Lara
A Xabival folytatott veszekedés nagyon felzaklatott, kénytelen voltam bezárkózni a mosdóba, hogy rendezzem a gondolataimat. Leroskadtam a wc-re. „te küldtél el, akkor este, te voltál az, aki eltűnt utána, és az is te voltál, aki egyetlen hívásomra és levelemre sem válaszolt” ez a mondat szinte visszhangot vert a fejemben. Nincs igaza, győzködtem magam. Ha velem akart volna maradni, akkor ott marad. Nem megy el. Kisétált az ajtón és ott hagyott. Egyedül. Előhalásztam a táskámból a telefonom és felmentem az internetre. Beléptem az e-mailjeim közé és előkerestem a Xabitól kapott tíz üzenetet. Ki akartam őket törölni, már akkor, amikor megkaptam, de nem vitt rá a lélek, így mikor beléptem ugyanúgy ott világított a tizes szám a bejövő üzeneteknél, immár három éve. Minden nap láttam ezt a számot és minden nap emlékeztetett rá, de mégsem tudtam sem elolvasni, sem kitörölni őket. Most erőt vettem magamon és megnyitottam az elsőt, ami egy héttel az elválásunk után érkezett.
Lara,
Mi van veled? Miért nem veszed fel a telefont? Nem kell beszélned velem, csak tudni akarom, hogy jól vagy! Kérlek írj!!!
Xabi
Majd a másodikat:
Lara,
Sergio azt mondta, hogy Lyonban vagy. Jól vagy? Válaszolj kérlek!!!
És a harmadikat:
Lara,
Az Istenre kérlek, mondd meg hol vagy! Hatalmas ökör voltam! Kérlek találkozz velem, mindennap rád gondolok, vedd fel kérlek a telefont! Beszéljünk!
A negyediket:
Lara Ramos,
Ha nem válaszolsz, utánad megyek és nagyon megbánod! Aggódom érted!!! Szeretlek! Hallod? Válaszolj!!!
Éreztem, hogy valami nedves végigcsorog az arcomon gyorsan odakaptam és megdörzsöltem a szemem. Nem fogok itt sírni! Megsértett! Megbántott! Elhagyott! Amikor ott volt a lehetőség, elszalasztotta! Továbbléptem, mint ahogy ő is. Nem olvastam tovább az üzeneteket, kijelöltem őket és a törlésre kattintottam. Nem foglalkozom ezzel tovább. Nem akarok vele beszélni! Nem és nem!!! Szinte megugrottam, amikor megcsörrent a mobilom, a kijelzőn láttam, hogy a Franciám keres. Nem voltam abban az állapotban, hogy beszéljek vele, de erőt vettem magamon, el kell felejtenem ezt az egész ügyet. Meg kell szoknom, hogy néhanapján találkoznom kell vele és nem kaphatok idegösszeomlást mindannyiszor, ahányszor csak összefutunk. A készülék kitartóan rezgett. Mégegyszer megtöröltem a szemem és megérintettem a „fogadás” feliratot:
- - Bonne nuit, ma chéri! – szólt bele a telefonba.
- Neked is, kedves! – mosolyodtam el a köszöntésen.
- Hogy telik az ünneplés? – érdeklődött a Franciám kedvesen.
- Már mindenki nagyon-nagyon részeg. – húztam el a számat, mire felkacagott.
- Ezek a focisták…
- Na igen… és neked? Hogy telik az este?
- Csendesen. Áthívtam pár havert és itthon FIFÁztunk és söröztünk. – mondta kellemes baritonján.
- Kár hogy nem vagy itt – sóhajtottam.
- Nekemis hiányzol, chéri! Mikor látlak?
- Holnap este? Vagyis ma... - néztem az órámra ami már fél egyet mutatott - Meggondoltam magam és inkább Franciaországba repülök először.
- Nagyszerű! Lesz egy meglepetésem! – mondta sejtelmesen.
- Tudod, hogy nem szeretem a meglepetéseket és fáradt is leszek! – duzzogtam.
- Ígérem, hogy nagyon jó meglepetés lesz!
- Ajánlom is! – mosolyogtam bele a telefonba, mire ismét felkacagott.
- Beszéltél már az unokatestvéreddel? – érdeklődött.
- Nem, majd este! – na az lesz még egy szép beszélgetés, túrtam bele a hajamba.
- Rendben. Álmodj szépeket ma fleur espagnole!
- Sueños dulces mi francés!
Leraktam a telefont és a táskámba süllyesztettem a készüléket. Felálltam és kinyújtóztattam az elmacskásodott lábaimat. Azt szerettem a franciámban, hogy mindig meg tudott nyugtatni, ha szükség volt rá. Most is ezt tette, akaratán kívül. Visszaemlékeztem az első beszélgetésünkre, na az viszont már csöppet sem volt ennyire megnyugtató.
2 évvel korábban
Idegesen markolásztam a szék karfáját. A repülő épp landoláshoz készülődött. A pilóta bejelentette, hogy mindenki kapcsolja be az öveit. Nekem aztán nem kellett kétszer mondani. A lehető legszorosabbra húztam a pántokat és megkapaszkodtam az előttem lévő ülésben. Utáltam repülni és ráadásul ideges is voltam. Előreláthatólag egy évet fogok eltölteni Lyonban, ahol senkit sem ismerek. Már a készülődés is tiszta stressz volt. Anyáék még csak-csak megértették a döntésemet, miszerint külföldön tanulok tovább, de Sergio aztán nem! Egy hétig nem szólt hozzám, de végül megtört és még a pakolászásban is segített. Úgy tűnt, hogy a három bőrönd nem lesz elég a cuccaimnak, így Sese kisegített még eggyel. Gondolom abban reménykedett, hogy így lesz majd ürügye eljönni és leellenőrizni a helyzetet, ugyanis az volt a meggyőzödése, hogy egy pasi miatt választottam Franciaországot. Ebben ugyan nem is tévedett nagyot, mert valóban így volt. Csak az a pasi már ötven éves és a legjobb ballettoktató Európában. Mikor végre sikeresen túléltem a landolást elindultam, hogy összeszedjem a bőröndjeimet. Azonnal lecsaptam egy szabad kis kocsira, amire nem kis erőfeszítések árán rászenvedtem a négy bőröndöt. Már csak taxit kellett fognom valahogy. Nem tudom, hogy az idő miatt vagy amugyis így megy ez itt, de lasszóval alig tudtam egy rendes taxit találni. Miután a sofőrrel bepakoltuk a bőröndöket a csomagtartóba és megállapodtunk (egy általam horribilisan magasnak tartott) összegben, végre elindultunk a kolim felé. Szegényes történelmi ismereteimből annyit tudtam Lyonról, hogy kereskedőváros és hogy ingyenes vásárokat tartottak itt, na és persze azt, hogy IV. Henrik itt vette feleségül Medici Máriát. Hat gyerek egy megölt férj… a korabeli pletykák mindig megragadtak. Gyönyörű épületek mellett haladtunk el. Gondolatban fel is jegyeztem őket a „megnézendők” listámra. Ha jól számolom még lesz egy hetem a város és a csoporttársaim megismerésére, mielőtt elkezdődne a nagy hajtás. A taxis közben lefékezett egy hatalmas épület előtt, ami korántsem volt annyira impozáns, mint amilyennek a honlapon beállították, de ígyis nagyon szép volt. Kipakoltuk a cuccaimat a járdára, kicsengettem az ötven eurót a fuvarért és már el is hajtott. Gondoltam én hogy nincs minden rendben az árral, na de mindegy. Tanácstalanul álldogáltam pár másodpercig, azon agyaltam, hogy merjem-e kint hagyni a bőröndjeimet, amíg bemegyek a portára érdeklődni. Végül arra jutottam, hogy ember legyen a talpán, aki tíz perc alatt meglép 4 dögnehéz bőrönddel, így bementem. A portás bácsi kicsit gyanakodva méregetett, de miután kifejtettem neki (franciául, mert itt bizony az számít a legjobban. Valahogy a franciák úgy gondolják, hogyha nem tudsz franciául, akkor mi az istennek jössz Franciaországba, mert ők ugyan meg nem szólalnak más nyelven, pláne nem spanyolul, az ősi ellenség nyelvén) hogy ki vagyok és mit is akarok, majd mosolyogva intett két arra lébecoló diáknak(gondolom) hogy segítsenek nekem felcuccolni a negyedikre, ugyanis ott lesz a szobám, amit egy Bordeaux-i lánnyal fogok megosztani. A szobánk nem volt nagy, de mégis kényelmesnek tűnt. Az ajtón belépve egy kisebb nappaliszerűségbe érkeztünk majd balra és jobbra is volt egy ajtó. Az enyém a baloldali volt. Megköszöntem a srácoknak a segítséget, majd mondtam nekik, hogy dobják csak le a bőröndöket. Ők ezt örömmel megtették, majd eltűntek a szobából. Egyesével berángattam a cuccokat a szobámba, mikor másodjára fordultam szembetaláltam magam egy magas szőke lánnyal, aki épp az egyik bőröndöm(Sergi bőröndje) címkéjét olvasta.
