Tragikusan elmélkedős. Várom a véleményeteket! Puszi!
Még aznap délután Pedro Munoz sietős léptekkel közelített a királyné lakosztálya felé. Sejtette, hogy mire vonatkozik ez a hirtelen berendelés, de mégis volt benne egy csöppnyi izgatottság, mint mindig, amikor a királyné magához hívatta. Már lassan 15 éve dolgozott a királyi család közelében és ez nagyjából huszonnégy órás munkát jelentett számára a hét minden napján. Nem volt saját családja, sőt nagyjából saját élete sem. A palota volt az otthona és Caroline a családja. Akkor ismerte meg, amikor a kislány öt éves lett, még ő is nagyon fiatal volt akkoriban, úgy tekintett erre a feladatra mintha csak a kishúgára kéne vigyáznia. És ez a helyzet nagyjából azóta sem változott. Időközben elért a lakosztályig, ami előtt két, számára ismeretlen fekete ruhás alak állt. Az ajtó kinyílt, ő pedig belépett a pazar helyiségbe. Őfelsége Sofia királyné pedig pillanatokon belül megjelent. Pedro egy kis meghajlást követően leült a királynével szemben lévő fotelbe.
- Nos, Pedro, gondolom tudja miért hívattam ide! – a férfi bólintott. – Sajnálatos dolog történt ma délben, Madrid több pontján, főként a forgalmas helyeken, merényleteket követtek el, 199 ember meghalt és 1500megsérült. Tragédia! És ez még nem minden, János Károlyt Bilbaoban próbálták meg felrobbantani, ez szörnyű, istenem, szörnyű – tördelte a kezét az asszony idegesen, de mikor Pedrora nézett a tekintete ismét elszánt és királynői volt. – Nos, amiért viszont idehívattam, alapos okunk van feltételezni, hogy a veszély, még nem múlt el teljesen, haza nem utazunk, ez oktalan lépés volna, tartjuk a tervet. Mint tudja Christopher holnap reggel érkezik a városba, trónörökösként azthiszem, most ő van a legnagyobb veszélyben, ezért megkérném, hogy csatlakozzon a három fős testőrséghez, természetesen több ember is figyeli majd önöket, de mégiscsak örülnék, ha kifogástalanul megbízható emberek lennének az unokám közvetlen közelében. – Pedro elgondolkodva bólintott, majd nyitotta a száját, hogy megkérdezze Caroval mi lesz, de a királyné leintette.
- Ami Caro-t illeti. O’Brian lesz vele egyedül, éjjel-nappal, minden lépését követi majd – itt nyomatékosan Pedrora nézett, hát jó, volt néhány alkalom, amikor engedékenyebb volt a kelleténél, de ki tud ellenállni azoknak a huncut zöld szemeknek… - abszolút megbízom benne. – Sofia a részéről lezártnak tekintette a beszélgetést, de Pedro megszólalt.
- És Caronak mit mondunk?
- Csak annyit, amennyi feltétlenül szükséges, nem akarom, hogy ezzel foglalkozzon.
- És Daniel mikor jön? Ha jól tudom most Londonban van.
- Már itt van. Kinnt várja magát. – Sofia felállt, majd egy pillanat múlva Pedro is, egy kis meghajlás után pedig végleg elhagyta a szobát. Míg a folyosón végigment, mindvégig Daniel O’Brianen gondolkozott. A férfi angol volt, az angolok minden idegesítő és jó tulajdonságával együtt. A töprengés nem tartott sokáig, mire a lifthez ért az említett férfi teljes valójában megjelent előtte.
- Pedro! – biccentett a férfi, miközben mindketten beléptek a liftbe. – Örülök, hogy újra találkozunk.
- Részemről a szerencse! – válaszolta Pedro, miközben tetőtől talpig végigmérte a férfit. Daniel minden porcikájából a profizmus sugárzott, a tettei, még az is, ahogyan megnyomta az ajtózáró gombot, átgondoltnak és pontosan kiszámítottnak tűntek. Pedro tudta, hogy a királyné jól választott, amikor Danielt bízta meg ezzel a feladattal, mégis volt benne egy csöppnyi csalódottság.
- Ne aggódj, a lánynak nem lesz semmi baja! – jelentette ki magabiztosan a szőke férfi.
- Tudom. – válaszolta Pedro elgondolkozva. – mégis szeretném, ha óvatos lennél vele, nagyon érzékeny. Mégiscsak egy fiatal lány, vannak szükségletei… érted mire gondolok? – az angol szája egy kicsit megrándult.
- Diszkrét leszek és tapintatos. – a lift megállt az ötödik emeleten és az ajtók kinyíltak. A két férfi mégegyszer egymásra nézett.
- Caroline szobája a folyosó végén van. A 107-es. – az ajtó bezáródott, Daniel O’Brian pedig ruganyos léptekkel megindult az említett szoba felé.
