Lara Ramos-Xabi Alonso

Sziasztok! Előszöris boldog Újévet mindenkinek! Elkészült az újévi ajándékom nektek, a már beígért Lara-Xabi novellácska. Nagyon élveztem a megírását(bár nem vagyok maximálisan megelégedve vele), remélem ti is hasonlóképpen fogtok érezni, mikor olvassátok. A véleményetekre pedig most különösen számítok! Puszi!


2007-Róma

Szerda volt. És ha szerda, akkor próba. Hajnali nyolc órától. Harmadjára csaptam az ébresztőórára és félálomban a másik oldalamra fordultam. Magamban máris a kifogásokat kerestem, hogy miért nem megyek be a suliba. Persze valahol mélyen tudtam, hogy öt percen belül úgyis felkelek, szépen megiszok egy kávét, aztán az órára pillantok, és iszonyatos sprintbe kezdek, hogy elérjem a buszt miközben magamban ezredjére is megfogadom, hogy holnap hamarabb fel fogok kelni. Mégis, annyira édes volt eljátszani a gondolattal, hogy most ágyban maradok és fel sem kelek legalább tízig, majd szép lassan kibattyogok a szemközti pékségbe és veszek három isteni finom csokis fánkot majd a városban sétálgatva elmajszolom, és persze utána itthon végignézhetném az összes Dexter részt, amivel le vagyok maradva. Vagy akár még egy kávézóba is bemehetnék… Ring… ring… ring… Sóhajtva ültem fel és a hajamba túrtam, hunyorogva pillantottam az ébresztőórára olyan „legközelebb én győzök, öcskös” pillantással, majd kimásztam az ágyból és az ablakhoz mentem, hogy felhúzzam a redőnyt. A felkelő nap fájdalmasan a szemembe villant. Jó volt kinézni a városra, szinte ez volt az egyetlen előnye annak, hogy a hetediken laktam. Elfordultam az ablaktól és a szekrényéhez mentem, gyorsan előrángattam egy farmert és egy pulcsit majd magamra kaptam őket. Áldottam az eszem, amiért tegnap este még volt lelkierőm bedobálni a cuccaim a táskámba. Becsaptam magam mögött az ajtót és lerohantam a lépcsőn, egészen beleszédültem. Régi építésű lépcsőház volt, tekergő lépcsővel. Igazából, bármennyire is szidtam kis lakást, ugyanannyira szerettem is. Elképzelhetetlen lett volna a reggelem Seniora Nunez ajtócsapkodása és szörcsögő kávéfőzőjének hangja nélkül, mint ahogy a házfelügyelő mosolygós fejcsóválása nélkül is, ahogy minden reggel elrohantam mellette egy gyors „jó reggelt”-tel. Pontosan három percet késtem, még láttam, ahogy a busz kifordul a megállóból. Bosszúsan vágtam le a földre a táskám, mire a mellettem álló öreg néni megrezzent és észrevétlenül arrébb ment pár lépést. Leguggoltam és idegesen kutattam a táskámban a cigisdoboz után. Tudtam, hogy nem lehetne, de most szükségem volt rá. Már az első slukk után éreztem, hogy a nikotinnal együtt a nyugalom is szétárad a testemben. Próbáltam végiggondolni a lehetséges eshetőségeket. A következő busz ötvenötkor jön, tehát esélytelen, hogy beérjek nyolcra úgy, hogy még át is kell öltöznöm. Taxit fogni képtelenség és drága is, tehát marad a séta, vagy a futás, akkor, hogyha nagyon sietek, talán csak tíz-tizenöt percet kések. Kelletlenül felálltam, a vállamra kaptam a táskám és elindultam a suli felé. Közben pedig kifogásokat és mentségeket találtam ki, hogy miért is kések. Megint. Persze Adela tudni fogja, hogy igazából mindegyik rokonom makkegészséges, a kulcsom nem tört bele a zárba, hanem a táskámban lapul és a házban sem volt csőtörés. Egykedvűen kerülgettem az embereket, miközben az élet nagy dolgain elmélkedtem. Ez volt az utolsó előtti hetem Rómában. Sajnáltam, hogy el kell mennem, mert az itt eltöltött hat hónap alatt nagyon megkedveltem a várost és sok barátot is szereztem. Persze hiányzott a családom és a madridi barátaim, de lassan kezdem megszokni ezt az utazgatós életmódot. Elvégre csak 18 éves vagyok, ráérek még a komoly dolgokra. Bár kissé furcsa abba belegondolni, hogy ez az utolsó évem a suliban. Sosem voltam éltanuló, de ami érdekelt azt szívesen tanultam, mindig a tánc volt számomra az első és szerencsére hamar be is bizonyosodott, hogy jó vagyok benne. Most éppen egy ösztöndíj miatt kaptam lehetőséget arra, hogy az utolsó félévemet itt, Rómában fejezzem be. Először fura volt, hogy anyu szoknyája mellől kikerülve egyből mindenről magamnak kellett gondoskodnom, de hamar belejöttem. Szerencsére az ösztöndíjamból és az előadásokért kapott pénzből kényelmesen meg tudtam élni. Útban a táncművészetire elhaladtam a kedvenc kis mozim mellett, ahol nagy plakátokkal hirdették az esti programot. Hitchcocktól adják a Pschyhot. Már meg is van, mit csinálok este. Közben az órámra néztem, ami éppen 7:55-öt mutatott, így abbahagytam az álmodozást és inkább elkezdtem rohanni. Szemrehányó pillantások közepette 10 perces késéssel estem be az órámra, miközben Adela lecseszését hallgattam, kedves barátnőm Michaela kézzel-lábbal próbálta a tudtomra adni, hogy este mennek valahova és hogy menjek velük, majd addig-addig ügyeskedett, míg a bemelegítésnél mellém került.
- Nah, figyelj, este megyünk bulizni ugye jössz? – nézett rám reménykedően, de én csak megráztam a fejem.
- Bocsi, már más programom lesz este.
- Húúú randi?
- Mondhatni – húztam az agyát.
- Na ne már, és kivel? – kíváncsiskodott.
- Anthonyval. – utaltam a főszereplő, Anthony Perkinsre.
- Hmm, jól hangzik! Aztán mindent el kell majd mesélned! – bökött oldalba.
- Naná! Feltétlenül! – nem maradt több időnk traccsolni, mert Adela mindkettőnket kihívott és óra végéig kínzott.

