, nem fogom megtiltani magamnak, hogy rád gondoljak, hogy megmentsem magam a pokoltól.
Hát jöjjön az, aminek jönnie kell."

Díj

Köszönöm szépen a díjakat! Nem szeretnék külön rangsort állítani, hogy kinek küldöm ezt-meg azt a díjat, minden történetet nagyon-nagyon szeretek és minden fejezettel egyre jobban a szívemhez nőnek. Vegyétek úgy, hogy mindenkinek továbbadom, akinek valaha is olvastam a történetét!:) Puszi!

7. fejezet

És meg is érkezett a hetedik, nagyon számítok a véleményetekre és ígérem hamar jönni fog a következő rész, még hamarabb is mint gondolnátok ;) Puszi nektek!

*Caroline*

Három hosszú hét telt el a Suenos este óta és végre elmondhattam magamról, hogy köszönöm szépen jól vagyok. Semmi bonyodalom és a fura érzések is elmúltak, jobban mondva sikerült őket elnyomnom magamban. Végeztem a vizsgáimmal és úgy tűnt, hogy Alberttel és velem is minden rendben, bár még mindig nem voltunk együtt a szó átlagos értelmében, de elég sok időt töltöttünk együtt, elvitt vacsorázni, moziban voltunk vagy csak sétáltunk és meglepően jól éreztem magam vele. Ilyenkor persze mindig megszólalt egy kis alattomos hang a fejemben -gyakran Adela hangján- hogy míg Alberttel egy egész nap vagy hét kell hozzá, hogy feloldódjak Casillaszal pár perc alatt úgy éreztem, mintha egész életünkben együtt lettünk volna. De természetesen ezt a hangot hamar kizártam a fejemből. Imádott Davidommal is gyakran beszéltem telefonon, mindig lelkesen tájékoztatott, hogy hogy állnak a VBvel. Ilyenkor eszembe jutott Ő is és feltámadt bennem a vágy, hogy én is belepillantsak egy-egy meccsbe, de mivel tudtam, hogy csak miatta tenném ezért gondosan elkerültem minden sportközvetítést. (Ami tegyük hozzá, hogy itt Spanyolországban igen nagy teljesítmény, mert VB idején még a csapból is foci folyik.) Most épp a szobámban feküdtem a kellemes hűvösben , míg odakint tombolt a nyár és teljes erőbedobással Jóbarátokat néztem. Nem is terveztem, hogy akár még 6 előtt kimerészkedem a házból utána viszont megígértem Adelának, hogy benézek hozzá. Épp megkezdtem volna a harmadik órát a maratoni punnyadásból, amikoris kopogtattak a szobán ajtaján és anyám jött be rajta. Kifogástalanul nézett ki, mint mindig, pedig csak egy egyszerű nadrág-blúz összeállítás volt rajta. Sok rosszat el lehetett mondani róla, de azt, hogy csúnya lett volna nem.

- Drágám, beszélhetnénk egy percre? – bólintottam, majd kelletlenül rányomtam a szünetre és törökülésbe helyezkedtem, anyám pedig leült az ágy szélére.

- Örülök, hogy mostanában gyakrabban látlak itthon. – kezdte.

- Hát, tudod anya, vége van a sulinak…

- És miújság veled? Jól vagy? - próbáltam kitalálni, hogy vajon mire is akar kilyukadni. Meglepő volt hallani, hogy pusztán felőlem érdeklődik.

- Kösz jól.

- És Albert? – jah persze, megint túl naiv voltam.

- Ő is jól van. – adtam tovább az értetlent.

- És ti hogy vagytok? – kérdezte, jelentőségteljesen megnyomva a „ti” szót.

- Mi is jól vagyunk.

- Tudod, Albert nagyon kedves fiú és kifogástalan a családja is. – hát persze, és mi lehetne jobb egy kifogástalan családnál? Talán két kifogástalan család… mondtam volna legszívesebben, de inkább visszanyeltem, mert tudtam, hogy úgyis csak veszekedés lenne belőle, ami igazán nem hiányzik így csak mosolyogtam tovább.

- Tudod szeretnénk apáddal, ha majd egyszer, amikor eljön az ideje te és Albert…

- Majd egyszer, ha eljön az ideje – vetettem közbe türelmetlenül, rémesen untam már ezt a témát. Anyám kimérten rámmosolygott.