*Caroline*
Azthittem ez a nap már nem lehet rosszabb. Ezt nem hiszem el… A szállodába visszaérve a délután hátralevő részére vonatkozó terveimet, miszerint felvágom az ereimet és kiugrok az ötödikről, ismét meghiúsították. A nagyanyámmal folytatott beszélgetés csak mégjobban beletaszított abba a bizonyos szakadékba. Sosem értettem, hogy lehetnek ilyen emberek, mi vezethet odaáig, hogy egy ember más embereket gyilkoljon. A szobámba érve az első dolgom volt, hogy Adelevel és Alberttal beszéljek, szerencsére egyiküknek sincsen semmi baja. Teljesen összetörten nyúltam végig a hatalmas franciaágyon. Ha a „minden rosszban van valami jó” elvét követjük, akkor ebben az egész tragédiában annyi volt a jó, hogy eltörpült mellette az én személyes tragédiám. Hiszen ki tud a saját nyomorult kis életével törődni akkor, amikor emberek halnak meg ártatlanul. De mégis, annyira fáj, annyira nagyon fáj. Persze tudtam, hogy végülis nem hiányozhat nekem, mert én hagytam ott, én küldtem el a francba, de akkoris… ez övön alúl ért. De nem tehetek semmit, hirtelen egy Queen szám jutott az eszembe „The show must go on” azthiszem, hogy is van? A szívem belül összetört/A maszkom talán lepereg,/De a mosolyom,még, tovább marad!/ A műsornak folytatódnia kell! És pontosan így érzek most. Játszom tovább! Nincs más út, mit tehetnék? Ez a sorsom, biztosan el kell vesztenem az embereket ahhoz, hogy megtudjam milyen sokat is jelentenek nekem valójában. Mostis, az a tíz perc, ameddig meg nem hallottam Albert hangját, borzasztó volt. Rengeteg szemét dolgot csináltam vele, mégis, abban a tíz percben úgy éreztem, odaadnám mindenem amim csak van, hogy még egyszer hallhassam a hangját. És persze mi van azokkal, akik nem ilyen szerencsések? Azokkal, akik hiába hívják, várják haza a rokonaikat, szeretteiket, szerelmüket barátaikat, azzokkal, akik a szerencsétlen 199 ember között voltak. Megborzongtam. Az a képtelen, már-már Anyegini mazohista gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy semmi baj, legyen Cassillas azzal, akivel csak akar, bántson meg ezerszer, vagy akár tízezerszer, csak lássam, csak halljam a hangját, csak tudjam, hogy él! Ezt a gondolatot pedig egy lesújtó felismerés követte, mégpedig, hogy szerelmes vagyok Casillasba. Annyira, amennyire ember csak szerelmes lehet egy olyan emberbe, akit nem is ismer igazán.
2011. október 30., vasárnap
2011. október 28., péntek
Sziasztok!
Örömmel jelentem be, hogy minden beadandómat megcsináltam (koppkoppkopp) így gőzerővel folytatom a sztorit, remélem már várjátok!!! Mint láthatjátok felkerült néhány új szereplő, lehet kombinálni, hogy ki kicsoda.:) Az új rész holnap vagy holnapután fog felkerülni. A szavazást elnézve pedig úgy látszik a Nando rajongók vannak többségben, azt nem ígérem, hogy már a következő részben nagy szerepe lesz a kedves El Ninonak, de az azt követőben mindenképp! Csók, puszi!
2011. október 23., vasárnap
8.fejezet(part2)
És tádááám... itt a folytatás, ne fogjátok vissza magatokat a véleményezésnél és nyomjatok egy gombot a jobb oldali szavazásra is!!! Puszi nektek! Jó olvasást!
A lehető leggyorsabban az ülésbe süppedtem, miközben imádkoztam, hogy Ő ne vegyen észre. Lehetett valami bénázás a bejáratnál, mert mindhárman megálltak és körbe-körbe tekintgettek. Na király, pont ez kell nekem… Idegesen szorongatni kezdtem Pedro kezét:
- Nem akarok bemenni oda, rosszul vagyok… rosszul leszek… - már épp kezdett volna megsajnálni, amikor meglátta a bejáratnál ácsingózó társaságot így csak egy gonosz félmosolyt kaptam válaszul, a kocsi megállíthatatlanul kezdett a bejárat felé gördülni és egy csávó is megindult felénk, hogy kinyissa a kocsiajtót… gondolom… Próbáltam hatni a sorsra… erősen szuggeráltam, hogy történjen már valami, de semmi. A kocsi akadálytalanul megtette a hiányzó pár métert, nem tehettem tehát mást, minthogy az orromig felhúztam a sálamat és feltoltam a napszemcsimet, nyilván ez nem volt okos gondolat, mert így vagy szaudi terroristának néznek, vagy méginkább tök hülyének. Pedró is ezt gondolhatta, mert elég furán nézett rám… így tehát egy mély sóhajjal levettem a tökéletesnek gondolt álcát és szigorúan földre szegezett tekintettel, hagytam, hogy kisegítsenek az autóból. Csak elmosódottan érzékeltem magam körül az eseményeket. Egy kézfogás, mégegy, mosoly, fotó, valaki átkarol, puszi, egy csíkos ing és egy barna szempár, ami szinte átdöfi a mellkasom és a szívembe fúródik. Caroline… halk suttogás, visszafordulok és mosolygok egyet. És akkor David durcás arca beúszik a képbe, miközben nem túl finoman elkapja a karom, Pedro határozottan odalép, de én leintem, hogy hagyja.
- Szép kis firma vagy te, mondhatom. – igazán mérges volt a tekintete.
- Mit követtem el? – kérdeztem meglepetten, úgy rámijesztett, hogy még az előbbi kínos szituációról is megfeledkeztem.
- Á semmit, végülis tényleg fölösleges szólni a legjobb barátodnak – szándékosan hangsúlyozva a legjobb szót, ezért a címért szerinte örök harcban állnak Adelével, hiába mondom, hogy mindkettőjüket ugyanúgy szeretem – hogy ebben a kúrva országban vagy! – remélem a mellettünk mosolygó Dél-Afrikai úriember nem sértődött meg, hogy David épp a „kúrva” szót használta nemes országukra. Az agyam kattogott, hogy a viharba lehetne ebből a szituból jól kijönni? Aztán beugrott:
- Jó, okés, bocsánat! Lebuktam! – David gyanúsan méregetett, de az arcán már az enyhülés jelei mutatkoztak.
- Lebuktál??? – kérdezte összehúzott szemekkel.
- Igen, igazából nem lett volna szabad most találkoznunk. Meglepi akartam neked lenni. – vigyorogtam ezerrel és imádkoztam, hogy David elhiggye a mesét. Egy pár percig habozott, de aztán ő is vigyorogni kezdett és átkarolt én meg titokban vállon veregettem magam, az ügyes hazugságért.