Óra végére körülbelül a halálomon voltam, sajogtak a lábaim és kopogott a szemem az éhségtől. A csajokkal beültünk reggelizni, ahol mindenki a titokzatos Anthony felől kérdezett én pedig mosolyogva válaszolgattam a kérdéseikre, majd elmentem művtörire, amit végigsmseztem Sergioval. Sergio Ramos Garcia az unokatestvérem volt. Apa és az ő apukája testvérek, így nagyon sok időt töltöttünk egymással. Szinte olyanok voltunk, mint a testvérek. Őt hiányoltam a legjobban mióta itt vagyok Rómában. Szerencsére ma csak ez a két órám volt. Gyorsan le is léptem, nem volt kedvem most a társasághoz és őszintén szólva néha egyszercsak elegem lett az olasz nyelvből. A nap hátralevő részében főzőcskéztem, punnyadtam és kitakarítottam a lakást a nyolc óra hamar eljött így csak magamra kaptam egy farmert egy fekete garbóval meg egy babacipővel és már rohantam is. Ahogy az már várható volt, nem voltak túl sokan a moziban, de én pont ezt szerettem. A kabátomat ledobtam a mellettem levő székre és belesüppedtem az ülésbe a térdemet pedig az előttem levő szék támlájának támasztottam. Elkezdődött a film. Már éppen kezdtem volna beleélni magam és kellemes transzba esni, amikor valaki lehuppant mellém. Pont ide, volt még vagy száz másik üres hely a moziban, de neki pont mellém kellett levágódnia. De ez volt a kisebbik gond, a nagyobb az, hogy az illető folyamatosan a telefonját nyomogatta, ami persze az én szemembe világított, a béka segge alá teperve a film élményét. Már épp ott tartottam, hogy elküldöm a francba, amikor a zsebébe süllyesztette a készüléket és végre átadhattam magam a filmnek. Meglepően hamar vége lett, persze ez a jó filmekkel mindig így van. Kigyulladtak a fények én pedig szemügyre vettem a merénylőm arcát. Helyes fazon volt, gyönyörű barna szemekkel és olyan jókisfiús kinézettel. Az öltözködésében nem volt semmi fantázia egy farmert és egy inget viselt rajta egy sötétkék pulcsival. Nagyon nem illett a szakadt művészmozis környezetbe. Észrevehette, hogy őt bámulom, mert rám pillantott, mire én elkaptam a tekintetem és a kabátomat kezdtem keresni, meg is lett azzal a kis bibivel, hogy a barnaszemű úriember épp rajta terpeszkedett és úgy tűnt, hogy esze ágában sincs még az idén felállni. Nem akartam énis a hátralevő életemet egy lepukkant moziban tölteni, így megszólítottam:

- Elnézést uram, megtenné, hogy…

- Hát ezt nem hiszem el, hogy sehol sem lehet egy perc nyugta az embernek. – morogta spanyolul, amit nem tudtam, hova tenni. Bár látszott rajta, hogy nem számít arra, hogy értem, amit mond, mert olaszul folytatta, immár felém fordulva – adjon egy lapot kisasszony és mondja, hogy milyen névre írjam. – Hát ez teljesen megzakkant, mit gondol, hogy mit gondolok ki a franc ő?

- Hát tőlem akár, az atyaúristen nevére is írhatja, amit akar, de előbb álljon fel a kabátomról! – nem tudom, hogy azért vörösödött-e el, mert nem azt válaszoltam, amit várt vagy mert mindezt spanyolul tettem, de mindenesetre úgy pattant fel, mintha rugóra járna.

Énis felálltam, miközben a kiszabadult kabátomat szorongattam, szegény kicsit összegyűrődött, bár el kellett ismernem, hogy nem volt annyira rossz dolga, mert igen formás volt a hátsó, aminek terhét viselnie kellett. A pasas megdöbbentően magas volt én maximum az állát értem volna el a fejemmel. Sosem voltam túl magas, de ez nem volt gond, mert buktam a magas palikra. Egy vállvonással elintéztem az előbbi incidenst, majd elindultam kifelé. Odakint viszont szakadt az eső. Én marha, pedig se elég pénzt nem hoztam magammal se bérletet, gondolván, hogy majd a Psychotól borzongva kellemesen hazakommandózom a sötét római utcákon. Szerencsémre viszont úgy tűnt, hogy nem fog sokáig esni, így átlibbentem a szemközti kávézóba. Pár perc múlva, már egy extrafinom fahéjas forrócsoki mellett elmélkedtem, mikor valaki megállt előttem, eltakarva a fényforrást. A magas pasi volt.

- Elnézést kisasszony, leülhetek? – kérdezte. Nem tudom, hogy a bűntudat vagy valami másik sötét szándék, netalán ötletet merített a filmből és eltökélt szándéka, hogy hazazáig követ, majd meggyilkol a zuhany alatt vezérelte erre, mindenesetre, mire észbe kaptam ott ült velem szemben. – Előszöris bocsánatot szeretnék kérni, ami a moziban történt, kissé labilis vagyok mostanság – magyarázkodott. Úgy tűnt, hogy eltökélt szándéka, hogy levesz a lábamról, mert egy térdrogyasztó féloldalas mosolyt villantott felém. Mitagadás, nem járt messze a céltól.

- Nem történt semmi, mindenkivel előfordul – mondtam, miközben énis bevetettem az elbűvölő mosolyom. Nem tudom, hogy hogy vitt rá a lélek, hogy leálljak egy idegennel flörtölni, de ő kezdte szóval…

- Maga spanyol ha nem tévedek!

- Nem téved, valóban az vagyok. – a lábaimat keresztbe tettem, mert valami megmagyarázhatatlan ok miatt elkezdtek remegni.

- És mi szél hozta ilyen messzire? – kérdezte kedvesen.

- Ösztöndíjas vagyok. Madridból.

- Nahát, kicsi a világ! És milyen ösztöndíj?

- Tánc, ballett. – mondtam büszkén, majd kortyoltam egyet a forrócsokimból, ami nem hazudtolta meg a nevét és valóban forró volt. - Baszki – csúszott ki a számon. Na fasza, oda a komoly úrinő státusomnak.

- Na és maga mit keres itt? – vágtam ki magam, mert a leereszkedő mosolygása, már kissé irritált.

- Nyaralok, ha lehet így mondani. Egyébként pedig focizom…

- Sokan fociznak – vágtam közbe hetykén. – többek között az unokatestvérem is.

- Biztos vagyok benne, hogy az unokatestvére is nagyon tehetséges, de nekem ez a munkám. – mosolygott tovább.

- Hát elég tehetséges lehet, mert két éve a Reálhoz igazolt. – na ezen ledöbbent. Le mertem volna fogadni, hogy ő valami kis másodosztálybeli csapatnál rúgja a bőrt, abból ítélve, amilyen arcot vágott. Döbbenetében még azt is elfelejtette, hogy eddig magázódtunk.

- Mert hogy hívják az unokatestvéred?

- Sergio Ramos Garcia. – jelentettem be ünnepélyesen.

- Sergi az unokatesód? Együtt játszom vele a válogatottban. Nem is tudtam, hogy ilyen szép unokahúga van – és tessék itt van egy bók és a határozottságom? Újra sehol.

- Az unokahúga köszöni szépen, amúgy Lara Ramos vagyok. – nyújtottam ki a kezem.

- Én meg Xabi Alonso. – fogadta el a felé nyújtott kezet.

Az idő pergett és közben az eső is elállt már, de mi még mindig beszélgettünk. Xabi nagyon kellemes társaság volt, a mély hangja és a nevetése teljesen elvarázsolt. Elmondta, hogy most a Liverpoolban játszik, amit nagyon szeret énis meséltem neki pár apró dolgot az életemből. Abszolút megértettük egymást, kiderült, hogy zeneileg és filmügyileg is egymásra vagyunk hangolódva. Épp egy csapattársáról mesélt egy történetet, amikor a pincérnő megzavarta az idillünket és közölte, hogy már egy óra van ezért zárnának. Kiszakítottam magam a barna szempár bársonyos fogságából és felálltam, majd a kabátom után nyúltam, de Xabi egy határozott mozdulattal kivette a kezemből és felsegítette. Ez volt az a pont azt hiszem, amikor menthetetlenül belehabarodtam, amit az agyam notóriusan ellenzett, felhozván a logikusabbnál, logikusabb ellenérveket miszerint Xabi majd 10 évvel idősebb tőlem, Liverpoolban él és soha, de soha nem foglalkozna egy ilyen lánnyal mint én. Viszont a gyarló szívem belekapaszkodott minden apró dologba, amit akár Úgy is lehetne értelmezni… Xabi Alonsoban számomra megvolt mindaz, amit a férfiakban kerestem. Szórakoztató volt, de mégsem erőltetett, megértő volt, de mégsem patetikus, nyugodt, de nem unalmas, udvarias és azok a szemek… Nem akartam kimenni a kávézóból, féltem, hogyha kilépek ebből a varázsvilágból, akkor minden azonnal köddé válik. Próbaképpen odakint összeszorítottam a szemem, majd újból kinyitottam és döbbenten láttam, hogy ő még mindig ott áll velem szemben, lazán zsebredugott kézzel és legalább annyira zavarban, mint én.