- Caroline, tudom, hogy egy olyan fiatal lánynak, mint te nagyon könnyű elcsavarni a fejét egy sportolónak, de hidd el, hogy az a kis idő, amit együtt töltenétek, még ha hihetetlenül boldog is lenne, semmi ahhoz képest, amit egy Albert féle fiú tud nyújtani neked egy életen át. Tudom, hogy te egy okos és felelőségteljes lány vagy – inkább bonyolult és beszari, javítottam volna – és jól fogsz dönteni. – mégegyszer rámmosolygott és megszorította a kezem, majd kiment a szobából. Már meg sem lepődtem az ilyen fellángolásoktól, anyámból havonta egyszer kitörtek az anyai ösztönök és bejött a szobámba, hogy igazgassa az életem, régebben még feldühítettek, az ilyen beszélgetések, de mostmár csak vállat vontam és újból elindítottam a lejátszót.

*Casillas*

Közeledett a Vb finálé, már csak az elődöntők vannak hátra, nagy küzdelem lesz, de mi végtelenül elszántak vagyunk. Mindenkiben égett a vágy, hogy végre megszerezzük azt a pici csillagot a szívünk fölé, amit már annyira megérdemeltünk volna. A csapat remek formában volt, mindenki a maximumot hozta ki magából. Minden esélyünk meg van rá, hogy nyerjünk és nyerni is fogunk! Viszont a szívem, most nem emiatt dübörgött annyira hihetetlenül, hanem, mert szóba jött, hogy ha bekerülünk a döntőbe, akkor a meccset a királyi család is megtiszteli méltóságos jelenlétével… és akkor talán Őt is viszont láthatom. Három hete nem láttam, de nem telt el úgy nap, hogy akár egy percet is ne gondoltam volna rá. Tudtam, hogy úgy váltunk el, hogy többet látni sem akar, de én ezt nem tudtam megtenni, úgy éreztem, hogy oka volt annak, hogy mi találkozzunk és nem lehet, hogy ennyivel lezáruljon a történetünk, még nem!

*Caroline*

A nap még tartogatott számomra további meglepetéseket. Anyám kérésére kénytelen voltam vacsorára hazaérni. Mikor leültem a megszokott helyemre a nagy asztal mellé, apa felém fordult:

- Kicsim, milyen terveid vannak az elkövetkező hétre? – meglepett a kérdés így csak megvontam a vállam.

- Hát tulajdonképpen semmi különös. – közben behozták a vacsorát. Mindenki enni kezdett és vacsora végéig nem is esett több szó közöttünk, az asztal körül általános témákról folyt a szó, ki mit csinált ma, milyen teendők várnak rá holnap, ilyesmi, számomra tehát semmi érdekes. Viszont, amikor leszedték az asztalt apa újra felém fordult.

- Lenne egy kis feladatom számodra, mit szólsz? – egy kicsit elmosolyodott.

- Ajjaj… és mi lenne az?

- Mit szólnál egy kis utazáshoz?

- Apa, te túl diplomatikus vagy…

- Szakmai ártalom – összevigyorogtunk. Hiába töltöttem apával nagyon kevés időt, mégis ő állt hozzám a legközelebb és azt hiszem rá is hasonlítottam leginkább, mint külsőre, mint pedig belsőre. – Szóval, mit szólnál egy Dél-Afrikai úthoz?

- Mi van ott, ami itt nincs? – kérdeztem még mindig mosolyogva.

- Hát a világbajnokság. – mondta magától értetődően. Az arcomról pillanatokon belül leolvadt a mosoly.

- De apaaa… én utálom a focit! Tudood! – nyafogtam, igen nyafogtam, mert kit érdekel, hogy az apád a trónörökös, te attól még mindig az ő kicsi lánya vagy!

- Tudom, kicsim és nem is kérném, ha nem lenne nagyon fontos, de nekem és anyádnak Angliába kell utaznunk holnap és nem tudunk ott lenni. Csak a jelenlét a lényeg, kimész a döntőre és adja ég, hogy a díjakat is átadod – csak azt ne adja, gondoltam magamban – ellátogatsz egy helyi kórházba és már jöhetsz is haza, csak pár napról volna szó! – persze, ha mások lennének a körülmények, már rég rábólintottam volna, de így, egyszerűen nem tudtam, és a gombóc a torkomban, ami a világbajnokság hallatán odaköltözött egyre csak növekedni kezdett.