Bevezettek minket az épületbe, ahol megcsapott az a tipikus kórház szag. Reménykedtem benne, hogy nem fogok kitaccsolni. David egy pillanatig sem mozdult mellőlem, mosolyogva pózoltunk az újságíróknak, akik lelkesen kattingatták a fényképezőgépeiket.
- Kijössz holnapután a meccsre? – súgta a fülembe, miközben egy pódium felé vezettek bennünket, nagyon remélem, hogy nem kell beszédet mondanom vagy ilyesmi, mert abból tuti hatalmas leégés lesz, mindigis utáltam az ilyen hercehurcákat, egyszer az egyetemen kénytelen voltam előadást tartani, az izgalomtól nem néztem a lábam elé, így hatalmas esés lett a vége. Kirázott a hideg az emlék hatására, és belekaroltam Davidba.
- Persze, hogy ott leszek, ki nem hagynám!
- Majd rúgok akkor gólt! – jelentette ki magabiztosan, mire én kénytelen voltam felnevetni. Sajnos a hangom gyorsan elcsuklott, amikor megláttam, hogy épp a szuperkapus Casillas mellé ültetnek le. Kínos percek következtek, miután leereszkedtem a székre, David figyelmét épp egy csinos szőke asszisztens kötötte le, így a kezdésig lévő percekre, monoton, körömkapargatást terveztem, de megzavartak:
- Szia Caroline! – köszönt kissé gúnyosan.
- Szia Iker! Hogy vagy? – nem néztem rá, de éreztem, hogy ő néz.
- Kösz jól, minden rendben, boldog vagyok, holnapután pedig még boldogabb leszek, mert végre meglesz az is, amiért már hónapok óta küzdünk. – felkaptam a fejem, mire elmosolyodott.
- Természetesen a kupára gondoltam. – elvörösödtem. Hogy lehet valaki, ilyen… ilyen… áh! Én hülye, meg most tök csalódott vagyok. Mégis mit vártam amúgy, hogy szerelmet vall nekem vagy micsoda?
Szerencsére nem kellett tovább beszélgetnünk, mert egy kedves úriember megkezdte az avató ünnepséget. Időközben sok-sok pizsis gyerkőccel is megtelt a terem. Halál édesek voltak. Nem tudtam nem mosolyogni rájuk. A program szerint a szentbeszéd után mesét fogunk nekik olvasni és beszélgetünk, aztán pedig mindenki kap egy-egy macit.
Végignéztem a sok-sok lelkes kis arcocskán, ahogy csodálkozva néznek minket, mielőtt jöttünk biztos elmondták nekik, hogy kik vagyunk, a nagyobbak, pedig már biztosan tudták, főleg hogy Davidék kik, hiszen annyi csodálkozással és hitetlenkedéssel volt tele a szemük. Davidre néztem, aki szintén előrefele bambult, megböktem és az asztal alatt mutattam, neki, hogy játszunk, mire ő bólintott. Az elkövetkezendő öt percben kő-papír ollóval ütöttük el az időt, lévén viszont, hogy David nem bírja a vereséget, mindig kaptam egy kevésbé kellemes oldalbabökést, ha vesztett, de próbáltam nem felvisítani. Mikor vége volt a beszédnek, elvágtuk a szalagot, elkövetkezett a legjobb rész. A mese! Szorosan David mellé húzódtam, jelezvén, hogy én vele kívánok részt venni a felolvasáson, de kegyetlenül szétválasztottak minket, így egy szomorú pillantással és két remegő térddel később, máris ott találtam magam egy szobában közös babzsákfotelen Casillassal és körülöttünk egy csapat gyerekkel. Rosszul gondoltam, amikor azt feltételeztem, hogy Casillas bizsergető közelsége lesz a legrosszabb a délután folyamán. Már épp nyitottam volna a könyvet, hogy megkezdjem a felolvasást, amikor egy kis kéz lendült a magasba. Ikerre néztem, de ő is csak tanácstalanul megrántotta a vállát:
-Igen? – a kiskölyök felállt.
- Carola néni azt mondta, hogy te egy igazi hercegnő vagy – erre elmosolyodtam – de nem látszol igazi hercegnőnek – na bumm, azthittem elsüllyedek, hallottam, ahogy Casillas kuncog mellettem, erre oldalba böktem.
- És miből gondolod, hogy nem vagyok igazi hercegnő?
- Nincs rajtad korona – vágta rá egyértelműen. Casillas mellettem már rázkódott a nevetéstől.
- És mit tudnék érte tenni, hogy elhidd, hogy hercegnő vagyok? – látszott a kisfiún, hogy nagyon elgondolkozik, Iker pedig láthatta rajtam, hogy nem állok a helyzet magaslatán, így a segítségemre sietett.
- Mindenkit nyugodjon meg, ő tényleg igazi hercegnő csak nem szeretné, ha mindenki tudná, ezért nincs rajta a korona, de ha szépen megkéritek, akkor a legközelebbi alkalomra biztosan hoz majd koronát is. – és láss csodát a viszály elcsitult, a trón megmenekült a felolvasás zavartalanul folytatódott. Iker Casillas elbájoló volt a gyerekekkel, nem lehetett neki ellenállni. De végül mégis elrepült, az idő és elérkezett, az indulás, a gyerekeket visszakísérték a kórtermekbe, mi pedig kettesben maradtunk. Épp azon igyekeztem, hogy csinos kis kupacba rendezzem a szétszórt mesekönyveket az asztalon, amikor Casillas odajött és megfogta a csuklómat.
- Hé, Caro, biztos minden rendben? Jól vagy? – a tekintete a szemeimet kereste.
- Persze, és köszi, hogy közbeavatkoztál, lehet meglincseltek volna, vagy valami… - kis félmosoly tűnt fel a szája sarkában.
- Úgy tűnik, azért vagyok, hogy folyamatosan megmentselek. – most rajtam volt a mosolygás sora.
- Figyelj, amúgy ne haragudj a múltkoriért, tök hülye voltam, a pia meg az egész este… szóval… csak ne haragudj kérlek. – megkönnyebbültem, amikor végre kimondtam ezt a mondatot.