- Helló K. Benzema, én Marion Lombardi vagyok!– lépett hozzám mosolyogva, majd üdvözlésre nyújtotta a kezét. Kissé meglepődtem a köszöntésen, de aztán arra gondoltam, hogy ez valami itteni szokás, amit én még nem ismerek, így elfogadtam a felém nyújtott kezet.
- Helló Marion, Lara vagyok Lara Ramos – Marion egy pillanatra felhúzta a szemöldökét.
- Azthittem valami K-val kezdődő neved lesz, de legalábbis Benzema. – magyarázkodott, mire csak meglepetten megráztam a fejem.
- Befejezem a pakolást, aztán visszajövők – mondtam, majd megfogtam a legközelebbi bőröndöt és elkezdtem bevinni a szobába, majd hirtelen kiengedtem a kezemből és ennek köszönhetően sikeresen a lábamon landolt.
- Basszus… áú… - nyögtem, miközben a fájós lábfejemet dörzsölgettem. – Mit mondtál Marion? Mi van ráírva arra a bőröndre? – kérdeztem a kanapé szélére roskadva, mivel annyira sajgott még a lábam, hogy magam nem tudtam odamenni megnézni.
- K. Benzema és egy telefonszám. – ismételte.
- Egészen biztos vagy benne? – harapdáltam a szám szélét, de immáron nem a fájdalomtól, hanem a kétségbeeséstől. Az utolsó bőröndbe kerültek a legfontosabb cuccaim, tusfürdő, fehérnemű, az összes kozmetikai szarság, de aminek a felére legalább szükségem van, hogy embert varázsoljak magamból egy-egy esős vasárnapon… Kezdtem kétségbe esni. Ráadásul az Sergio bőröndje volt.
- Tudok olvasni – nézett rám rosszallóan.
- Jó-jó ne haragudj, de… azthiszem összecserélték a bőröndömet ezzel a K. Benzemáéval. Aki a nevéből ítélve lehet hogy arab, szóval előszöris meghallgatjuk, hogy a csomag nem ketyeg-e? – gondolkoztam hangosan, mire Marion csak megrázta a fejét.
- Te tiszta bolond vagy… de tetszik! – mosolyodott el a végére. – Nem nyitjuk ki?
- Ááá… szerintem csak hívjuk fel ezt a számot… - ráztam a fejem tiltakozva, de Marion már ott is volt a bőröndnél és letépte a ragasztószalagot a cipzárról. – Ez nem túl jó ötlet, még a végén meggyanúsítanak, hogy elloptunk belőle valamit.
- Ugyan, dehogy – legyintett Marion, akivel sikeresen átugrottuk a kínos ismerkedést és egyből a bűntársak lettünk(majd később jó barátnők) és már fel is csapta a bőrönd tetejét. A tartalmán mindketten elámultunk, ugyanis tele volt különböző színű Lyon mezekkel, amiknek a hátán Benzema felirat volt és egy nagy tizes.
- Hozom a laptopom - pattant fel Marion, mielőtt még tiltakozhattam volna. Nagy ámulatomban akaratlanul is tovább turkáltam a bőröndben, de semmi érdekes dolog nem került elő, csak pár Calvin Klein alsó, egy farmer, és két-három szimpla póló és… öhm… két doboz óvszer… - Nah itt is vagyok! – telepedett mellém a földre a szőke lány. Elindította a böngészőt, majd bepötyögte a keresőbe, hogy K. Benzema. A google egyből 4 és fél millió találatot dobott ki nekünk erre a névre, de nem kellett sokáig keresnünk, mert már az első találatnál beazonosítottuk az ismeretlen „bőröndtolvaj” kilétét.
- Ezt a piszok mázlit! – bökött oldalba Marion.
- Hmmm…? – néztem rá.
- Ez egy tök jó pasi! – tagolta, miközben nagy szemeket meresztett a képernyőre.
- Jah, nem rossz… - morogtam, miközben éppen azzal voltam elfoglalva, hogy a bőröndön lévő számot bepötyögjem a telefonomba. És varázsütésre, ahogy elmentettem, máris ott villogott a kijelzőn, hogy Karim Benzema.
- Ő az… most mit csináljak? – néztem Marionra tanácstalanul.
- Az előbb még nem érdekelt a srác mostmeg itt parázol, hogy felvedd a telefont… hát kezdetnek mondjuk felvehetnéd és megmondhatnád a neved – zárta rövidre a dolgot, mert látta, hogy nem nagyon veszem a lapot. Bólintottam és felvettem a telefonom.
- Halló. Itt Lara Ramos, kivel beszélek? – Marion felmutatta mindkét hüvelykujját.
- Itt pedig Karim Benzema. Most vettem észre, hogy történt egy kis félreértés ma a reptéren és véletlenül az ön bőröndjét hoztam el. – hadarta – megkérdezhetném, hogy az enyém önnél van-e?
- Öhm…ja…igen, egy perc, máris nézem, még nem nagyon jutottam odaáig, hogy megnézzem. – magyarázkodtam, miközben a bőröndhöz léptem és elkezdtem benne motoszkálni, hogy hallhassa a telefonban is. – Ó igen, K. Benzema, ez lesz az!
- Remek, mikor tudná elhozni? – kérdezte, mire én csak felkacagtam.
- Hogy én mikor? Hát Én aztán semmikor, viszont maga egészen nyugodtan eljöhet érte szinte bármikor. Rue Francois Vernay 12. Várom! – mondtam és leraktam a telefont, majd lehuppantam a kanapéra.
- Ezek a focisták! Még elvárja, hogy én vigyem el neki a bőröndjét… Pedig le merem fogadni, hogy van legalább három autója! – háborogtam. – Kedves Karim Benzema, fogsz te még nekem könyörögni, hogy eljöhess hozzám.
- Fogadás? – nyújtotta felém Marion a kezét.
- Legyen! Fogadok, hogy Monsieur Benzema az ajtómat fogja kaparni egy hónap múlva! – csaptam bele a szőke lány tenyerébe.
- This is a beginning of a beautiful friendship… - jegyezte meg Marion, mire mindketten elkezdtünk nevetni.
2012. január 29., vasárnap
2012. január 25., szerda
Állapot
Sziasztok!
Csak egy kis hírecske az új fejezetről: Jelenleg a negyedik oldalnál tartok, úgy néz ki, hogy szombaton befejezem és estére fel is kerül majd. Sajnos hamarabb semmiképp, mert pénteken még lesz egy vizsgám az utolsó(és este be kell rúgni :DD). De igyekszem vele!!! Szép napot! Puszi!
Csak egy kis hírecske az új fejezetről: Jelenleg a negyedik oldalnál tartok, úgy néz ki, hogy szombaton befejezem és estére fel is kerül majd. Sajnos hamarabb semmiképp, mert pénteken még lesz egy vizsgám az utolsó(és este be kell rúgni :DD). De igyekszem vele!!! Szép napot! Puszi!
2012. január 21., szombat
Részlet és előrejelzés!
Sziasztok!
Szeretném megköszönni a véleményeteket az előző fejezethez (válaszolok majd ott is a kommentekre) és örömmel jelentem be, hogy mivel ti is ilyen aktívak voltatok ezért énis belehúztam(vizsgaidőszak ide vagy oda) a következő rész hétvégén fog felkerülni, ígérem fog meglepetéseket okozni! :) Addigis itt egy kis részlet, hogy törjétek a fejeteket! :D (Jobb oldalon pedig egy kis szavazást találtok)Puszi!!!