- Apa, nem lehetne valahogy máshogy megoldani?


- Sajnos nem, a nagyival mész és ott lesz majd Christopher is! – ó kedves Christopher! Ő a bátyám, az én imádott bátyám, akivel olyan ritkán tudunk találkozni. Apa tudta, hogy ez lesz az ütőkártya, és bár a belsőm teljes erővel tiltakozott, mégis kimondtam.

- Hát, ha nincs más megoldás, természetesen elmegyek! – és úgy is lett 10 órával később már a repülőn ültem és megállíthatatlanul tartottam Dél- Afrika és Iker Casillas felé.

Halihó!

Na hogy tetszik az új fejléc? Több-kevesebb sikerrel , de ismerkedem a photoshopal :) Azért írok, hogy beharangozzam az új részt ami vagy ma este vagy pedig holnap fog felkerülni! Kicsit elszomorít, hogy ilyen kevés véleményt írtok a fejezetekhez, pedig olyan jó olvasni, hogy ti mit gondoltok a történetről. Puszi nektek! Nemsokára jelentkezem!

6.fejezetke

Azért csak fejezetke, mert ez inkább olyan átvezető rész, merengések sorozata... :) Várom a véleményeteket! Puszi!
*Iker Casillas*

És akkor elment, otthagyott. Értetlenül álltam ott. Nem maradt utána semmi, csak a kellemes bizsergés a testemben és egy halvány parfümillat. A lábaim gyengék voltak, így kénytelen voltam leülni a padra. A tenyerembe temettem az arcom. Ez a lány nem normális, ezer százalék, hogy nem normális. Francokat Casillas, te vagy az, aki nem normális! Pedig olyan volt vele… mint amilyen már sok éve nem volt senkivel. Azóta nem, amióta… Megráztam a fejem, nem akartam most erre gondolni. Caroline… Felejtsd el! Egy hülye picsa! Meg sem érdemli, hogy rajta gondolkozz! Győzködtem magam. Soha nem találkoztam még ilyen emberrel, aki ennyire fél a saját érzéseitől, vagy éppen a csalódástól. Képes egy falat építeni maga köré és saját maga alkotta szabályok szerint élni az életét, csak azért, hogy ne kelljen elviselnie bármi rosszat. Nem foglalkozok vele! Nincs szükségem rá, nincs szükségem ilyen lányra, van még másik ezer, aki bármit odaadna csakhogy velem lehessen, de akkor miért furakodik a gondolataimba egy zöldes szempár, egy kedves mosoly, egy tánc emléke és egy csóké… de milyen csóké! Felpattanok a padról. Na ebből elég! Vége van, ennyi volt! Mégegyszer megráztam a fejem, majd egy hatalmas sóhajjal próbáltam kiűzni magamból mindent, ami Carolinera emlékeztetett, majd visszaindultam a klubba.

*Caroline*

A homlokomat a kocsi ablakának szorítottam, jól esett a hűvös, az amúgy zúgó fejemnek. Mellettem Albert némán meredt az útra, felajánlotta, hogy aludjak ma nála én pedig beleegyeztem, semmi kedvem nem volt hazamenni és a dühöngő anyámmal veszekedni. Rengeteg érzés kavargott bennem, de talán a legerőssebb mégis a félelem volt. Nem tudtam volna pontosan megmondani, hogy konkrétan mitől is félek, de tény, hogy az egész bensőm szorongott. Valahogy úgy éreztem, hogy ez a dolog még korántsincs lezárva. Rettegtem a következő találkozásunktól, ha egyáltalán lesz ilyen. Mit fog mondani, mit fogok mondani? Nem kell nekem ez az egész, megvagyok én a saját világomban köszönöm szépen, vannak barátaim, van barátom, legalábbis olyasmim, nincs szükségem senkire! Pláne nem egy focistára, meg amúgyis, útálom a focit! Évente jó ha két meccset megnézek, aztis csak David miatt, mert vicces, ahogy a saját magát ajnározza! „hú, láttad ezt? Nem is tudtam, hogy ez ilyen jól nézett ki… Zseni vagyok! Fú, láttad ezt? Micsoda megmozdulás, bárcsak énis tudnék ilyet csinálni, jah de hát ez én vagyok… „ Nah szóval így vicces volt meccset nézni, de amúgy halál uncsi, komolyan mondom! A bátyám egyszer rávett, hogy menjük ki egy meccsre, és esküszöm a himnusz volt az egész fénypontja! Meg a VIP szektorból amúgy sem látni semmit, ráadásul végig mosolyognod kell és élvezni az egészet! Borzalmas! Bár lehet én vagyok túl antiszociális. Időközben megérkeztünk Albert lakásához. Leállította a kocsit és rámnézett.