- Semmi baj, ami volt elmúlt, tiszta lappal indítunk. – rámmosolygott, de mintha kicsit kényszeredett lett volna a mosoly vagy csak képzelődöm…? – amúgy David biztos mondta, de este lesz egy kis összejövetel a nagy meccs előtt, semmi komoly épp csak egy vacsora és 11-re már mindenki ágyban is van. Jó lenne, ha eljönnél.
- Szivesen elmegyek! – vágtam rá egy kicsit túl lelkesen is, de mindegy, annyira megörültem, hogy végre rendeződött ez az egész, hogy teljesen megfeledkeztem magamról. Ekkor egy magas barna hajú nő libbent be a szobába, Iker pedig elengedte a kezemet és mellé lépett.
- Jajj, már ezer fele kerestelek, de végre megvagy! – zihálta a nő és a tenyerébe fogta Iker arcát és megcsókolta. Olyan érzés volt, mintha az összes belső szervem, beleértve az agyam is, elvált volna a helyéről és leesett volna a gyomromba, amitől hirtelen hányingerem lett.
- Ő itt Caroline! – a lány rám villantotta ezerwattos mosolyát és kinyújtotta a kezét.
- Szia, Sara, Sara Carbonero, örülök, hogy megismerhetlek!
A lehető leggyorsabban az ülésbe süppedtem, miközben imádkoztam, hogy Ő ne vegyen észre. Lehetett valami bénázás a bejáratnál, mert mindhárman megálltak és körbe-körbe tekintgettek. Na király, pont ez kell nekem… Idegesen szorongatni kezdtem Pedro kezét:
- Nem akarok bemenni oda, rosszul vagyok… rosszul leszek… - már épp kezdett volna megsajnálni, amikor meglátta a bejáratnál ácsingózó társaságot így csak egy gonosz félmosolyt kaptam válaszul, a kocsi megállíthatatlanul kezdett a bejárat felé gördülni és egy csávó is megindult felénk, hogy kinyissa a kocsiajtót… gondolom… Próbáltam hatni a sorsra… erősen szuggeráltam, hogy történjen már valami, de semmi. A kocsi akadálytalanul megtette a hiányzó pár métert, nem tehettem tehát mást, minthogy az orromig felhúztam a sálamat és feltoltam a napszemcsimet, nyilván ez nem volt okos gondolat, mert így vagy szaudi terroristának néznek, vagy méginkább tök hülyének. Pedró is ezt gondolhatta, mert elég furán nézett rám… így tehát egy mély sóhajjal levettem a tökéletesnek gondolt álcát és szigorúan földre szegezett tekintettel, hagytam, hogy kisegítsenek az autóból. Csak elmosódottan érzékeltem magam körül az eseményeket. Egy kézfogás, mégegy, mosoly, fotó, valaki átkarol, puszi, egy csíkos ing és egy barna szempár, ami szinte átdöfi a mellkasom és a szívembe fúródik. Caroline… halk suttogás, visszafordulok és mosolygok egyet. És akkor David durcás arca beúszik a képbe, miközben nem túl finoman elkapja a karom, Pedro határozottan odalép, de én leintem, hogy hagyja.
- Szép kis firma vagy te, mondhatom. – igazán mérges volt a tekintete.
- Mit követtem el? – kérdeztem meglepetten, úgy rámijesztett, hogy még az előbbi kínos szituációról is megfeledkeztem.
- Á semmit, végülis tényleg fölösleges szólni a legjobb barátodnak – szándékosan hangsúlyozva a legjobb szót, ezért a címért szerinte örök harcban állnak Adelével, hiába mondom, hogy mindkettőjüket ugyanúgy szeretem – hogy ebben a kúrva országban vagy! – remélem a mellettünk mosolygó Dél-Afrikai úriember nem sértődött meg, hogy David épp a „kúrva” szót használta nemes országukra. Az agyam kattogott, hogy a viharba lehetne ebből a szituból jól kijönni? Aztán beugrott:
- Jó, okés, bocsánat! Lebuktam! – David gyanúsan méregetett, de az arcán már az enyhülés jelei mutatkoztak.
- Lebuktál??? – kérdezte összehúzott szemekkel.
- Igen, igazából nem lett volna szabad most találkoznunk. Meglepi akartam neked lenni. – vigyorogtam ezerrel és imádkoztam, hogy David elhiggye a mesét. Egy pár percig habozott, de aztán ő is vigyorogni kezdett és átkarolt én meg titokban vállon veregettem magam, az ügyes hazugságért.
Bevezettek minket az épületbe, ahol megcsapott az a tipikus kórház szag. Reménykedtem benne, hogy nem fogok kitaccsolni. David egy pillanatig sem mozdult mellőlem, mosolyogva pózoltunk az újságíróknak, akik lelkesen kattingatták a fényképezőgépeiket.
- Kijössz holnapután a meccsre? – súgta a fülembe, miközben egy pódium felé vezettek bennünket, nagyon remélem, hogy nem kell beszédet mondanom vagy ilyesmi, mert abból tuti hatalmas leégés lesz, mindigis utáltam az ilyen hercehurcákat, egyszer az egyetemen kénytelen voltam előadást tartani, az izgalomtól nem néztem a lábam elé, így hatalmas esés lett a vége. Kirázott a hideg az emlék hatására, és belekaroltam Davidba.
- Persze, hogy ott leszek, ki nem hagynám!
- Majd rúgok akkor gólt! – jelentette ki magabiztosan, mire én kénytelen voltam felnevetni. Sajnos a hangom gyorsan elcsuklott, amikor megláttam, hogy épp a szuperkapus Casillas mellé ültetnek le. Kínos percek következtek, miután leereszkedtem a székre, David figyelmét épp egy csinos szőke asszisztens kötötte le, így a kezdésig lévő percekre, monoton, körömkapargatást terveztem, de megzavartak:
- Szia Caroline! – köszönt kissé gúnyosan.