"...
- Bonne nuit, ma chéri! – szólt bele a telefonba.
- Neked is, kedves! – mosolyodtam el a köszöntésen.
- Hogy telik az ünneplés? – érdeklődött a Franciám kedvesen.
- Már mindenki nagyon-nagyon részeg. – húztam el a számat, mire felkacagott.
- Ezek a focisták…
- Na igen… és neked? Hogy telik az este?
- Csendesen. Áthívtam pár havert és itthon FIFÁztunk és sörötzünk. – mondta kellemes baritonján.
- Kár hogy nem vagy itt – sóhajtottam.
- Nekemis hiányzol, chéri! Mikor látlak?
- Holnap este? Vagyis ma... - néztem az órámra ami már fél egyet mutatott - Meggondoltam magam és inkább Franciaországba repülök először.
- Nagyszerű! Lesz egy meglepetésem! – mondta sejtelmesen.
- Tudod, hogy nem szeretem a meglepetéseket és fáradt is leszek! – duzzogtam.
- Ígérem, hogy nagyon jó meglepetés lesz!
- Ajánlom is! – mosolyogtam bele a telefonba, mire ismét felkacagott.
- Beszéltél már az unokatestvéreddel? – érdeklődött.
- Nem, majd este! – na az lesz még egy szép beszélgetés, túrtam bele a hajamba.
- Rendben. Álmodj szépeket ma fleur espagnole!
- Sueños dulces mi francés! ..."
Szeretném megköszönni a véleményeteket az előző fejezethez (válaszolok majd ott is a kommentekre) és örömmel jelentem be, hogy mivel ti is ilyen aktívak voltatok ezért énis belehúztam(vizsgaidőszak ide vagy oda) a következő rész hétvégén fog felkerülni, ígérem fog meglepetéseket okozni! :) Addigis itt egy kis részlet, hogy törjétek a fejeteket! :D (Jobb oldalon pedig egy kis szavazást találtok)Puszi!!!
"...
- Bonne nuit, ma chéri! – szólt bele a telefonba.
- Neked is, kedves! – mosolyodtam el a köszöntésen.
- Hogy telik az ünneplés? – érdeklődött a Franciám kedvesen.
- Már mindenki nagyon-nagyon részeg. – húztam el a számat, mire felkacagott.
- Ezek a focisták…
- Na igen… és neked? Hogy telik az este?
- Csendesen. Áthívtam pár havert és itthon FIFÁztunk és sörötzünk. – mondta kellemes baritonján.
- Kár hogy nem vagy itt – sóhajtottam.
- Nekemis hiányzol, chéri! Mikor látlak?
- Holnap este? Vagyis ma... - néztem az órámra ami már fél egyet mutatott - Meggondoltam magam és inkább Franciaországba repülök először.
- Nagyszerű! Lesz egy meglepetésem! – mondta sejtelmesen.
- Tudod, hogy nem szeretem a meglepetéseket és fáradt is leszek! – duzzogtam.
- Ígérem, hogy nagyon jó meglepetés lesz!
- Ajánlom is! – mosolyogtam bele a telefonba, mire ismét felkacagott.
- Beszéltél már az unokatestvéreddel? – érdeklődött.
- Nem, majd este! – na az lesz még egy szép beszélgetés, túrtam bele a hajamba.
- Rendben. Álmodj szépeket ma fleur espagnole!
- Sueños dulces mi francés! ..."
2012. január 19., csütörtök
17. fejezet
Lara
Kissé erélyesen léptem a gázra, amire a bérelt Audi csak egy hangos kerékcsikorgással válaszolt. Nem törődtem vele csak a GPSre figyeltem, ez segített abban, hogy elűzzek minden más gondolatot a fejemből. Csak róttam a sötét utcákat, követve a géphang utasításait és pontban 11-kor le is fékeztem egy hatalmas épület előtt. Caroline, már várt rám. Megkerülte az autót és bepattant mellém az anyósülésre.
- Tyűha, szívdöglesztő vagy! – jegyeztem meg mosolyogva, köszönés helyett.
- Köszi, ez volt a cél – válaszolta sejtelmesen. – Kicsit sápadt vagy, minden rendben? – kérdezte az arcomat fürkészve. Én gyorsan a tükörbe pillantottam, valóban sápadt voltam kissé.
- Áh csak sok lett az alapozó, jól vagyok – tereltem, majd beindítottam az autót.
- Hát ezt lehet Sergio beveszi, de egy nő nem. – jelentette ki mosolyogva.
- Na és kinek ez a csinos ruha? – kíváncsiskodtam, ügyet sem vetve a megjegyzésére.
- Az alkalomnak csupán…
- Hát ezt lehet más beveszi, de én nem. - fordítottam ellene az előbbi mondatát, mire zavarba jött.
- Maradjunk annyiban, hogy rajtad túl sok az alapozó én pedig az alkalomhoz öltöztem. – vágta ki magát, mire rábólintottam.
Hamar visszataláltunk a fiúk szállodájához és az ünneplés székhelyéhez. Ennek megfelelően már rengeteg újságíró és fotós tolongott a bejáratnál. Lőttek egy pár képet, míg bejutottunk. Egyből az étterem felé vettük az irányt. A monumentális terem, most gyönyörűen fel volt díszítve, az asztalok a falhoz tolva, még egy rögtönzött dj is volt az egyik sarokban. Akármerre néztem, mindenütt focisták és újságírók voltak. Láttam, hogy Sergio a pultnál van, és felém integet. Visszaintettem, majd karon ragadtam a tanácstalanul álldogáló Carolinet és odamentünk.
- Ismét kalap nélkül Caro? – kérdezte alattomosan vigyorogva Sergio, mire Caro csak megforgatta a szemét, majd rendelt magának egy italt.
- Miről maradtunk le? – kérdeztem a kissé már kapatos kuzinomtól.
- Semmi különösről, az előbb Pepe, Villa meg Pique előadtak valami termékenységi táncot, de nem mondanám, hogy lemaradtatok róla, mert félóránkét megismétlik a produkciót.
- Kissé szegényes lehet a repertoárjuk – jegyeztem meg, miközben leemeltem egy pohár pezsgőt egy arrajáró pincér tálcájáról, majd belekortyoltam. A szememmel a termet pásztáztam, akaratlanul is Xabi után kutatva. Meg is találtam az egyik asztalnál üldögélt és Casillassal beszélgetett. Megérezhette, hogy nézem, mert erre fordult, de én gyorsan elkaptam a tekintetem.
- Hé, Lara aztán nehogy meglássalak valami hígagyuval! – nézett Sergi fenyegetően, miközben a keze a karomon nyugodott.
- Kac, kac Sese, ezt énis mondhatnám neked, ugyanis nem én váltogatom hetente a csajaimat. – vágtam vissza.
- De nekem lehet. – vigyorgott önelégülten.
- Frászt! – vágtam oldalba, majd kiittam az utolsó kortyokat és a pultra tettem az üres poharat. – na megyek megkeresem Valdest, hátha kapható lesz egy kis táncra.
- Áh, ő már mindenre kapható – legyintett Sergi.
Caroline
Rihanna-Only girl
Mikor megérkeztünk a szivem már ezerrel dobogott. Muszáj volt megnyugtatnom magam valamivel, ezért míg Laráék egymást osztották kértem magamnak egy Martinit és egy hajtásra kiittam, majd kértem gyorsan még egyet és David keresésére indultam. Két eredménytelen kör után csalódottan álldogáltam az egyik sötét sarokban a táncolókat nézve. Közben felcsendült Rihanna Only girl című száma. Nem tett jót nekem a dal szövege, mint ahogy a harmadik pohár Martini sem negyed óra alatt. A szemeim ugyanis Casillas után kezdték el pásztázni a tömeget, hamar összetalálkozott a tekintetünk. A barna szempár ismét foglyul ejtett és nem tudtam elszakadni.
Azt akarom hogy úgy érezzem én vagyok az egyetlen lány a világon
Hogy én vagyok az egyetlen akit valaha szeretni fogsz
Hogy én vagyok az egyetlen aki ismeri a szívedet
Az egyetlen ..