- Hát lehet, hogy túlzás és nem is szoktam ilyet csinálni, de nem adnád meg a számod? Szeretnék még találkozni veled… - kezdte ő. Rendkívül csábító volt az ajánlata, de nem akartam még jobban fájdítani a szívemet, mert tudtam, hogy minél tovább húzzuk, annál nehezebb lesz majd az elválás, így viszont ezt a napot elkönyvelhetem életem legszebb napjai közé.

- Szerintem ez nem lenne túl okos dolog… - látszott rajta, hogy meglepődik azon amit mondok, és némi szomorúságot is láttam megcsillanni a szemében., de lehet csak képzelődtem. – Ne várj tőlem okos gondolatokat és meggyőző indokokat, én csak egy 19 éves lány vagyok – erre elmosolyodott, de úgy tűnt kíváncsi arra, hogy mit akarok mondani így hát folytattam – ne cseréljünk telefonszámot, nem szeretném várni, hogy felhívsz-e vagy sem – tiltakozni próbált, de leintettem – és ne ígérj találkozót sem, bízzuk a Sorsra a dolgot, ha úgy gondolja, hogy nekünk még nem itt van vége a történetünknek, akkor egész biztosan találkozni fogunk! – úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, de végül meggondolta magát és mégsem tette csak rám mosolygott, majd megölelt és elbúcsúzott.

A Sors pajtás viszont kicsit sem tétlenkedett, másnap az óráim után az épületből kiérve egy mosolygó Xabi Alonsoval találtam szemben magam. (Később bevallotta, hogy nem a Sors inkább ő volt az ,aki összehozta ezt a találkozót utánnakérdezve az óráimnak.)

- Hogyhogy te itt? – kérdeztem meglepetten. Nem úgy képzeltem az eszményi találkozásunkat, hogy én előtte három órát izzadok a táncteremben. De ő csak megvonta a vállát, majd kivette a kezemből a sporttáskámat.

- A Sors. – mondta olyan ártatlanul, hogy nem álltam meg mosolygás nélkül. – Mi a terved délutánra?

- Hát, mi legyen? – szégyelltem magam, amiért ilyen könnyen beadom a derekam, de ellenállhatatlan volt.

- Arra gondoltam, hogy körbenézhetnénk kicsit a városban, én harmadik napja vagyok itt, de csak a Colosseumig jutottam – vallotta be.

- Rendben, de előbb muszáj hazamennem, nem gondolod, hogy így emberek közé merészkedem! – mutattam végig magamon.

- Miért? Nagyon csinos vagy!

- Egy frászt! Ezt te sem gondolhatod komolyan! – intettem le. Végül megállapodtunk abban, hogy hazajön velem, azt mondta nem akarja megint a Sorsra bízni a találkozásunkat, mert azt már lehet nem lenne annyira könnyen megszervezni, a római albérletek számát tekintve. Azthiszem életem folyamán ez volt a leggyorsabb elkészülésem. Az aranytartalékomból még egy olyan szoknyát is elő tudtam kaparni, amit csak KDPk (Különösen Dögös Pasi) esetén veszek fel.

- Aztamindenit! – nézett végig rajtam elismerően, amikor kilibbentem a dögös szerelésemben. – Gyönyörű vagy! – csúszott ki a száján.

- Nah indulhatunk? – kaptam fel a kistáskám. Csodálatos délutánt töltöttünk együtt a városban bóklászva.

Rengeteg helyen jártunk és rengeteg mindenről beszélgettünk. Azt az egy témát viszont, hogy van- e valakije rendkívül gondosan kerülte. Egy szót sem tudtam kihúzni belőle. Az interneten utánanézni pedig nem mertem. A csütörtöki napunk is gyorsan eltelt, búcsúzáskor ismét csak megölelt, majd már ott sem volt. Otthagyva engem a kétségek között, hogy ez most randi vagy nem? Másnap viszont ismét megjelent a sulinál (reményeimet beváltva). És ez így ment tíz napon keresztül. Körbejártuk egész Rómát, elmentünk a kikötőbe, pénzt dobtunk a Trevi-kútba, álmodoztunk az Angyalvárnál, lopott nekem rózsát a Borgiák kertjéből… minden annyira idilli volt, annyira meseszerű, kivéve az elbúcsúzás, ami továbbra sem volt több egy ölelésnél. Minden este összetörte a szívem és mindennap újból meghódított.

Remegve vártam az utolsó előtti napomat Rómában. Míg korábban azért, mert ma este lesz a fellépésünk, a zárógála, most pedig azért, mert közelgett a végső búcsú. Végső lesz? Megint megölel aztán nem látom soha többé? Vagy mégsem? Női ösztöneim azt súgták, hogy ő is ugyanannyira szeretné az utóbbit mint én, mégis volt benne valami, ami meggátolta. Terveink szerint este megnézi az előadásunkat, majd nálam megvacsorázunk és… és majd meglátjuk, hogy lesz-e és. Rendkívül nagy műgonddal választottam ki az esti ruhámat. Vajon ma megtörténik? Lehetek annyira szerencsés, hogy életem szerelme lesz az első, akivel átélem a lehető legcsodálatosabb élményt, ami egy nővel csak történhet? Kétségek közt örlődtem, mégis igyekeztem pozitív irányba terelni a gondolataimat. Előadás után pedig már méterekről repültem Xabi karjaiba.

- Csodás voltál! És csodásan nézel ki! – szorított magához.
-
A várva várt csók viszont most is elmaradt csak egy pillekönnyű csókot kaptam a homlokomra. Kissé csalódottan, de annál nagyobb reményekkel vártam az este további részét. Egyikünk sem szólalt meg egészen hazaáig. Még a liftben sem. A lakásban már szinte minden össze volt pakolva holnapra a legszükségesebbeken kívül. Először nem az ebédlőasztalhoz ültünk, hanem a kanapéra. Legalábbis Xabi odaült én pedig követtem. Percekig ültünk ott csöndbe és sötétbe burkolózva, míg végül kibukott belőlem :

- Velem van a baj? Mondd, ha igen! Hidd el, én nem várok tőled semmit, de azt gondoltam, hogy ha már minden napodat rám fecsérelted, akkor esetleg te is érzel… - és akkor végre megtörtént, a legédesebb közbevágás, amit csak el lehet képzelni. Xabi Alonso megcsókolt. Csak pár másodperc volt az egész, ahogy a puha ajkak az enyémhez értek, de csodás volt. Kicsit távolabb húzódott, majd a tenyerébe zárta az arcomat, kényszerítve, hogy a szemébe nézzek.