- Szia Iker! Hogy vagy? – nem néztem rá, de éreztem, hogy ő néz.
- Kösz jól, minden rendben, boldog vagyok, holnapután pedig még boldogabb leszek, mert végre meglesz az is, amiért már hónapok óta küzdünk. – felkaptam a fejem, mire elmosolyodott.
- Természetesen a kupára gondoltam. – elvörösödtem. Hogy lehet valaki, ilyen… ilyen… áh! Én hülye, meg most tök csalódott vagyok. Mégis mit vártam amúgy, hogy szerelmet vall nekem vagy micsoda?
Szerencsére nem kellett tovább beszélgetnünk, mert egy kedves úriember megkezdte az avató ünnepséget. Időközben sok-sok pizsis gyerkőccel is megtelt a terem. Halál édesek voltak. Nem tudtam nem mosolyogni rájuk. A program szerint a szentbeszéd után mesét fogunk nekik olvasni és beszélgetünk, aztán pedig mindenki kap egy-egy macit.
Végignéztem a sok-sok lelkes kis arcocskán, ahogy csodálkozva néznek minket, mielőtt jöttünk biztos elmondták nekik, hogy kik vagyunk, a nagyobbak, pedig már biztosan tudták, főleg hogy Davidék kik, hiszen annyi csodálkozással és hitetlenkedéssel volt tele a szemük. Davidre néztem, aki szintén előrefele bambult, megböktem és az asztal alatt mutattam, neki, hogy játszunk, mire ő bólintott. Az elkövetkezendő öt percben kő-papír ollóval ütöttük el az időt, lévén viszont, hogy David nem bírja a vereséget, mindig kaptam egy kevésbé kellemes oldalbabökést, ha vesztett, de próbáltam nem felvisítani. Mikor vége volt a beszédnek, elvágtuk a szalagot, elkövetkezett a legjobb rész. A mese! Szorosan David mellé húzódtam, jelezvén, hogy én vele kívánok részt venni a felolvasáson, de kegyetlenül szétválasztottak minket, így egy szomorú pillantással és két remegő térddel később, máris ott találtam magam egy szobában közös babzsákfotelen Casillassal és körülöttünk egy csapat gyerekkel. Rosszul gondoltam, amikor azt feltételeztem, hogy Casillas bizsergető közelsége lesz a legrosszabb a délután folyamán. Már épp nyitottam volna a könyvet, hogy megkezdjem a felolvasást, amikor egy kis kéz lendült a magasba. Ikerre néztem, de ő is csak tanácstalanul megrántotta a vállát:
-Igen? – a kiskölyök felállt.
- Carola néni azt mondta, hogy te egy igazi hercegnő vagy – erre elmosolyodtam – de nem látszol igazi hercegnőnek – na bumm, azthittem elsüllyedek, hallottam, ahogy Casillas kuncog mellettem, erre oldalba böktem.
- És miből gondolod, hogy nem vagyok igazi hercegnő?
- Nincs rajtad korona – vágta rá egyértelműen. Casillas mellettem már rázkódott a nevetéstől.
- És mit tudnék érte tenni, hogy elhidd, hogy hercegnő vagyok? – látszott a kisfiún, hogy nagyon elgondolkozik, Iker pedig láthatta rajtam, hogy nem állok a helyzet magaslatán, így a segítségemre sietett.
- Mindenkit nyugodjon meg, ő tényleg igazi hercegnő csak nem szeretné, ha mindenki tudná, ezért nincs rajta a korona, de ha szépen megkéritek, akkor a legközelebbi alkalomra biztosan hoz majd koronát is. – és láss csodát a viszály elcsitult, a trón megmenekült a felolvasás zavartalanul folytatódott. Iker Casillas elbájoló volt a gyerekekkel, nem lehetett neki ellenállni. De végül mégis elrepült, az idő és elérkezett, az indulás, a gyerekeket visszakísérték a kórtermekbe, mi pedig kettesben maradtunk. Épp azon igyekeztem, hogy csinos kis kupacba rendezzem a szétszórt mesekönyveket az asztalon, amikor Casillas odajött és megfogta a csuklómat.
- Hé, Caro, biztos minden rendben? Jól vagy? – a tekintete a szemeimet kereste.
- Persze, és köszi, hogy közbeavatkoztál, lehet meglincseltek volna, vagy valami… - kis félmosoly tűnt fel a szája sarkában.
- Úgy tűnik, azért vagyok, hogy folyamatosan megmentselek. – most rajtam volt a mosolygás sora.
- Figyelj, amúgy ne haragudj a múltkoriért, tök hülye voltam, a pia meg az egész este… szóval… csak ne haragudj kérlek. – megkönnyebbültem, amikor végre kimondtam ezt a mondatot.
- Semmi baj, ami volt elmúlt, tiszta lappal indítunk. – rámmosolygott, de mintha kicsit kényszeredett lett volna a mosoly vagy csak képzelődöm…? – amúgy David biztos mondta, de este lesz egy kis összejövetel a nagy meccs előtt, semmi komoly épp csak egy vacsora és 11-re már mindenki ágyban is van. Jó lenne, ha eljönnél.
- Szivesen elmegyek! – vágtam rá egy kicsit túl lelkesen is, de mindegy, annyira megörültem, hogy végre rendeződött ez az egész, hogy teljesen megfeledkeztem magamról. Ekkor egy magas barna hajú nő libbent be a szobába, Iker pedig elengedte a kezemet és mellé lépett.
- Jajj, már ezer fele kerestelek, de végre megvagy! – zihálta a nő és a tenyerébe fogta Iker arcát és megcsókolta. Olyan érzés volt, mintha az összes belső szervem, beleértve az agyam is, elvált volna a helyéről és leesett volna a gyomromba, amitől hirtelen hányingerem lett.
- Ő itt Caroline! – a lány rám villantotta ezerwattos mosolyát és kinyújtotta a kezét.