A refrén még sokáig visszhangzott a fülemben, láttam, ahogy Casillas feláll és elindul felém, el akartam menni, bárhova, akármerre. Ekkor viszont két erős kar kulcsolódott a derekamra és fordított maga felé.
- Itt az én egyetlenem – súgta a fülembe David – eszméletlenül nézel ki!
- Te pedig lassan már eszméletlen vagy! – nevettem fel, mikor láttam, hogy Villa szemei már kissé keresztbeállnak a sok italtól. De ő csak vigyorogva megvonta a vállát.
- Táncolunk?
- Nincs is zene – szavaim megcáfolására máris felcsendült a Commander, ismételten rossz emléket idézve bennem. Erre a számra táncoltunk először (és utoljára) Ikerrel. Nem tudtam tiltakozni, mert David máris berángatott a táncparkettre. Szívesen táncoltam erre a számra, de valahogy ez nem volt olyan katartikus érzés, mint pár hónappal ezelőtt az a másik tánc.
- Bocs fiatalok, David, egy percre… - vágott közénk Reina.
- Küldetésünk van! – jelentette be Villának olyan arccal, mintha legalábbis megnyerte volna a lottóötöst, bár nem mintha szüksége lett volna rá. Majd a füléhez hajolt és súgott bele valamit, mire David csak bárgyún vigyorgott és bólogatott. – Na akkor oké? – csapott a hátára a kedves barátomnak Pepe, majd hozzám fordult.
- Ne haragudj Caro, de le kell csapnom a kezedről, rendkívül fontos az ügy. Mondhatni becsületbeli! – jelentette ki ünnepélyes ábrázattal.
- Tőlem, de ha nekem még részegebben hozod vissza, akkor kaptok mindketten! – fenyegettem meg, mire haptákba vágta magát és Villát átkarolva eltűntek. Csak pár másodpercig álldogáltam ott egyedül és tanácstalanul, mert hirtelen hátulról elkapta valaki a derekamat.
- Meglepetééés! – súgta a fülembe, mikor megfordultam és megláttam, hogy ki a támadóm, azt hittem azonnal dobok egy hátast. Ugyanis az illető nem volt más, mint Albert.
Lara
Valdessel már a harmadik számra roptuk és az elfogyasztott alkoholmennyiség hatására eléggé elfajultak a dolgok közöttünk, azon kaptam magam, hogy Vic a fenekemet markolássza és nyomdafestéket nem tűrő dolgokat suttog a fülembe, amiken én csak vigyorogni tudtam. Az idillünket a már szintén részeg Ramos szakította félbe.
- Hé Valdes, nagyon gyorsan pattanj le az unokahúgomról, amíg szépen vagyunk! – rántotta félre a kapust.
- Sergiiii – nyivákoltam, de ő csak összeráncolta a szemöldökét és karon fogott, majd maga után vonszolt.
- Csak nem hagyom, hogy az első részeg focista karjaiba vesd magad, pláne nem, ha a Barcelonában játszik! – morogta a magába.
- Vic nem akart semmi rosszat! – puffogtam.
- Jah, persze épp csak megdugni! – fordult velem szembe.
- És? – vontam meg a vállam vigyorogva.
- Pfff, Larita ezt nem gondoltam volna rólad! Hova lett a csendes szűzlány imázsod?
- Franciaországban hagytam! Amúgy meg én és a szűzhártyám megvagyunk még, köszönjük szépen! – duzzogtam.
- Akkor igyekezzünk minél tovább fenntartani ezt az állapotot! – folytatta a vonszolást kedvenc unokatesóm.
- Hova viszel?
- Biztonságos helyre! – lassított le végül mire egy asztalhoz értünk, ahol nem más ült mint Xabi Alonso.
- Hé Xabi, rádbíznám a hugicám, ugyanis a fejébe vette, hogy megerőszakoltatja magát minden szembejövő emberrel – magyarázkodott Sergio majd lenyomott egy üres székre. Dühömben jó nagyot csaptam a combjára.
- Hagyjál lógva Sese, pont te beszélsz itt erkölcsről… pont te!
- Nekem szabad, mint már mondottam volt! – vigyorgott rám, éppen visszavágtam volna, de már eltűnt a tömegben. Sóhajtva ledobtam a táskámat az asztalra, majd elvettem a hozzám legközelebb eső teli poharat és meghúztam. Nem tudom mi lehetett benne, de égette a torkomat. Xabi nagy szemeket meresztgetett felém.
- Mi van? – kérdeztem csöppet sem kedvesen, mire csak megvonta a vállát.
- Olyan vagy mint, egy tizenhat éves. – mondta csendesen.
- És? Az én bajom nem? Semmi közöd hozzá! – vágtam vissza, majd újból kortyoltam egyet az italból, ami másodjára is pont olyan szar volt, mint elsőre.
- Nem kéne többet innod! – mondta Xabi, majd kivette a poharat a kezemből, de én utána kaptam.
- Ne mondd meg, hogy mit kéne csinálnom! Úgy ülsz itt, mint valami hatvaéves nagypapa! – azt akartam, hogy mérges legyen rám. Ilyen hatással volt rám az alkohol. Kötekedős lettem tőle. Ez van, ha az emberben Ramos vér folyik. – Miért nem mondasz semmit, hah?
- Nem kéne beszélgetnünk. – fordult a bulizók felé, akik éppen a világbajnoki trófeát táncolták körbe.
- Akkor ne szólj hozzám! – javasoltam, majd végleg kiürítettem a poharam.
- Te beszélsz itt össze-vissza! – morogta halkan, de én meghallottam.
- Ha nem vagyok megfelelő társaság, akkor lépj le… szokásod úgyis! – néztem rá, mire ő is visszakapta a fejét a szeme villámokat szórt.
- Sem az idő, sem a hely nem megfelelő, hogy erről beszéljünk. – jelentette ki kimérten.
- Ha én most akarok erről beszélni akkor most fogok és mint mondtam, ha nem tetszik el lehet menni! – fontam keresztbe a karjaim magam előtt. Xabi felemelkedett a székről. – ezaz szaladj csak a kis feleségedhez, hátha ő majd megmondja mit kellene tenned. – szóltam még utána, mire sarkon fordult.
- Na idefigyelj, Lara – kapta el a karom úgy, hogy szinte már fájt. – Jó lenne, ha összeszednéd a maradék csöpp eszed és nem viselkednél úgy, mint egy részeg tini…
- Aha, na végre, csak kibújt a szög a zsákból! – kiáltottam fel diadalittasan – szóval ez volt a baj velem és ez a baj most is, szerinted nem vagyok elég érett hozzád – nyomtam meg az érett szót - nem volt érdemes miattam otthagyni a kedves Nagorét. Inkább visszamentél a tutiba és csináltál gyorsan két gyereket…
- Fogd be a szád Ramos! – fojtotta belém a szót.
- Te fogd be, Alonso! Játszod itt a nagy érett felnőttet, miközben az első adandó alkalommal megfutamodsz ha választás elé állítanak, inkább visszabújsz a mami szoknyájához – gügyögtem el a mondat végét
- Csak úgy emlékeztetnélek rá, hogy te küldtél el, akkor este, te voltál az, aki eltűnt utána, és az is te voltál, aki egyetlen hívásomra és levelemre sem válaszolt! –megvontam a vállam.
- Meg kellett volna keresned! – vágtam vissza, majd kirántottam a karomat a szorításából és felálltam.
- Most meg hova mész?
- Csinálok egy kis műsort! Még olyan fiatal vagyok és olyan részeg! Megtehetem! – válaszoltam nevetve, majd eltűntem a tömegben.
Kissé erélyesen léptem a gázra, amire a bérelt Audi csak egy hangos kerékcsikorgással válaszolt. Nem törődtem vele csak a GPSre figyeltem, ez segített abban, hogy elűzzek minden más gondolatot a fejemből. Csak róttam a sötét utcákat, követve a géphang utasításait és pontban 11-kor le is fékeztem egy hatalmas épület előtt. Caroline, már várt rám. Megkerülte az autót és bepattant mellém az anyósülésre.
- Tyűha, szívdöglesztő vagy! – jegyeztem meg mosolyogva, köszönés helyett.