- Hogy gondolhatod, hogy veled van a baj? Annyira gyönyörű vagy, annyira édes én pedig nagyon- nagyon önző!

- Miért lennél önző? – kérdeztem, amikor a kalimpáló szívem kissé elcsendesedett és már nem kellett attól félni, hogy elnyomja a szavaimat.

- Azért, mert nem bírtam ki nélküled, azért mert nem tudtalak otthagyni akkor mozi után és mert mindennap látnom kell téged. Mióta veled vagyok azóta érzem, hogy élek! – most én nem bírtam tovább és megcsókoltam.


Egy pillanatig még tétovázott, de aztán már csak azt éreztem, hogy a keze a derekamra csúszik és az ölébe húz. Rendkívül boldog voltam. Percekig csókolóztunk, majd elváltak az ajkaink én próbáltam levegőhöz jutni és visszakapni a józan eszem, miközben ő belecsókolt a nyakamba, felsóhajtottam. Éreztem, ahogy lehúzza a cipzárt a hátamon szabaddá téve azt a simogató ujjainak. Sietve próbáltam én is kigombolni az ingét, miközben másik kezemmel az állát felemelve megcsókoltam. Levette magáról a zakót, majd kigombolva az utolsó két gombot, az inget is. Az ölébe vett és bevitt a hálószobába. Az ágyon immár én voltam felül és én voltam az, aki elhalmozza a csókjaival. Végigsimítottam az izmos karján és mellkasán, a számmal is bejárva ezt az útvonalat egészen az övéig, amit elkezdtem kicsatolni… és akkor hirtelen megfogta a vállam és eltolt magától, majd felült. Meglepetten és kétségbeesve tettem ugyanezt én is. Mit ronthattam el, ami ezt váltotta ki belőle?

- Lara, ezt nekünk nem szabad! – mondta, miközben a tenyerébe temette az arcát.

- De hát mit? - kérdeztem döbbenten.


- Ezt, nem szabadna együtt lennünk, ezt meg pláne nem lenne szabadna csinálnunk! – magyarázkodott még mindig lehajtott fejjel.

- Én…én azthittem te is akarod… - görbült lefelé a szám.

- Hát persze, hogy akarom! Te vagy minden gondolatom! – fakadt ki.

- Akkor? – kérdeztem vissza mostmár végképpen kétségbe esve.

- Figyelj Lara, nekem … nekem feleségem van… és egy fiam is. – Úgy éreztem magam, mint akit a szavannákról hirtelen a jeges tengerbe ejtenek. Fájt mindenem.

- Hogy mid van? – ez nem lehet igaz, csak álmodom.

- Családom. – Hirtelen az egyik legszebb szó lett az ellenségem.

- De akkor… akkor mi a francra volt jó ez az egész? Minek kellettem én neked? Gondoltad szórakozol egy kicsit nyáron? – kezdtem egyre dühösebb lenni. – Hát persze, én hülye, gondolhattam volna, hogy egy… egy ilyen férfi, mint te nem keresné olyan lányok társaságát mint én csak azért, hogy… - ekkor elkapott és megrázott.

- Lara, gondolkozz már, hogy mit beszélsz! Nézz rám! – szinte ordibált, mire én összerezzentem és ránéztem, láttam, hogy könnyes a szeme – Úgy nézek ki, mint akinek csak arra kellenél? Mindenegyes nap úgy keltem fel, hogy ma vége, ma elmondom neki, ma nem megyek el… de egyszerűen képtelen voltam rá. A lábaim feléd visznek, a szívem hozzád húz, a gondolataim csak körülötted forognak. Szeretlek, mindenemmel szeretlek, amivel csak szeretni képes az ember! - énis sírtam, dühömben, kétségbeesésemben és fájdalmamban. A mellkasának dőltem, ő pedig a hajamat simogatta. Én nem lehetek önző, nem szakíthatok szét egy családot, egy fiút az apjától. Életemben még soha nem akartam ennyire önzőnek lenni, de képtelen voltam rá. Klisékkel nyugtattam magam, hogy én még fiatal vagyok, lehet hogy nemis működne és akkor egész életemben azzal a tudattal kellene élnem, hogy tönkretettem egy kisfiú életét. Összeszorítottam a számat, majd elhúzódtam Xabitól. Letöröltem a könnyeimet.

- Menj el. El kell menned. Mi nem találkozhatunk soha többet! – bólintott, majd kiment a szobából. Emberfeletti erővel küzdöttem a könnyeim ellen, majd felálltam és követtem. Már az ingét gombolta. Végigkövettem a mozdulatait és igyekeztem minden másodpercet örökre elraktározni magamban. Mikor végzett rám nézett, én pedig elindultam az ajtó felé és kinyitottam előtte. Mikor hozzám ért megtorpant.

- Lara, ugye te is szeretsz? Tudnom kell, hogy szeretsz! – kérlelt, de nem néztem a szemébe, nem mertem, azzal minden elveszett volna, így továbbra is a földre szegeztem a tekintetemet és nem válaszoltam. Hallottam, ahogy felsóhajt és kimegy az ajtón és azzal együtt az életemből. Amint becsuktam mögötte, a földre roskadtam és kitört belőlem a zokogás.
- Szeretlek! Hát persze, hogy szeretlek! – suttogtam.

Hamarosan...

Nemsokára felkerül az új rész, amit én inkább novellának mondanék, mert Xabi és Lara "előtörténete" lesz. Remélem már nagyon várjátok! Addigis itt ez a kép, ami olyan cuki, hogy BELEHALOOOK!!! :)) Puszi!

15. fejezet

Sziasztok! Örömmel konferálom fel a 15.fejezetet, amivel el is érkeztünk a történet közepéig. Magamhoz képest egészen hosszú lett. Lenne még egy kis bejelentenivalóm is, a következő (vagy a következő utáni) fejezetektől új szálat fűzök a történetbe mégpedig Lara személyében, jórészt azért is, hogy ne unatkozzunk nagyon, amíg Caro és Villa romantikáznak :) Remélem örültök neki!!! Mindenkinek Nagyon Boldog Karácsonyt kívánok!!! (magamnak pedig sok-sok véleményt a rész alá) :) Puszi nektek!

*Caroline*

Összeszorított foggal vártam, míg mindkét férfi elhagyja a szobát. David még odajött és adott egy gyors puszit, miközben a fülembe súgta, hogy 6kor találkozunk. Gyorsan rábólintottam. Mikor hallottam, hogy becsukódik utánuk az ajtó, ismételten eltört bennem valami. Mióta idejöttem Dél-Afrikába valahogy minden megváltozott. Elromlott. Először a merénylet, aztán Casillas, majd David, aztán most ismét Casillas. Könnyek gyűltek a szemembe a tehetetlenségtől. Mi miatt érdemlem én ezt? A kapcsolatunk Daviddal még alig pár órája tart erre betoppan Casillas és az arcomba vágja, hogy szeret. Szeret, azok után, hogy szintén alig pár órája, mindenféle utolsó, számító ribancnak elmondott. Sok ez most nekem. Miután visszajöttünk Daviddal a szállodába megállapodtunk, hogy egy ideig még nem mondjuk el senkinek, hogy újabban mi van közöttünk. Majd meglátjuk, hogy hogy mennek a dolgok, ha visszamegyünk Spanyolországba. Nem lesz könnyű, hiszen David Barcelonában lesz én pedig Madridban. Igaz a repülőút csak egy óra, de az edzések és az egyetem miatt így is csak hétvégenként tudunk majd együtt lenni. A másik dolog pedig a családom. Nem lesz könnyű beadagolni anyának, hogy a lánya egy focistával jár, bár apa sem fogja egykönnyen beadni a derekát, de tudom, hogy ő támogatni fog, ha látja, hogy boldog vagyok. És az elköltözésen is elgondolkoztam (már vagy huszadszorra) viszont most már komolyan gondoltam. Ennek mindenki ellene lesz, de majd bevonom Christ a dologba. Bár, ha ez sikerülne akkor is ott van még az, hogy hova költözhetnék. Adele biztos benne lenne egy közös albérletben, de én valahogy nem bírnám elviselni a hiperaktivitását non-stop. Valami olyan ember kellene mellém, aki kicsit nyugodtabb. De ezen még ráérek gondolkozni. Nem mertem megkockáztatni a külön házat, mert abból csak balhé lenne, hogy királylánykodok meg ilyesmi, de nem is lenne szükségem rá. Nekem elég egy szoba. Ahogy itt merengek az ágyon hallom, hogy valaki belép a szobába és leül mellém az ágyra. Felülök és látom, hogy nagyi az.