- Szia, Sara, Sara Carbonero, örülök, hogy megismerhetlek!
2011. október 21., péntek
Dobpergéééés...
Kedveseim, bocsánat, hogy csak most, de még az életembe is csak nehezen tudok rendszert vinni nemhogy a fejezetekbe, de igyekszem! Mint látjátok, új fejléccel próbálkozom, ami(nem árulok el nagy titkot) tükrözni fogja a történet további alakulását. A folytatás a hétvégén felkerül. Addigis puszi nektek és várom a véleményeket a fejlécről, vagy csak úgy... :)
2011. szeptember 23., péntek
8. fejezet (part1)
Iskola, munka, bulik meg minden, de megszületett :) Véleményeket, tippeket örömmel várok! Puszi nektek!
A repülőút hosszúnak és végtelenül unalmasnak ígérkezett. Az út majd 10 órás volt, még a közepénél sem jártunk, de én már végighallgattam az összes számot az ipodomon és aludtam is, most éppen az ablakon bámultam kifelé. A látvány igazán lélegzetelállító volt. A sok felhő, mint egy hatalmas vattacukor terült el alattunk. Nagyi mellettem újságot olvasott, én is belenéztem és meglepetten tapasztaltam, hogy az újságból a saját arcom köszön vissza
- Hűha, benne vagyok az újságban? – kérdeztem meglepetten és ülő helyzetbe tornáztam magam.
- Felébredtél Caro? – mosolygott rám a nagyi.
- Mit írnak? – kicsit izgatott lettem, a szónak nem túl jó értelmében. Hát igen, akinek vaj van a fején az csak féljen, az újságíróktól.
- Főként a ruhavásárlási szokásaidat emlegetik… - megnyugodva sóhajtottam, de nagyi felpillantva az újságból engem fürkészett. – És írnak itt egy bizonyos fiatalemberről is… - nyeltem egyet és próbáltam közömbösen mosolyogni, de inkább kínos mosolyra sikerült.
- És kiről? – akaratlanul is egy oktávval feljebb csúszott a hangom.
- Egy focistáról. – azthiszem kissé elvörösödtem, najó égett a fejem…
- Hát nagyi, az úgy volt… hogy igazából nincs is semmi, csak szóval táncoltunk egyszer és Ikernek hívják, de egyáltalán nem érdekel és nem is az esetem, mármint nem csúnya csak… Mert amúgy mit írnak? – nagyi mosolyogva nézte a szerencsétlenkedésem.
- Igazából nem írnak focistáról, csak hallottam ezt-azt, de örülök, hogy megosztottad velem. – na ez fasza, egy hatvanéves öreglány behúzott a csőbe, duzzogva fordultam vissza és tovább bámultam ki az ablakon.
- És helyes az a fiú? – törte meg a csöndet néhány perc múlva a nagyi.
- Nem! – válaszoltam duzzogva.
- Még szerencse, különben azt gondolnám, hogy azért hablatyoltál össze-vissza, mert tetszik…
- Hát egyáltalán nem tetszik jó?! – mondtam, és, hogy nyomatékosítsam a dolgokat, még a karjaimat is keresztbe tettem.
- Pedig a focisták nagyrészt helyesek… hogy a többi testrészükről már ne is beszéljünk… - Hát ez totál elborult…
- Nagyiiii… ejtsük már ezt a témát! – kérleltem.
- Rendben – Sofia mama visszatért az újsághoz én meg tovább égtem csendes magányomban, nem sokáig.
- És jól csókol? – kérdezte hirtelen.
- Igen! Vagyis… Nem! Nem tudom… - hebegtem. A nagyi vigyorgott én pedig igyekeztem a föld alá süllyedni, kevés sikerrel, hiszen éppenhogy a föld fölött repültünk… elég magasan…
A repülőút hátralévő része csöndesen telt én lelkesen belevetettem magam a Harcosok klubjába és így legalább Brad Pittnek sikerült lekötnie a kósza gondolataimat. Bár, szerintem egy félmeztelen Brad bárkinek leköti, bármilyen gondolatát. Mikor leszálltunk a repülőről, két dologgal azonnal szembesültem, előszöris a fotósok hadával, akik kíméletlenül csattogtatták a vakukat, a másik pedig, hogy kúrva hideg van! Már nem azért, de Afrikáról az embernek előszöris a jó idő jut eszébe, nos énis ebben a hiszemben pakoltam be a bőröndömbe. Pedro látva a libabőrös kezemet, gyorsan levette a kabátját és a vállamra terítette, már épp tiltakoztam volna, hogy így pedig ő fog megfázni, de láttam, hogy rajta még egy jó vastag pulóver is van. Nagyszerű, ezek szerint csak én vagyok ennyire tudatlan és bamba. Ahogy előre sejtettem az újságírók kérdései nem éppen a diplomáciai látogatásunk körül forogtak, sokkal inkább egy személy felől érdeklődtek lelkesen. Semmi kedvem nem volt ehhez az egészhez, így boldog voltam, amikor Pedro a védelmébe vett (majdhogynem a hóna alá kapott) és rögbijátékost megszégyenítően átvágott velem a tömegen. A fekete sötétített üveges Merciben végre hátradőlhettem és kifújhattam magam. Már-már elnyomott volna az álom, bár a repülőn is aludtam cirka 3órát, a nagyi bejelentette, hogy délután még beiktatott nekem egy kórházlátogatást vagy megnyitót vagy micsodát.
- Na nem… erről nem volt szó, apa azt mondta, hogy idejövünk, kajálunk, punnyadunk megnézzük a meccset, aztán húzunk haza! – Nagyi felvonta a szemöldökét, tudom, tudom, a beszédmodorom néha kissé eltér az általa megszokottól.
- Caro, néha azért te is megerőltetheted magad, egész évben szinte semmi ilyet nem csinálsz, kérlek ezt most tedd meg… a kedvemért. – és mégis mit mondhat erre az ember lánya?