- Köszi, ez volt a cél – válaszolta sejtelmesen. – Kicsit sápadt vagy, minden rendben? – kérdezte az arcomat fürkészve. Én gyorsan a tükörbe pillantottam, valóban sápadt voltam kissé.
- Áh csak sok lett az alapozó, jól vagyok – tereltem, majd beindítottam az autót.
- Hát ezt lehet Sergio beveszi, de egy nő nem. – jelentette ki mosolyogva.
- Na és kinek ez a csinos ruha? – kíváncsiskodtam, ügyet sem vetve a megjegyzésére.
- Az alkalomnak csupán…
- Hát ezt lehet más beveszi, de én nem. - fordítottam ellene az előbbi mondatát, mire zavarba jött.
- Maradjunk annyiban, hogy rajtad túl sok az alapozó én pedig az alkalomhoz öltöztem. – vágta ki magát, mire rábólintottam.
Hamar visszataláltunk a fiúk szállodájához és az ünneplés székhelyéhez. Ennek megfelelően már rengeteg újságíró és fotós tolongott a bejáratnál. Lőttek egy pár képet, míg bejutottunk. Egyből az étterem felé vettük az irányt. A monumentális terem, most gyönyörűen fel volt díszítve, az asztalok a falhoz tolva, még egy rögtönzött dj is volt az egyik sarokban. Akármerre néztem, mindenütt focisták és újságírók voltak. Láttam, hogy Sergio a pultnál van, és felém integet. Visszaintettem, majd karon ragadtam a tanácstalanul álldogáló Carolinet és odamentünk.
- Ismét kalap nélkül Caro? – kérdezte alattomosan vigyorogva Sergio, mire Caro csak megforgatta a szemét, majd rendelt magának egy italt.
- Miről maradtunk le? – kérdeztem a kissé már kapatos kuzinomtól.
- Semmi különösről, az előbb Pepe, Villa meg Pique előadtak valami termékenységi táncot, de nem mondanám, hogy lemaradtatok róla, mert félóránkét megismétlik a produkciót.
- Kissé szegényes lehet a repertoárjuk – jegyeztem meg, miközben leemeltem egy pohár pezsgőt egy arrajáró pincér tálcájáról, majd belekortyoltam. A szememmel a termet pásztáztam, akaratlanul is Xabi után kutatva. Meg is találtam az egyik asztalnál üldögélt és Casillassal beszélgetett. Megérezhette, hogy nézem, mert erre fordult, de én gyorsan elkaptam a tekintetem.
- Hé, Lara aztán nehogy meglássalak valami hígagyuval! – nézett Sergi fenyegetően, miközben a keze a karomon nyugodott.
- Kac, kac Sese, ezt énis mondhatnám neked, ugyanis nem én váltogatom hetente a csajaimat. – vágtam vissza.
- De nekem lehet. – vigyorgott önelégülten.
- Frászt! – vágtam oldalba, majd kiittam az utolsó kortyokat és a pultra tettem az üres poharat. – na megyek megkeresem Valdest, hátha kapható lesz egy kis táncra.
- Áh, ő már mindenre kapható – legyintett Sergi.
Caroline
Rihanna-Only girl
Mikor megérkeztünk a szivem már ezerrel dobogott. Muszáj volt megnyugtatnom magam valamivel, ezért míg Laráék egymást osztották kértem magamnak egy Martinit és egy hajtásra kiittam, majd kértem gyorsan még egyet és David keresésére indultam. Két eredménytelen kör után csalódottan álldogáltam az egyik sötét sarokban a táncolókat nézve. Közben felcsendült Rihanna Only girl című száma. Nem tett jót nekem a dal szövege, mint ahogy a harmadik pohár Martini sem negyed óra alatt. A szemeim ugyanis Casillas után kezdték el pásztázni a tömeget, hamar összetalálkozott a tekintetünk. A barna szempár ismét foglyul ejtett és nem tudtam elszakadni.
Azt akarom hogy úgy érezzem én vagyok az egyetlen lány a világon
Hogy én vagyok az egyetlen akit valaha szeretni fogsz
Hogy én vagyok az egyetlen aki ismeri a szívedet
Az egyetlen ..
A refrén még sokáig visszhangzott a fülemben, láttam, ahogy Casillas feláll és elindul felém, el akartam menni, bárhova, akármerre. Ekkor viszont két erős kar kulcsolódott a derekamra és fordított maga felé.
- Itt az én egyetlenem – súgta a fülembe David – eszméletlenül nézel ki!
- Te pedig lassan már eszméletlen vagy! – nevettem fel, mikor láttam, hogy Villa szemei már kissé keresztbeállnak a sok italtól. De ő csak vigyorogva megvonta a vállát.
- Táncolunk?
- Nincs is zene – szavaim megcáfolására máris felcsendült a Commander, ismételten rossz emléket idézve bennem. Erre a számra táncoltunk először (és utoljára) Ikerrel. Nem tudtam tiltakozni, mert David máris berángatott a táncparkettre. Szívesen táncoltam erre a számra, de valahogy ez nem volt olyan katartikus érzés, mint pár hónappal ezelőtt az a másik tánc.
- Bocs fiatalok, David, egy percre… - vágott közénk Reina.
- Küldetésünk van! – jelentette be Villának olyan arccal, mintha legalábbis megnyerte volna a lottóötöst, bár nem mintha szüksége lett volna rá. Majd a füléhez hajolt és súgott bele valamit, mire David csak bárgyún vigyorgott és bólogatott. – Na akkor oké? – csapott a hátára a kedves barátomnak Pepe, majd hozzám fordult.
- Ne haragudj Caro, de le kell csapnom a kezedről, rendkívül fontos az ügy. Mondhatni becsületbeli! – jelentette ki ünnepélyes ábrázattal.
- Tőlem, de ha nekem még részegebben hozod vissza, akkor kaptok mindketten! – fenyegettem meg, mire haptákba vágta magát és Villát átkarolva eltűntek. Csak pár másodpercig álldogáltam ott egyedül és tanácstalanul, mert hirtelen hátulról elkapta valaki a derekamat.
- Meglepetééés! – súgta a fülembe, mikor megfordultam és megláttam, hogy ki a támadóm, azt hittem azonnal dobok egy hátast. Ugyanis az illető nem volt más, mint Albert.
Lara
Valdessel már a harmadik számra roptuk és az elfogyasztott alkoholmennyiség hatására eléggé elfajultak a dolgok közöttünk, azon kaptam magam, hogy Vic a fenekemet markolássza és nyomdafestéket nem tűrő dolgokat suttog a fülembe, amiken én csak vigyorogni tudtam. Az idillünket a már szintén részeg Ramos szakította félbe.
- Hé Valdes, nagyon gyorsan pattanj le az unokahúgomról, amíg szépen vagyunk! – rántotta félre a kapust.
- Sergiiii – nyivákoltam, de ő csak összeráncolta a szemöldökét és karon fogott, majd maga után vonszolt.
- Csak nem hagyom, hogy az első részeg focista karjaiba vesd magad, pláne nem, ha a Barcelonában játszik! – morogta a magába.
- Vic nem akart semmi rosszat! – puffogtam.
- Jah, persze épp csak megdugni! – fordult velem szembe.
- És? – vontam meg a vállam vigyorogva.
- Pfff, Larita ezt nem gondoltam volna rólad! Hova lett a csendes szűzlány imázsod?
- Franciaországban hagytam! Amúgy meg én és a szűzhártyám megvagyunk még, köszönjük szépen! – duzzogtam.
- Akkor igyekezzünk minél tovább fenntartani ezt az állapotot! – folytatta a vonszolást kedvenc unokatesóm.
- Hova viszel?
- Biztonságos helyre! – lassított le végül mire egy asztalhoz értünk, ahol nem más ült mint Xabi Alonso.
- Hé Xabi, rádbíznám a hugicám, ugyanis a fejébe vette, hogy megerőszakoltatja magát minden szembejövő emberrel – magyarázkodott Sergio majd lenyomott egy üres székre. Dühömben jó nagyot csaptam a combjára.
- Hagyjál lógva Sese, pont te beszélsz itt erkölcsről… pont te!