- Mi a baj Caro? Látom, hogy nyomaszt valami – mondja, miközben végigsimít a karomon.
- Nincs semmi – mondom kissé zavartan, mire ő felvonja a szemöldökét.
- Oh drágám, sosem tudtál hazudni! – mosolyog. – a focistáddal van valami?
- Jajj nagyi, neem… vagyis… hát mondjuk, hogy vele is, de közben már van egy másik focistám is. – hát ezt a pillantást látni kellett volna!
- Nocsak, hallgatlak!
- Hát van az, akiről a gépen meséltem…
- Ő az elsőszámú, akivel nincsen semmi – szakított félbe, mire én bólintottam.
- Na vele már tényleg nincs semmi. Kiderült, hogy egy köcsög!
- Köcsög? – kérdezett vissza meglepetten.
- Nem rendes srác – magyaráztam. Nagyi és a szleng rejtelmei… vicces! – aztán itt van David.
- A bolond barátod David?
- Na igen, mától ő már csak a barátom David. – befejeztem a mondandóm és félve néztem fel a nagyira, mert nagyi ide vagy oda, mégiscsak ő a királyné vagy mi a szösz.
- Nahát, te aztán nem unatkozol itt!
- Hát nem… - húztam el a számat. – Haragszol?
- Boldog vagy? – kérdezett vissza.
- Még nem, de az leszek! – jelentettem ki magabiztosan. Nagyi rámnézett, majd elmosolyodott.
- Akkor nem!
- Óóó nagyi… - közelebb húzódtam hozzá és hagytam, hogy átöleljen, végtelenül hálás voltam neki és meg is könnyebbültem.
- És ez a te Davidod nem Barcelonában lakik?
- De!
- És akkor te is oda akarsz menni? – kérdezte, miközben kicsit eltolt magától, hogy a szemembe nézzen.
- Neem, dehogy, nem hagyom ott a sulit az utolsó évben! – kicsit mintha megkönnyebbült volna. De ahogy pár percig fürkészte az arcomat ismét gyanakvó lett a tekintete.
- De?
- Szeretnék elköltözni! Sehova messze, maradnék Madridban, csak… - nagyi félbeszakított.
- Caro, tudod, hogy ezt nem lehet, ez nem szokás... anyád nem engedné.
- Tudom, de ha te is beszélnél vele, akkor apa is tuti belemenne és nagyon jókislány lennék, sőt eljárnék egy csomó helyre, ahová csak akarnátok és ez nektek is jó lenne, mert így legalább közelebb kerülhetnék az emberekhez, lehetnék a kapocs közöttük és közöttetek és… - hadartam és még folytattam volna tovább is, de nagyi felnevetett.
- Caroline, az istenért, te ezt gyakoroltad?
- Hát, egy kicsit – mosolyodtam el én is, mert eszembe jutott, hogy tényleg, mennyiszer mondtam én ezt már el a fejemben – miért nagyon rossz volt?
- Nem, de anyádnál még az első szóig se jutnál.
- Majd meglátjuk! – vágtam rá dacosan.
- Beszélek vele, ígérem!
- Köszönöm! – nagyi az órájára nézett, ami már délután ötöt mutatott, hogy elrepült az idő. Lassan indulnunk kellett.
- Na gyere, szerzünk neked egy kalapot! A templomba mégsem mehetsz fedetlen fejjel. – állt fel az ágyamról.
- Micsodaaa??? Ki van csukva, hogy a te kalapodban menjek templomba, oda ahol ott lesz az egész spanyol válogatott. – tiltakoztam.
- Nocsak, most már az egész válogatottat el akarod csábítani? – nézett vissza rám, mire én csak kinyújtottam a nyelvem, majd durcásan felálltam és engedelmesen követtem a lakosztályába.

Fél hatkor rajtra készen álltam a templom előtt. Kalapban. És fogadtam a részvét nyilvánításokat, miközben lestem, hogy mikor fut már be a busz Davidékkal. Nem is kellett sokáig várnom, mert egy hatalmas fehér busz perceken belül leparkolt a templom előtt és leözönlött róla egy csapat egyenöltönyös focista. David és Sergio azonnal le is támadtak. David bőszen nyomkodta a telefonját és egyáltalán nem figyelt rám, ezért én Sergioval beszélgettem.
- Király kis kalapod van! – mondta vigyorogva, mire én csak grimaszoltam, majd taszítottam egyet a karján.
Főleg a holnapi meccsről kérdezgettem, elmondta, hogy eléggé izgul, de biztos benne, hogy lenyomják a hollandokat és nyernek. Éppen a foci rejtelmeiről magyarázott valami számomra teljesen érthetetlen és érdektelen dolgot, amikor megjelent egy csinos feketeruhás lány és a nyakába borult. Percekig csak örömködtek egymásnak, majd miután kibogozták magukat, hozzám fordultak. Eközben én csak meglepett fejjel álldogáltam.

- Szia – nyújtotta felém a kezét a lány – Lara Ramos. – kicsit ismerős volt, mintha már láttam volna valahol.
- Örvendek, Caroline! – fogadtam el a felém nyújtott kezet, miközben bemutatkoztam.

Végignéztem a lányon. Elég magas volt, de Sergiónál mégis alacsonyabb, barátságos arca volt és zöld szemei. Hullámos haja a háta közepéig ért és a fejére tolt napszemüvege fogta össze, hogy ne hulljon az arcába. Egy elegáns fekete ruhát viselt fekete kabáttal és egy nagyon magas sarkú cipővel. Sergio átkarolta a lány derekát, majd egy „ha megbocsátotok” pillantással arrébb álltak.