Durcásan néztem ki az ablakon, majd Pedrora, aki csak vigyorgott, tőlem pedig csak egy nyelvnyújtásra futotta, na de majd ha nagyi nem lesz itt… háháá! Duzzogva vonultam fel a pazar szállodai lakosztályomba, ahol végre meleg volt! A bőröndjeim, már ott sorakoztak az ágy mellett, de még mielőtt nekiestem volna, hogy valami időjárásnak és alkalomnak megfelelő ruhát keressek, megcéloztam a fürdőszobát és engedtem magamnak egy kád forró vizet. Lazításra nem volt túl sok idő, mivel épphogy csak felöltöztem és ettem, amikor a telefon, már csörgött is, hogy a szálloda előtt vár az autó, ami majd épségben elszállít engem a kórházhoz. Szuper, még szerencse, hogy nem egyedül mentem, hanem Pedro is velem tartott.
- Na miaz kicsi lány? Duzzogsz még? – el is hittem volna, hogy aggódik, de amikor megláttam a vigyorgó arcát, csak ennyire futotta:
- Na persze, hagyjál békén, jó? Teis egy követ fújsz velük! – ez persze nem volt teljesen igaz, mert Pedro, már számtalanszor falazott nekem, ha éppen nagyon nem volt kedvem a jópofizáshoz.
Az odaúton természetesen megenyhültem és Pedro még egy kis kedvet is csinált nekem a dologhoz, mondván, hogy csak édes kis gyerkőcök lesznek ott és biztos jól fogom magam érezni, ha pedig nem, akkor igyekszünk hamar lelépni. A sofőr a kórház előtt rakott ki minket – azzal az indokkal, hogy ő majd utána leparkol - vagyis rakott volna ki minket, ha egy böhöm nagy Audi nem állja el a fél bejáratot. Pár perc tétlen várakozás után a hirtelen jött jókedvem már-már elillanni látszott, amikoris teljesen padlót fogtam. Ugyanis a fekete Audiból három férfi szállt ki: Sergio, David és Iker Casillas.
A repülőút hosszúnak és végtelenül unalmasnak ígérkezett. Az út majd 10 órás volt, még a közepénél sem jártunk, de én már végighallgattam az összes számot az ipodomon és aludtam is, most éppen az ablakon bámultam kifelé. A látvány igazán lélegzetelállító volt. A sok felhő, mint egy hatalmas vattacukor terült el alattunk. Nagyi mellettem újságot olvasott, én is belenéztem és meglepetten tapasztaltam, hogy az újságból a saját arcom köszön vissza
- Hűha, benne vagyok az újságban? – kérdeztem meglepetten és ülő helyzetbe tornáztam magam.
- Felébredtél Caro? – mosolygott rám a nagyi.
- Mit írnak? – kicsit izgatott lettem, a szónak nem túl jó értelmében. Hát igen, akinek vaj van a fején az csak féljen, az újságíróktól.
- Főként a ruhavásárlási szokásaidat emlegetik… - megnyugodva sóhajtottam, de nagyi felpillantva az újságból engem fürkészett. – És írnak itt egy bizonyos fiatalemberről is… - nyeltem egyet és próbáltam közömbösen mosolyogni, de inkább kínos mosolyra sikerült.
- És kiről? – akaratlanul is egy oktávval feljebb csúszott a hangom.
- Egy focistáról. – azthiszem kissé elvörösödtem, najó égett a fejem…
- Hát nagyi, az úgy volt… hogy igazából nincs is semmi, csak szóval táncoltunk egyszer és Ikernek hívják, de egyáltalán nem érdekel és nem is az esetem, mármint nem csúnya csak… Mert amúgy mit írnak? – nagyi mosolyogva nézte a szerencsétlenkedésem.
- Igazából nem írnak focistáról, csak hallottam ezt-azt, de örülök, hogy megosztottad velem. – na ez fasza, egy hatvanéves öreglány behúzott a csőbe, duzzogva fordultam vissza és tovább bámultam ki az ablakon.
- És helyes az a fiú? – törte meg a csöndet néhány perc múlva a nagyi.
- Nem! – válaszoltam duzzogva.
- Még szerencse, különben azt gondolnám, hogy azért hablatyoltál össze-vissza, mert tetszik…
- Hát egyáltalán nem tetszik jó?! – mondtam, és, hogy nyomatékosítsam a dolgokat, még a karjaimat is keresztbe tettem.
- Pedig a focisták nagyrészt helyesek… hogy a többi testrészükről már ne is beszéljünk… - Hát ez totál elborult…
- Nagyiiii… ejtsük már ezt a témát! – kérleltem.
- Rendben – Sofia mama visszatért az újsághoz én meg tovább égtem csendes magányomban, nem sokáig.
- És jól csókol? – kérdezte hirtelen.
- Igen! Vagyis… Nem! Nem tudom… - hebegtem. A nagyi vigyorgott én pedig igyekeztem a föld alá süllyedni, kevés sikerrel, hiszen éppenhogy a föld fölött repültünk… elég magasan…
A repülőút hátralévő része csöndesen telt én lelkesen belevetettem magam a Harcosok klubjába és így legalább Brad Pittnek sikerült lekötnie a kósza gondolataimat. Bár, szerintem egy félmeztelen Brad bárkinek leköti, bármilyen gondolatát. Mikor leszálltunk a repülőről, két dologgal azonnal szembesültem, előszöris a fotósok hadával, akik kíméletlenül csattogtatták a vakukat, a másik pedig, hogy kúrva hideg van! Már nem azért, de Afrikáról az embernek előszöris a jó idő jut eszébe, nos énis ebben a hiszemben pakoltam be a bőröndömbe. Pedro látva a libabőrös kezemet, gyorsan levette a kabátját és a vállamra terítette, már épp tiltakoztam volna, hogy így pedig ő fog megfázni, de láttam, hogy rajta még egy jó vastag pulóver is van. Nagyszerű, ezek szerint csak én vagyok ennyire tudatlan és bamba. Ahogy előre sejtettem az újságírók kérdései nem éppen a diplomáciai látogatásunk körül forogtak, sokkal inkább egy személy felől érdeklődtek lelkesen. Semmi kedvem nem volt ehhez az egészhez, így boldog voltam, amikor Pedro a védelmébe vett (majdhogynem a hóna alá kapott) és rögbijátékost megszégyenítően átvágott velem a tömegen. A fekete sötétített üveges Merciben végre hátradőlhettem és kifújhattam magam. Már-már elnyomott volna az álom, bár a repülőn is aludtam cirka 3órát, a nagyi bejelentette, hogy délután még beiktatott nekem egy kórházlátogatást vagy megnyitót vagy micsodát.