- Nekem szabad, mint már mondottam volt! – vigyorgott rám, éppen visszavágtam volna, de már eltűnt a tömegben. Sóhajtva ledobtam a táskámat az asztalra, majd elvettem a hozzám legközelebb eső teli poharat és meghúztam. Nem tudom mi lehetett benne, de égette a torkomat. Xabi nagy szemeket meresztgetett felém.
- Mi van? – kérdeztem csöppet sem kedvesen, mire csak megvonta a vállát.
- Olyan vagy mint, egy tizenhat éves. – mondta csendesen.
- És? Az én bajom nem? Semmi közöd hozzá! – vágtam vissza, majd újból kortyoltam egyet az italból, ami másodjára is pont olyan szar volt, mint elsőre.
- Nem kéne többet innod! – mondta Xabi, majd kivette a poharat a kezemből, de én utána kaptam.
- Ne mondd meg, hogy mit kéne csinálnom! Úgy ülsz itt, mint valami hatvaéves nagypapa! – azt akartam, hogy mérges legyen rám. Ilyen hatással volt rám az alkohol. Kötekedős lettem tőle. Ez van, ha az emberben Ramos vér folyik. – Miért nem mondasz semmit, hah?
- Nem kéne beszélgetnünk. – fordult a bulizók felé, akik éppen a világbajnoki trófeát táncolták körbe.
- Akkor ne szólj hozzám! – javasoltam, majd végleg kiürítettem a poharam.
- Te beszélsz itt össze-vissza! – morogta halkan, de én meghallottam.
- Ha nem vagyok megfelelő társaság, akkor lépj le… szokásod úgyis! – néztem rá, mire ő is visszakapta a fejét a szeme villámokat szórt.
- Sem az idő, sem a hely nem megfelelő, hogy erről beszéljünk. – jelentette ki kimérten.
- Ha én most akarok erről beszélni akkor most fogok és mint mondtam, ha nem tetszik el lehet menni! – fontam keresztbe a karjaim magam előtt. Xabi felemelkedett a székről. – ezaz szaladj csak a kis feleségedhez, hátha ő majd megmondja mit kellene tenned. – szóltam még utána, mire sarkon fordult.
- Na idefigyelj, Lara – kapta el a karom úgy, hogy szinte már fájt. – Jó lenne, ha összeszednéd a maradék csöpp eszed és nem viselkednél úgy, mint egy részeg tini…
- Aha, na végre, csak kibújt a szög a zsákból! – kiáltottam fel diadalittasan – szóval ez volt a baj velem és ez a baj most is, szerinted nem vagyok elég érett hozzád – nyomtam meg az érett szót - nem volt érdemes miattam otthagyni a kedves Nagorét. Inkább visszamentél a tutiba és csináltál gyorsan két gyereket…
- Fogd be a szád Ramos! – fojtotta belém a szót.
- Te fogd be, Alonso! Játszod itt a nagy érett felnőttet, miközben az első adandó alkalommal megfutamodsz ha választás elé állítanak, inkább visszabújsz a mami szoknyájához – gügyögtem el a mondat végét
- Csak úgy emlékeztetnélek rá, hogy te küldtél el, akkor este, te voltál az, aki eltűnt utána, és az is te voltál, aki egyetlen hívásomra és levelemre sem válaszolt! –megvontam a vállam.
- Meg kellett volna keresned! – vágtam vissza, majd kirántottam a karomat a szorításából és felálltam.
- Most meg hova mész?
- Csinálok egy kis műsort! Még olyan fiatal vagyok és olyan részeg! Megtehetem! – válaszoltam nevetve, majd eltűntem a tömegben.
2012. január 14., szombat
16. fejezet
Sziasztoook! Igen jól látjátok, elkészült a következő fejezet, vizsgaidőszaki hangulatomhoz méltóan eléggé hullámzó és csapongó, de remélem azért elnyeri a tetszéseteket. Ha Isten is úgy akarja akkor jövőhéten végzek a vizsgaidőszakkal (és nem ő velem) és ígérem belehúzok a részek gyártásába. .) Na de mostmár nem fecsegek, itt a fejezet a véleményteket (legyen az jó vagy rossz) továbbrais verdeső szívvel várom! Puszi nektek!
Caroline
Már pár perce vége volt a meccsnek, de én még mindig úgy ültem ott, mint valami kőszobor és próbáltam feldolgozni a látottakat. Nyertünk! Világbajnokok vagyunk!!! Körülöttem mindenki ugrált, sikoltozott, még a nagyanyám is, az én mindig visszafogott és méltóságteljes nagyanyám. Chris és Lara felváltva borultak a nyakamba! Lara Sergio nevét üvöltözte… mikor egy kéz hirtelen megragadott és nagyanyámhoz vonszolt, majd azonnal mellettem termett egy nő egy rakás éremmel. Esküszöm, fel sem fogom, hogy mi történik velem. A pályára nézek, ahol egy csomó piros mezes ember tolong, majd elindulnak felfelé. Nem tudom, mit kellene csinálnom.
- Csak akaszd a nyakukba az érmet – súgja valaki, oldalra nézek és látom, hogy Christopher az. Megérkezik az első ember. Nem fogom fel, hogy ki kicsoda, csak osztogatom az aranyérmeket. Megölelnek, megpuszilnak. Örömtől csillogó szemek mindenhol. Nagyjából akkor eszmélek fel, amikor szembetalálom magam egy vigyorgó Sergióval, aki a két puszi mellé még egy seggencsapást is megenged magának, de nem méltatlankodhatok sokáig, mert azonnal követi őt Villa.
- Nyertünk, bébi, nyertünk!!! – elkapja a nyakamat és egymás karjaiban ugrálunk. – Te miért sírsz? - kérdezi. Megtörlöm az arcom, ami valóban nedves. Észre sem vettem, hogy sírok.
- Én… én csak örülök – mondom elcsukló hangon.
David vigyorogva bólint, majd tovább megy, hogy helyet adjon a még várakozó Puyolnak és Casillasnak. Látom, hogy Iker arca is könnytől maszatos. Annyira bűbájosan néz ki, hogy ebben a pillanatban minden haragom el is száll. Megkapják az érmeket én pedig cserébe a puszikat. Casillas továbbra sem mer rám nézni. Amikor hátrafordulok, hogy elvegyem a kupát ismételten mindenki ordítozni kezd. Dög nehéz ez a szar, majd leszakad a karom, amíg Casillas el nem veszi(ki nem tépi) a kezemből. És akkor végre találkozik a tekintetünk. Nem tudok nem mosolyogni! Aztán már csak azon kapom magam, hogy Casillas az egyik kezével engem emelget a másikkal pedig a dög nehéz kupát és mindenki ordít, mint a háborodott. Nem is próbálok menekülni, teljesen átadom magam az örömnek, most pár percig önfeledten boldog vagyok. Nem gondolkozom azon, hogy mit kellene csinálnom, csak teszem, amit tennem kell. Sergio és Casillas vállán teszem meg az utat a pályáig, fogalmam sincs, miért hoztak ide, de nem is érdekel. Találkozik a tekintetem Larával, aki úgy tűnt osztozik a sorsomban, mert ő Fabregas és Pique válláról küld felém egy mosolyt. Édes deliriumban telik el a fél óra ünneplés a pályán, mikor végre kezdenek fogyatkozni az emberek. Muszáj hazamennem, hogy átöltözzek a bulira ezért gyorsan kisurranok az egyik studión keresztül. Pillanatnyi megbocsátásom akkor foszlott semmivé, amikor Casillas, az orrom és a kamerák előtt smároja le a körszájú barátnőjét, a tésztaképű Karbonérót. Dühösen, majdhogynem mindenkit fellökve szerzek magamnak egy taxit. A szállodába érve a kikészített visszafogott fekete estélyimet olyan nagy ívben hajítom a szoba másik sarkába, amennyire csak tudom és helyette előhúztam a szűkös készletemben fellelhető legdögösebb vörös estélyi ruhát. Amihez egy élhetetlen magasságú cipőt passzintottam. Minit nem mertem felvenni, de ez a szűk Donna Karen is olyan szűk volt, mintha semmi nem lenne rajtam. Elégedetten forogtam a tükör előtt bosszúra szomjazva. Közben felhívott David, hogy Lara nemsokára értem jön kocsival. Ezt nem nagyon értettem, de csak megvontam a vállam és annyit mondtam, hogy oké. A nehézfegyverzetet megbolondítottam még egy kis Armani Code parfümmel, majd teljes harci díszben lesétáltam a szálloda elé. Percek múlva egy gyönyörű Audi fékezett le előttem, amiből egy vörös koktélruhás holtsápadt Lara pattant ki.