- Hé David, te tudtad, hogy Sergionak felesége van? – kérdeztem csodálkozva, mire ő is meglepetten nézett fel a telefonjából.
- Micsodaaa? Nem! Ki?
- Hát Lara, aki itt volt az előbb, te bamba! – böktem oldalba.
- Jah, dehogyis, ő az unokatesója. Rendes csajszi, tavaly velünk volt nyaralni. Valami balett táncos vagy mi, hát az a csaj úgy tudja emelgetni a lábait, hogy az a nem semmi…
- David, nekem ilyet mostmár nem szabad mondanod! – néztem rá rosszallóan.
- Jajj nem úúúgy, még hogy én vagyok perverz – vigyorgott – tavaly vagy mikor muszáj volt elmennem Sergivel egy ilyen balettizére az operába, aztán ott láttam, de mondom, belevaló csaj, ahhoz képest, hogy ilyen uncsi dolgot csinál. Te is kedvelni fogod! Most két évig Franciaországban volt, de Sergi azt mondta visszajön Madridba, de azt nem tudtam, hogy kijön a döntőre is… - mondta, majd visszasüllyedt a telefonjába. Bólogattam, majd megfogtam a kezét.
- Hé, leállnál végre? Elég idegesítő, hogy állandóan a telefonod nyomorgatod! – David felnézett, majd leengedte a telefonját.
- Figyelj Caro, ha nem foglalom el magam mással, akkor muszáj lennélek megcsókolni, amit ugyebár nem szabad, szóval valami mást kell csinálnom, hogy eltereljem rólad a gondolataim! Iszonyat csinos vagy! – mondta komolyan, mire én elpirultam. Annyira édes volt!

A szokásos nagy felhajtással bevonultunk a templomba, természetesen David nem ülhetett mellettem, a válogatott mögöttünk ült egy sorral.. A sors iróniája, hogy Casillas centiméter pontosan mögöttem ült. A mise nagyon… érdekes volt. A Dél-Afrikaiak úgy gondolták, hogy nagyon szuper lesz, ha pár szót mondanak a saját, mondhatni ősi nyelvükön is. A legnagyobb baj az volt, hogy ezt szerintem senki nem értette, úgy tíz perc után pedig rettenetesen elkezdett viszketni a fejem a kalap alatt onnantól kezdve nem tudtam másra figyelni. Rettenetesen szenvedtem, ami nagyinak is feltűnt persze.

- Mi a baj Caro? – kérdezte fojtott hangon.
- Viszket a fejem! – láttam ahogy elmosolyodik, ezt annak vettem, hogy végre megszabadulhatok ettől az ocsmányságtól ezért amilyen gyorsan csak lehet levettem a fejemről és hátraráztam a hajam, sikeresen lefejelve a padon könyöklő Casillast. A mise után kicsit komor hangulatba kerültem és bűntudatom is lett amiatt, hogy én a saját kis problémáimmal törődök, amíg más embereknek a családja hullott szét és ment tönkre az élete pár óra alatt. Szentimentális gondolataimból egy kéz ragadott ki, amihez kapcsolódott egy Sergio is.

- Caroline, lehetne egy nagy kérésem? – nézett rám bociszemekkel.
- Mióta lettünk ilyen jóba? – kérdeztem vigyorogva, mire csak hanyagul megrántotta a vállát. Azt hiszem kedvelem ezt a srácot.
- Figyelj, itt van az uncsitesóm, Lara, nem tudtam, hogy jön így nem tudtam neki jegyet venni a döntőre, esetleg nem lenne egy hely még nálatok? Nem tudnád bejuttatni valahogy? – elgondolkoztam, végülis volt nálunk egy plusz hely, és hát miért ne, legalább nem unom halálra magam, így hát rábólintottam, mire megölelt.
- Fú, nagyon köszi! Leköteleztél. Cserébe te is kérhetsz akármit!
- Vedd le az inged – motyogtam.
- Hm?
- Áh semmi! – legyintettem közben Lara is odajött, telefonszámot cseréltünk és megbeszéltük, hogy holnap este találkozunk a stadionnál. Mikor elmentek én még percekig tanácstalanul nézegettem körbe a templomban David után kutatva, majd végül elindultam kifelé, de ismételten egy kar állított meg. Csak annyi időm volt, hogy oldalra nézzek, David volt.
- Smároltál már gyóntatószékben? – kérdezte vigyorogva, nemet intettem, mire elkezdett húzni maga után, miközben én idegesen tekintgettem körbe. Ahogy becsukódott utánunk az ajtó szó szerint nekem esett. Percekig csókolóztunk, esküszöm úgy éreztem magam, mint a középsuliban.
- David Villa, te nem vagy normális – pihegtem, mikor végre sikerült elszakadnunk egymástól.
- Órák óta várok erre és mivel holnap már csak meccs után a bulin találkozunk, muszáj volt begyűjtenem a szerencsecsókot. – magyarázta.
- Lehet nem is lesz buli, mivan ha nem… - gonoszkodtam, de nem tudtam befejezni, mert újra megcsókolt.
- Te csak számold a gólokat! – mondta magabiztosan.

Mire észbekaptam, már hip-hop reggel tíz óra volt. Napsütéses reggel és mellé meglepően jó kedvem volt. Ma volt a Nagy Nap. Dúdolgatva végeztem el a reggeli teendőket és jó kislány módjára (meglehetősen bizakodva) még az esti ruhámat is kikészítettem, amiben majd a bulira megyek.. Délben imádott bátyámmal, Chrisszel ebédeltem, miközben megosztottam vele a nyűgjeimet. Ahogy sejtettem, maximálisan mellettem volt, mind a David, mind pedig a lakás témában. A Casillasos történetről nem ejtettem egy szót sem, tudván, hogy Chris nem hagyná annyiban a dolgot. Délután körülnéztünk Johannesburgban, majd visszamentünk a szállodába. Gyorsan letusoltam, majd magamra kaptam egy farmert egy piros mintás felsőt meg a bőrdzsekimet, a táskámba beledobáltam mindent, amire úgy gondoltam, hogy szükség lehet egy focimeccsen. Bár halvány lila gőzöm sem volt, hogy mi kellene oda, tekintve, hogy még egyen sem voltam. A taxi fél nyolckor érkezett a szállodához, háromnegyed nyolcra, pedig már a stadionnál voltunk. Chrisék felmentek a páholyba én pedig elindultam megkeresni Larát. Rengeteg ember volt a stadion körül és az állandó zümmögés is majd megőrjített és még el sem kezdődött a meccs. Felsóhajtottam, amikor megláttam Larát felém integetni. Elindult el felém, miközben én magamban elkönyveltem, hogy hasonló a stílusunk. Larán is bőrdzseki volt, igaz hogy krémszínű, de bőrdzseki, alatta pedig egy csinos felső a kötelező piros színben. Kicsit zavarban volt mikor odaért nem tudta eldönteni, hogy-hogy köszönjön, de végül puszira nyújtotta az arcát.

- Na szia! Mutasd az utat! – mondta, miközben levette a fejéről a napszemüvegét és a táskájába rejtette, mint aki harcba indul..
- Hát igazából gőzöm sincs merre kell mennünk – nagy lökdösődések és hitetlenkedések árán végül mégiscsak eljutottunk a VIP szektorig.
- Basszus, jó magasan vagyunk – mondta Lara fájdalmasan, mikor megérkeztünk – tériszonyom van, hányni fogok.
- Dehogy fogsz! Kérsz csokit? – húztam elő a táskámból egy tábla csokit a nagyi rosszalló pillantásától kísérve, szerencsére azonban ő pár székkel arrébb ült tőlünk. Lara rábólintott, majd tört egy darabot, láttam rajta, hogy kezd visszatérni belé az élet.
- Nem tűnsz balettáncosnak… – próbáltam beszélgetést kezdeményezni, elég bénán.
- Te meg nem tűnsz hercegnőnek… - vágott vissza, pár percig farkasszemet néztünk, majd mindketten elnevettük magunkat és Larát elkönyveltem a „jófejcsaj” kategóriába. A meccs kezdetéig a balettról beszélgettünk, elmondta, hogy már négy éves kora óta ezt csinálja és nagyon szereti, bár nagyon kemény, most jött vissza Franciaországból, ahol két évig volt. A srácokat Sergi miatt ismeri, kit hosszabb kit rövidebb idő óta. Ezzel át is terelődött a szó a focira.
- Hát igazából nem szeretem a focit, viszont Sergi már évek óta azzal húz, hogy menjek ki a meccsére én meg mindig mondtam, hogy majd ha világbajnok lesz és most itt vagyok – magyarázta mosolyogva.
- És te? Láttam jól kijössz a srácokkal, főleg Daviddal…
- Shhh… - csitítottam – ezt nem tudhatja még senki! Amúgy igen, nemrég ismertem meg őket, Davidon keresztül mert… - nem tudtam tovább folytatni, mert hatalmas ováció kezdődött a pályára pillantva láttuk, ahogy a fiaink felsorakoznak.