- Rá gondolsz. – kijelentés volt, de mégis volt benne valami vádló él így én inkább kérdésként értelmeztem.

- Dehogyis! Csak fáradt vagyok. – próbáltam terelni, majd a kilincs után nyúltam, de ő megfogta a kezem.

- Caroline, szeretném ha tudnád, hogy én… - a szivem ismét felpörgött, de ez másfajta volt mint pár órával ezelőtt.

- Albert, nem kell semmit mondanod, nekem ez nem jelentett semmit, itt volt egy srác, bejövök neki, asszem, de ennyi, van ilyen, azthiszem nem vagyok olyan csúnya ezért megeseik az ilyen – vágtam közbe könnyeden, majd megpróbáltam kihúzni a kezemet, de nem engedte.


- Ne szakíts félbe kérlek! Ismerjük egymást egy ideje és történt közöttünk már ez az, ami miatt ezt a dolgot már nem nevezhetjük puszta barátságnak, tudod, hogy a szüleink is mi várnak – már nyitottam volna a számat, hogy tiltakozzak, de leintett így inkább csendben maradtam és szorongva vártam a folytatást. – Caro, te gyönyörű nő vagy és én azthiszem, hogy kezdek beléd szeretni! – összerándultam, bár tudtam, hogy előbb utóbb be fog következni ez a beszélgetés. De miért pont most?

- Öhm… te is nagyon… kedves vagy – Ezaz Caro, így tovább, hát lehet ennél bénább mondatot elsütni, amikor valaki szerelmet vall neked? Azthiszem nem… bár válaszolhattam volna azt, hogy oké, vagy ilyesmi.

- Ez a válaszod? – kérdezte csalódottan.

- Hát ez most elég hirtelen jött – mentegetőztem.

- Hirtelen, Caro másfél éve húzzuk már ezt a dolgot ez neked hirtelen? – asszem kezdte felhúzni magát.

- Figyelj Albert, én nagyon bírlak, mert kedves vagy és aranyos és izmos is ami azt illeti – végre egy kis mosoly jelent meg az arcán – de tudod, hogy milyen vagyok, lassú a felfogásom és szeretek rágódni a dolgokon, mielőtt végül kibököm a farbát. Ez van, ilyen vagyok!

- Ez Casillas miatt van? – ajjaj, valaki rátrapintott a lényegre. Most hogy belegondolok, lehet hogy ez az egész tényleg csak miatta van, lassan már énis kezdtem úgy tekinteni Albertre, mintha a barátom lenne, aztán jön itt ez a kétméteres kapus a barna szemeivel és hipp-hopp kikapcsol az agyam, mintha valaki nyomott volna egy shift delete-et.

- Dehogyis! – tagadtam kicsit talán túl hevesen. – Nemis ismerem, táncoltunk egyet és ennyi, semmi köze hozzá, ez… ez csak az én hülyeségem!

- Én várok szivesen, tudom, hogy még itt van az egyetem, meg a rengeteg protokoll dolog, de azért gondolkozz el ezen jó? – bólintottam, részemről ez az ügy lezárult, sikerült időt nyernem, de úgyláttam Albert még folytatni akarja, mert az arca hirtelen vészesen közeledni kezdett felém. Na ez igen, ez már maga a 22-es csapdája, hiszen, ha most elfordulok, akkor biztos lehet benne, hogy csak Iker miatt van az egész, viszont, ha hagyom, hogy megcsókoljon, akkor már olyan mintha beleegyeznék a dologba és ismét csak áltatás lenne, ami pedig abszolút nem fair. Basszus, mi legyen? Iker vagy Albert? Iker vagy Albert? Iker, Iker, Iker…