- Tyűha, szívdöglesztő vagy! – jegyezte meg mosolyogva, de volt valami nyugtalanító a mosolyában. Talán tud valamit?
- Kösz, ez volt a célom – villantottam rá egy mosolyt, majd beszálltam az autóba.
Lara
Ahogy a pályán ünnepeltünk a fiúkkal egyszer csak szembetaláltam magam egy rosszalló barna szempárral. Ijedtemben akkorát léptem hátra, hogy csöppet sem kecsesen fenékre ültem.
- Lara? – suttogta a barna szempár tulajdonosa hitetlenkedve.
Én pedig nem tudom, hogy mitől vezérelve, de megráztam a fejem, felpattantam és elszaladtam. Meg sem álltam a hotelig. Csak a szoba csöndjében tudtam végre egy kicsit megnyugodni. A szívem kalapált mint az őrült. Azt hittem kiugrik a helyéről! Az igazat megvallva számítanom kellett volna erre a találkozásra és számítottam is, de mégsem azt váltotta ki belőlem, amit akartam. Amennyire elterveztem, hogy fölényesen és kegyesen átsiklok majd fölötte, mint egy érett nő ugyanolyan éretlen fruska módjára viselkedtem, mintha három év alatt nem változtam volna egy csöppet sem. Elterültem az ágyon és becsuktam a szemem. Természetesen egyből az ő arca úszott be elém. Nem sokat változott három év alatt, csak szőrösebb lett. Erre muszáj volt elmosolyodnom. Hallottam, ahogy kinyílik a szoba ajtaja, majd hirtelen rámvetődik valaki.
- Sergiii!!! – sikítottam, miközben jól belemarkoltam a hajába, mire ő elkezdett össze-vissza csiklandozni. - Hagyj mááár!!!– ordítottam nevetve.
- Nagyon hamar leléptél! – húzott a mellkasára, mikor végre abbahagyta a kínzásomat.
- Készülődnöm kell az estére! – vágtam ki magam.
- Örülök, hogy itt vagy te picsa! – nyomott egy nyálas puszit a homlokomra.
- Örülök, hogy bajnok vagy… picsáné! – ahogy kimondtam az utolsó szót, már pattantam is fel és bezárkóztam a fürdőszobába.
- Úgyis elkaplak – csapott az ajtóra Sergi. Mikor úgy gondoltam, hogy már elült a veszély kilopóztam, hogy magamhoz vegyem a törülközőm és a ruháimat. Sergio épp a tükör előtt álldogált félmeztelenül, mikor meglátta, hogy kijöttem, csak rámvillantott egy százegyesnek gondolt mosolyt, mire én megráztam a fejem:
- Hiába minden Sese, én már immunis vagyok a meztelen felsőtestedre.
- Akkor ezzel valószinűleg egyedül vagy a világon, Laris!
- Nem tudom, hogy mit szólna az a millió csaj, aki az ágyadba kívánkozik, ha megtudná, hogy úgy alszol, mint egy dagadt macska, lopod a takarót és hortyogsz… - hergeltem, de ő csak megvonta a vállát.
- Megelégednének csodás látványommal. – jelentette ki magabiztosan, mire én csak kinyújtottam a nyelvem és bevonultam a fürdőbe. Lassan készülődtem, miközben még mindig a Xabis témán túráztattam az agyam. Arra jutottam, hogy ha megint összefutunk érettebben fogok viselkedni. Nincs értelme tovább szenvednem miatta. Mindkettőnknek megvan a magunk élete, továbbléptünk. Senki nem tartozik semmivel a másiknak, pláne nem elszámolással. A tükörből visszanéző lány viszont valószínűleg nem ezt gondolta, mert a szeme tele volt kétségbeeséssel és olyan fehér volt, mint a fal.
- Lara, lementem, majd gyere, ha készen vagy! – kiabált be Sergi.
- Oké, sietek! – közben úgy döntöttem, hogy a kétségbeesést a szememből egy fekete szemceruzával, a sápadtságomat pedig pirosítóval fogom elűzni.
A hajamat csak átkeféltem és hátraráztam. Magamra húztam egy dögösnek gondolt pántnélküli, piros csipkeruhát és egy aranyszínű magassarkút. Felvettem a Sergiótól kapott szerencsekarkötőmet, majd még egyszer a tükörbe néztem. Egészen elfogadható volt a látvány. Kistáskámba beledobáltam a legfontosabbakat: telefon, pénz, papírzsepi, rúzs, kocsikulcs, majd elindultam. Sergi szobája, ami most az én szobám is, a tizediken volt. Sokat hezitáltam, hogy elinduljak-e gyalog vagy pedig szálljak liftbe. Mérlegelve a lehetőségeket egy tíz perces kínzás állt szemben egy tíz másodperces borzalommal. Magyarázatul csak annyit, hogy klausztrofóbiás voltam. Betegesen rettegtem a zárt helyektől. Nem viccelek, tényleg a halálomon voltam tőlük, valószínűleg azért, mert tíz éves koromban egy fél napra bennragadtam egy szekrényben egy szerencsétlen bújócskázás folyamán. Azóta sem tudtam kiheverni. Vettem egy mély levegőt és megnyomtam a lift hívógombját, miközben továbbrais erőteljesen szemeztem a lépcsővel. Egy halk csengés és az ajtó kinyílt. Nem volt olyan szűk, mint a liftek általában és hangulatosan meg is volt világítva, a bennt lévő tükör pedig optikailag tovább növelte a teret, így már kissé megnyugodtam és beléptem, majd megnyomtam a földszint gombot. Az ajtó bezárult és lefelé indultunk. A hetediken viszont újra megálltunk és kinyílt az ajtó. Meghűlt bennem a vér, amikor megpillantottam a zsebredugott kézzel álldogáló Xabi Alonsot. Ő is meglepődhetett, mert a szemei elkerekedtek és alig tudott kinyögni egy köszönést. Végül beszállt, én pedig a sarokig hátráltam. Semmi baj, Lara, túléled, 7. emelet… simán kibírod…6. emelet…mindjárt vége…5. eme… a lift újra megállt, de az ajtó nem nyílt ki. A szívem már hallható frekvencián dobogott. Xabi újra megnyomta a földszint gombot, de nem történt semmi, csak hirtelen elaludt a lámpa. Egy tompa sikoly bukott ki belőlem, mire Xabi megfordult, de ezt inkább éreztem, mint láttam. A kezeim görcsösen szorították a kapaszkodót vagy mit.
- Jól vagy Lara? – kérdezte Xabi arra fordulva, ahol engem sejtett. Ő tudta, hogy félek a bezárt helyektől. A sötét bezárt helyektől meg pláne. Megráztam a fejem, mert féltem, hogyha, kinyitom a számat kijön belőlem minden. – Megpróbálok hívni valakit. – mondta, majd Elővette a zsebéből a telefonját, és annak fényénél kereste a vészhívó gombot a liftben. Közben éreztem, hogy az arcomra kiül a hideg verejték és a lábaim is remegni kezdtek. Megnyomta a gombot, de nem történt semmi, egyre csak búgott az-az istenverte szar, de nem történt semmi, majd végre beleszólt valaki. Nem jutott el a tudatomig a teljes beszélgetés csak annyi, hogy áramszünet és még 10 perc. Még tíz nyomorult perc! Lecsúsztam a földre és lerúgtam a cipőmet. Az arcom a lift hideg falához szorítottam és próbáltam egyenletesen lélegezni. A torkomat szorongatta a sírás. Éreztem, hogy Xabi leül mellém és átkarol, majd a mellkasára húz. Nem tudtam tiltakozni, olyan voltam, mint egy rongybaba. – Nem lesz semmi baj! – nyugtatott, miközben kisöpörte a hajamat az arcomból. – Pár perc és vége. – én közben hozzábújtam és mélyen magamba szívtam az illatát, bódító volt! Kicsit csillapodott a hányingerem, ehelyett viszont elkezdtem remegni. – Mit csináljak, hogy jobban legyél? – fogta a keze közé az arcomat, de én csak megráztam a fejem, jelezvén, hogy itt már semmi nem segít, mire ő az arcát az enyémhez simította.