- Na nem… erről nem volt szó, apa azt mondta, hogy idejövünk, kajálunk, punnyadunk megnézzük a meccset, aztán húzunk haza! – Nagyi felvonta a szemöldökét, tudom, tudom, a beszédmodorom néha kissé eltér az általa megszokottól.
- Caro, néha azért te is megerőltetheted magad, egész évben szinte semmi ilyet nem csinálsz, kérlek ezt most tedd meg… a kedvemért. – és mégis mit mondhat erre az ember lánya?
Durcásan néztem ki az ablakon, majd Pedrora, aki csak vigyorgott, tőlem pedig csak egy nyelvnyújtásra futotta, na de majd ha nagyi nem lesz itt… háháá! Duzzogva vonultam fel a pazar szállodai lakosztályomba, ahol végre meleg volt! A bőröndjeim, már ott sorakoztak az ágy mellett, de még mielőtt nekiestem volna, hogy valami időjárásnak és alkalomnak megfelelő ruhát keressek, megcéloztam a fürdőszobát és engedtem magamnak egy kád forró vizet. Lazításra nem volt túl sok idő, mivel épphogy csak felöltöztem és ettem, amikor a telefon, már csörgött is, hogy a szálloda előtt vár az autó, ami majd épségben elszállít engem a kórházhoz. Szuper, még szerencse, hogy nem egyedül mentem, hanem Pedro is velem tartott.
- Na miaz kicsi lány? Duzzogsz még? – el is hittem volna, hogy aggódik, de amikor megláttam a vigyorgó arcát, csak ennyire futotta:
- Na persze, hagyjál békén, jó? Teis egy követ fújsz velük! – ez persze nem volt teljesen igaz, mert Pedro, már számtalanszor falazott nekem, ha éppen nagyon nem volt kedvem a jópofizáshoz.
Az odaúton természetesen megenyhültem és Pedro még egy kis kedvet is csinált nekem a dologhoz, mondván, hogy csak édes kis gyerkőcök lesznek ott és biztos jól fogom magam érezni, ha pedig nem, akkor igyekszünk hamar lelépni. A sofőr a kórház előtt rakott ki minket – azzal az indokkal, hogy ő majd utána leparkol - vagyis rakott volna ki minket, ha egy böhöm nagy Audi nem állja el a fél bejáratot. Pár perc tétlen várakozás után a hirtelen jött jókedvem már-már elillanni látszott, amikoris teljesen padlót fogtam. Ugyanis a fekete Audiból három férfi szállt ki: Sergio, David és Iker Casillas.
2011. szeptember 5., hétfő
Egy kis részlet
Igyekszem a folytatással: Addigis itt egy csöppnyi előzetes:
"- Nézz rám: úgy nézek én ki, mint aki nem bánta meg? Úgy nézek én ki, mint aki nem érez irántad semmit?
Rám emeli tekintetét, elmélázik az arcomon, majd ellentmondást nem tűrően megcsókolom. Eleinte ellenkezik, majd érzem, ahogy karjai megindulnak fölfele, hogy végül a nyakamban kössenek ki, erőteljesen átszorítva azt, mélyebb csókba kényszerítve.
Rendben, ha ezt akarod, hát zuhanjunk.
Nem fogom többé elhitetni magammal, hogy vissza lehet vonni: nem leszek bunkó, csak, hogy ellökjelek magamtól, hogy nekem jobb legyen, mert attól neked lesz rosszabb. Nem fogom kerülni a tekinteted, hogy szabaduljak a láncaidból, nem fogom kerülni az érintéseidet, mert nem akarom, hogy eluralkodjanak rajtam az érzéseim, nem fogom megtiltani magamnak, hogy rád gondoljak, hogy megmentsem magam a pokoltól.
Hát jöjjön az, aminek jönnie kell."
"- Nézz rám: úgy nézek én ki, mint aki nem bánta meg? Úgy nézek én ki, mint aki nem érez irántad semmit?
Rám emeli tekintetét, elmélázik az arcomon, majd ellentmondást nem tűrően megcsókolom. Eleinte ellenkezik, majd érzem, ahogy karjai megindulnak fölfele, hogy végül a nyakamban kössenek ki, erőteljesen átszorítva azt, mélyebb csókba kényszerítve.
Rendben, ha ezt akarod, hát zuhanjunk.
Nem fogom többé elhitetni magammal, hogy vissza lehet vonni: nem leszek bunkó, csak, hogy ellökjelek magamtól, hogy nekem jobb legyen, mert attól neked lesz rosszabb. Nem fogom kerülni a tekinteted, hogy szabaduljak a láncaidból, nem fogom kerülni az érintéseidet, mert nem akarom, hogy eluralkodjanak rajtam az érzéseim, nem fogom megtiltani magamnak, hogy rád gondoljak, hogy megmentsem magam a pokoltól.
Hát jöjjön az, aminek jönnie kell."
Díj
Köszönöm szépen a díjakat! Nem szeretnék külön rangsort állítani, hogy kinek küldöm ezt-meg azt a díjat, minden történetet nagyon-nagyon szeretek és minden fejezettel egyre jobban a szívemhez nőnek. Vegyétek úgy, hogy mindenkinek továbbadom, akinek valaha is olvastam a történetét!:) Puszi!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)