Akarva akaratlanul, de megdobbant a szívem, ahogy rájuk néztem. Ott álltak büszkén felszegett fejjel, harcra készen, 11 hős! A mi hőseink! A pályán teljesen megváltoztak. Aztán egyszerre, mintha megállt volna az idő, váratlan csönd telepedett a stadionra. Felcsendült a himnusz. Annyi érzelem gyűlt össze bennem, hogy még én is meglepődtem rajta, amikor egy könycsepp csordult ki a szememből. Mikor vége lett, pár másodperc csend, majd felrobbant a stadion, elkezdődött a meccs, katartikus élmény volt!

Twitter

Sziasztok! Mint láthatjátok beléptem énis a csiripelők klubjába, próbáltam összeszedni azokat, akiket gyakran szoktam olvasni, mert szerintem tök jó lenne, ha megismernénk egymást vagy valami ilyesmi... de tiltakozzatok ha nem! :) A rész karácsonykor jön, már el is kezdtem... hossszúúú lesz!!! :) Puszi!

14. fejezet

Kedveseim, itt a folytatás! a következő rész, karácsonyra fog elkészülni! Nagyon örülök, hogy ennyien részt vettetek a közvélemény-kutatásban, remélem a véleményezésben is ennyire aktívak lesztek! :) Puszi nektek! (ne haragudjatok a kicsit gyenge részért, de teljesen leszívja az agyam a tanulás, de ígérem a következő rész pörgősebb lesz!)

*Iker Casillas*

Ahogy kicsúsztak a számon a végzetes szavak, abban a másodpercben meg is bántam őket. Legszivesebben visszapörgettem volna az időt és meg nem történtté tettem volna a dolgokat, de nem volt visszaút. Az ajtó becsapódott előttem. Néhány másodpercig tehetetlenül álltam ott és küzdöttem magammal, hogy benyissak- e a szobába, de nem mertem, nem volt hozzá bátorságom. Odabenntről szipogást hallottam, amitől csak még nyomorultabbúl éreztem magam. Bementem a saját szobámba és összepakoltam az edzőcuccom, miközben végig azon gondolkoztam, hogy hogyan fogom mindezt jóvá tenni, mert muszáj lesz! Halkan kimentem a szobából a folyosóra. Azistenit, hogy lehetek ennyire szánalmas? Szidtam magam és dühösen beleütöttem a falba, nem értem el vele túl sok mindent csak azt, hogy mostmár a szivem mellett a kezem is fájt. Iker Casillas, a mindig józan és normális San Iker… nevetnem kellett magamon. Sosem gondoltam volna, hogy egy lány… egy nő, ilyen érzéseket fog belőlem kiváltani. A fejemet a falnak támasztottam és vettem egy mély levegőt. Rendben, akkor a terv a következő, most elmegyek edzésre, aztán beszélek Caroval. Egészen nyugodtan kijutottam a szállodából, a taxi már várt rám. Egész úton küzdöttem magammal és próbáltam másra gondolni, de nem ment. Lelki szemeim előtt tisztán láttam, ahogy Caro és David… ahogy Villa végigsimítja Caroline bőrét, úgy ahogy én sohasem fogom, megcsókolja, ahogy én már sohasem fogom és megkap mindent, amit én sohasem fogok! Ez a gondolatmenet nem volt jó hatással rám, mire a stadionhoz értem, majd szétvetett a düh. Késtem az edzésről, így már csak egyedül voltam az öltözőben. Gyorsan átvettem a mezemet, de közben mindvégig Villa szekrényét bámultam. Nem tudom miért, olyan érzésem volt, mintha Villa cuccai között lenne valami Carolineból is. Tudom, hogy önző vagyok, hiszen ott van nekem Sara. Kedves nő és szép és okos is, de nem… de nem Caroline! Nekem pedig ő kell. Ezredjére is végigjátszottam magamban az előbbi beszélgetésünket, újra láttam magam előtt, ahogy ott áll egy szál lepedőben a szeme tele sajnálattal és szégyenkezéssel, majd ahogy elhangzanak azok a szavak, amit még a fejemben sem mertem megismételni, azok a mindig barátságos, gyönyörű zöld szemek egyszerre megkeményednek és eltűnik belőlük minden kedves érzelem. Megráztam a fejem, magamhoz vettem a kesztyűmet és kimentem a pályára, a többiek, már elkezdték a bemelegítést, mindenki kérdően nézett rám, hiszen máskor mindig én vagyok az első, aki megérkezik. Vicente csak intett, hogy menjek a pályára és folytassam a bemelegítést a csapattal. Elsőként Xabi jött oda hozzám és a vállamra tette a kezét:

- Hé, Iker minden oké? – bólintottam, féltem, hogyha kinyitom a számat, kijön belőlem minden.

Nem akartam senkinek panaszkodni, pedig belülről, most én magam voltam a Furia Roja a vörös tombolás. Kétszer olyan keményen csináltam végig az edzést mint bármikor máskor, nem mintha valahais ellógtam volna őket. Mire az edzőmeccsre került a sor valamennyire sikerült is lenyugodnom. Szerencse-szerencsétlenség, én meg Villa külön csapatba kerültünk. Semmi probléma nem volt egészen addig, amíg Ramos egyik szép csele után Villa a hálómba nem gurította a labdát.
- Bocs, Iker, nem a te hibád, egyszerűen ma minden összejön! – kiáltotta oda nekem vigyorogva.

Ennyi kellett, elszakadt bennem a cérna, tudtam, hogy nem kellene, de nem gondolkoztam reálisan, így egy jól irányzott rúgással már repült is a labda a még mindig örömködő Villa feje felé. Nem volt komoly a sérülése épp csak egy kis zúzódás, mégis én lettem aznapra a feketebárány. Vicente el is küldött mindenkit haza, mondván, hogy elég lesz mára, mert ha így folytatjuk szétszedjük egymást a hollandok helyett. Nem bántam, hogy vége lett az edzésnek, visszasiettem az öltözőbe és igyekeztem nem szólni senkihez. Mikor felöltöztem és megnéztem a telefonomat, láttam, hogy Sara már kétszer keresett. Ezt a problémát egy vállvonással elintéztem, mihamarabb vissza akartam menni a szállodába, hogy átöltözzek, lepakoljak és Carohoz menjek. Sajnos a számításaimat Vicente bácsi húzta keresztül, amikor kijelentette, hogy a csapatnak közös ebédet tervezett. Ahogy láttam ez nemcsak nekem nem tetszett. Fernando, Xabi és Villa is húzta a száját. A szállodába Xabival mentem vissza, útközben próbált rávenni, hogy mondjam el mi a bajom.

- Iker, látom, hogy baj van és azt is láttam, hogy szándékosan rúgtad Villának a labdát. Mi van veled? – éreztem, ahogy engem néz azzal a vallató pillantásával, aminek hatására még azt is bevallod, amit soha nem követtél el.

- Jó oké, bajom van, és?

- Semmi és, nem lenne, ha nem pusztítanál emiatt mindent és mindenkit magad körül, magadat is beleértve.

- Nem pusztítom magam! – tiltakoztam.

- Áh nem…- mutatott a kezemre, ahol kis lila foltok jelezték a kezem találkozását a fallal.

- Rendben, akkor figyelj, tegyük fel – tudom, hogy elképzelhetetlen - hogy nem a feleséged életed szerelme – Xabi szeme furán megvillant, de nem vettem róla tudomást, inkább folytattam. – hanem mondjuk egy másik lány, de ő látni sem akarna, mert mondtál neki valami olyat, ami…

- Mit mondtál neki? – kérdezte Xavi.

- Ez csak elmélet! – tiltakoztam.

- Jah, persze, el is felejtettem – mondta vigyorogva.

- Szóval? – néztem rá kíváncsian.

- Hát előszöris bocsánatot kérnék, aztán elmondanám neki, hogy mit érzek. Tisztáznánk a dolgokat és azt, hogy ő mit érez.

- És mit csinálnál Nagoréval? – kérdeztem hirtelen.

- Hát ha nem ő az igazi, akkor nincs mit tenni ugye? De ez persze csak elmélet. És az sem árt, ha neki is te vagy az igazi, utána pedig már mennek maguktól a dolgok. Mert figyelj, miért érnéd be a jóval, ha a nagyszerűt is választhatnád? Mégha egy kicsit többet kell is érte küzdeni – tette hozzá, én pedig egy pillanatra elgondolkoztam, majd megrántottam a vállam, időközben a szállodához értünk, ahogy az órámra néztem, láttam, hogy még van fél órám az ebédig.

Felmentem a szobánkhoz. Félve nyitottam be, de nem volt bent senki. Nagyon erősen küzdöttem a gondolattal, hogy kihagyom az ebédet, végül erőt vettem magamon és beálltam a zuhany alá, percekig folyattam magamra a forróvizet és közben a nap folyamán először megnyugodtam. A derekamra csavartam a törölközőt és visszamentem a szobámba felöltözni, majd lesétáltam az étterembe. Egyáltalán nem voltam éhes, de mégis leültem Gerardék asztalához. A csapatból mindenki jelen volt, csak egyedül Villa hiányzott. Az ebéd gyorsan lezajlott, bár evés közben kábé hatszor bántam meg, hogy ideültem, Fabre és Gerard olyanok voltak mint két óvodás, kajával hajigálták egymást, beborsozták a másik kajáját, míg az nem figyelt és a többi… Hamar meguntam ezt a játékot, így kaja után, mikor Vicente kijelentette, hogy délután hatkor még egy templomlátogatást is beiktatunk – mindenki nagy örömére- egyszerűen felálltam az asztaltól. Kifelémenet hívtam egy taxit, ami pár perc várakozás után meg is érkezett. Ahogy közeledtem Caroline szállodájához, úgy fogyott a bátorságom, mire megérkeztünk, már csak hatalmas erőfeszítések árán tudtam kiimádkozni magam az autóból. Hogy a szobaajtóig hogy jutottam el azt meg ne kérdezze senki, mindenesetre most ott álltam előtte. A fejemben még egyszer végigjátszottam, hogy mit fogok mondani, majd a kezem felemelkedett és bekopogtam. Életem eddigi leghosszabb másodpercei következtek, majd lépéseket hallottam a túloldalról és az ajtó kinyílt. De nem az állt ott, akit reméltem:

- Öhm, Carolinehoz jöttem. – motyogtam zavartan. Az öltönyös fazon, akinek nagyon barátságtalan volt a tekintete egy pár percig még nézegetett, majd egy morgással elállt az ajtóból én pedig beléptem.

- A hálóban van. – bólintottam, majd elindultam a mutatott irányba, egy fehér nyitott ajtó felé. Mikor odaértem az ajtóhoz egyszerre öntött el a harag és a döbbenet. A szobában Caroline állt egy fekete ruhában, mögötte pedig Villa, aki éppen a ruha cipzárját húzta fel, majd maga felé fordította Carot és megcsókolta. Köpni-nyelni nem tudtam, az állam a padlón volt. Annyira, de annyira hülyén éreztem magam. Először Caro vett észre, mire gyorsan megszakította a csókot és hátrébblépett.

- Casillas, te meg mi a jó büdös francot keresel itt? – jó, tudtam, hogy nem fog egyből a nyakamba borulni, de ez azért kicsit rosszul esett. Erre Villa is megfordult.

- Hé, Iker, te meg honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdezte félig csodálkozva, félig vigyorogva.

- Hát… - forgott az agyam, ahogy valami elfogadható magyarázat után kutattam – figyelj, csak szólni akartam, hogy hatkor megyünk templomba és gyere te is. Mert tudod ez ilyen megemlékezős izé lesz… - össze-vissza hadartam, de úgy tűnt, hogy Villa elhiszi a dolgot. Carolinera néztem, de ő csak a padlót bámulta.

- Okés, kösz, hogy szóltál! A szállodába mész amúgy? Mert akkor visszamehetnénk együtt! Egy pillanat! – bólintottam, Villa pedig kiment a szobából. Én azonnal Carolinehoz léptem, ő pedig hátrált egy lépést.

- Caro… - kezdtem volna bele, de ő felemelte a kezét és a szemembe nézett.

- Casillas, figyelj, nem érdekel, hogy „sajnálod” és az sem, hogy „nem ezt akartad mondani és nem is úgy értetted” – formázott idézőjelet a kezével. – Kimondtad, amit gondoltál, semmi baj, igazad volt! Egy ribanc vagyok. De nem érdekel, mert szerencsére nem neked tartozom elszámolással. Hagyjuk békén egymást, ígérem nem foglak „hülyíteni” többet, mert ha jól emlékszem ezt a szót használtad! – a tekintete mindvégig jeges volt, nem tükröződött benne semmilyen érzelem. Rettentően fájtak a szavai és nem tudtam mit mondhatnék, de ennyi mégis kikívánkozott belőlem:

- Csak annyit akartam mondani, hogy sajnálom és hogy… szeretlek! – Caroline tekintete egy pillanatra megvillant, de rögtön vissza is költözött belé az üresség.

- Egyikre sincsen szükségem! – mondta, majd elsétált mellettem és kiment a szobából.

Infó

Nos a szavazást lezártam, nagyon szorosan bár, de Casillas "győzött" de a Villások se keseredjenek el, írok majd részt az ő szemszögéből is! Úgy gondoltam, hogy felpörgetem kicsit a sztorit és miután visszamennek Madridba viszek bele még egy szálat, mit szóltok? Az új részre holnap vagy holnapután számítsatok, pirkadatkor, kelet felől... :) Puszi nektek!

Szavazás

Sziasztok!!! Én nem vagyok képes egyedül eldönteni ezt a kérdést szóval kérném a segítségeteket...Magamról annyit hogy kellemesen el vagyok havazva vizsgákkal és beszámolókkal :) :S Szép napot nektek!Puszi!