Nem tudtam, hogy a szívem továbbra is a lift miatt akar kiugrani a helyéről vagy már egészen más miatt. A borostája karcolta az arcomat és éreztem, ahogy a szempillái megcsiklandoznak, amikor lehunyja a szemét. Nem így képzeltem el a találkozásunkat. Annyira lehetetlen helyzet volt. Három év után találkozok újra a férfival, aki elhagyott, pedig szeretett és akit én is szerettem és most itt lebegünk több száz méterrel a föld felett egy fekete dobozban. A sors iróniája. Kezdett belém visszatérni az élet, így magabiztosan elhúzódtam a karjaiból. Botor ötlet volt, mert újra rámtört a hányinger, de visszabújni, már nem mertem.
- Jobb már? – kérdezte.
- Igen, köszönöm. – válaszoltam, amint visszatért a hangom.
Nem tudtam, hogy miről beszélhetnénk. Tudtam, hogy beszélnünk kell, majd valamikor, de ez még nem az a pillanat volt. Ez ő is így gondolhatta, mert nem szólt semmit, csak átkarolt én pedig visszahajtottam a fejem a vállára. Percekig ültünk ott, ketten a sötétben. Kicsit olyan volt, mintha az élet azt próbálta volna bizonyítani, hogy jobb nekünk így sötétben, szavak nélkül együtt, mint kinnt a valóságban. Mint akkor régen Rómában… csak ő és én, nem tudott rólunk senki. Ekkor éles fénnyel felvillant a lámpa, megszakítva idillünket és a lift is elindult pár másodperccel később. Gyorsan felálltam a földről, még kissé imbolyogva és visszabújtam a cipőmbe. Xabi is felállt, de nem csinált semmit csak nézte, ahogy igazgatom magam a tükörben. Mindketten tudtuk, hogy ha kilépünk a liftből akkor megint vége lesz egy közös pillanatnak, ami a következő másodpercre már csak emlékké silányul. Viszont az időt nem tudtuk megállítani, így a liftajtó kegyetlenül kinyílt és a hangzavar másodpercek alatt elmosta a varázst. Kiléptem a liftből és elindultam az étterem felé, de egy pillanatra megtorpantam és visszafordultam. Xabi a falnak támaszkodva állt és engem nézett, én pedig egy hirtelen ötlettől vezérelve visszasiettem és lábujjhegyre emelkedve egy könnyű csókot adtam az arcára, majd végleg otthagytam.
Caroline
Már pár perce vége volt a meccsnek, de én még mindig úgy ültem ott, mint valami kőszobor és próbáltam feldolgozni a látottakat. Nyertünk! Világbajnokok vagyunk!!! Körülöttem mindenki ugrált, sikoltozott, még a nagyanyám is, az én mindig visszafogott és méltóságteljes nagyanyám. Chris és Lara felváltva borultak a nyakamba! Lara Sergio nevét üvöltözte… mikor egy kéz hirtelen megragadott és nagyanyámhoz vonszolt, majd azonnal mellettem termett egy nő egy rakás éremmel. Esküszöm, fel sem fogom, hogy mi történik velem. A pályára nézek, ahol egy csomó piros mezes ember tolong, majd elindulnak felfelé. Nem tudom, mit kellene csinálnom.
- Csak akaszd a nyakukba az érmet – súgja valaki, oldalra nézek és látom, hogy Christopher az. Megérkezik az első ember. Nem fogom fel, hogy ki kicsoda, csak osztogatom az aranyérmeket. Megölelnek, megpuszilnak. Örömtől csillogó szemek mindenhol. Nagyjából akkor eszmélek fel, amikor szembetalálom magam egy vigyorgó Sergióval, aki a két puszi mellé még egy seggencsapást is megenged magának, de nem méltatlankodhatok sokáig, mert azonnal követi őt Villa.
- Nyertünk, bébi, nyertünk!!! – elkapja a nyakamat és egymás karjaiban ugrálunk. – Te miért sírsz? - kérdezi. Megtörlöm az arcom, ami valóban nedves. Észre sem vettem, hogy sírok.
- Én… én csak örülök – mondom elcsukló hangon.
David vigyorogva bólint, majd tovább megy, hogy helyet adjon a még várakozó Puyolnak és Casillasnak. Látom, hogy Iker arca is könnytől maszatos. Annyira bűbájosan néz ki, hogy ebben a pillanatban minden haragom el is száll. Megkapják az érmeket én pedig cserébe a puszikat. Casillas továbbra sem mer rám nézni. Amikor hátrafordulok, hogy elvegyem a kupát ismételten mindenki ordítozni kezd. Dög nehéz ez a szar, majd leszakad a karom, amíg Casillas el nem veszi(ki nem tépi) a kezemből. És akkor végre találkozik a tekintetünk. Nem tudok nem mosolyogni! Aztán már csak azon kapom magam, hogy Casillas az egyik kezével engem emelget a másikkal pedig a dög nehéz kupát és mindenki ordít, mint a háborodott. Nem is próbálok menekülni, teljesen átadom magam az örömnek, most pár percig önfeledten boldog vagyok. Nem gondolkozom azon, hogy mit kellene csinálnom, csak teszem, amit tennem kell. Sergio és Casillas vállán teszem meg az utat a pályáig, fogalmam sincs, miért hoztak ide, de nem is érdekel. Találkozik a tekintetem Larával, aki úgy tűnt osztozik a sorsomban, mert ő Fabregas és Pique válláról küld felém egy mosolyt. Édes deliriumban telik el a fél óra ünneplés a pályán, mikor végre kezdenek fogyatkozni az emberek. Muszáj hazamennem, hogy átöltözzek a bulira ezért gyorsan kisurranok az egyik studión keresztül. Pillanatnyi megbocsátásom akkor foszlott semmivé, amikor Casillas, az orrom és a kamerák előtt smároja le a körszájú barátnőjét, a tésztaképű Karbonérót. Dühösen, majdhogynem mindenkit fellökve szerzek magamnak egy taxit. A szállodába érve a kikészített visszafogott fekete estélyimet olyan nagy ívben hajítom a szoba másik sarkába, amennyire csak tudom és helyette előhúztam a szűkös készletemben fellelhető legdögösebb vörös estélyi ruhát. Amihez egy élhetetlen magasságú cipőt passzintottam. Minit nem mertem felvenni, de ez a szűk Donna Karen is olyan szűk volt, mintha semmi nem lenne rajtam. Elégedetten forogtam a tükör előtt bosszúra szomjazva. Közben felhívott David, hogy Lara nemsokára értem jön kocsival. Ezt nem nagyon értettem, de csak megvontam a vállam és annyit mondtam, hogy oké. A nehézfegyverzetet megbolondítottam még egy kis Armani Code parfümmel, majd teljes harci díszben lesétáltam a szálloda elé. Percek múlva egy gyönyörű Audi fékezett le előttem, amiből egy vörös koktélruhás holtsápadt Lara pattant ki.
- Tyűha, szívdöglesztő vagy! – jegyezte meg mosolyogva, de volt valami nyugtalanító a mosolyában. Talán tud valamit?
- Kösz, ez volt a célom – villantottam rá egy mosolyt, majd beszálltam az autóba.
Lara
Ahogy a pályán ünnepeltünk a fiúkkal egyszer csak szembetaláltam magam egy rosszalló barna szempárral. Ijedtemben akkorát léptem hátra, hogy csöppet sem kecsesen fenékre ültem.
- Lara? – suttogta a barna szempár tulajdonosa hitetlenkedve.
Én pedig nem tudom, hogy mitől vezérelve, de megráztam a fejem, felpattantam és elszaladtam. Meg sem álltam a hotelig. Csak a szoba csöndjében tudtam végre egy kicsit megnyugodni. A szívem kalapált mint az őrült. Azt hittem kiugrik a helyéről! Az igazat megvallva számítanom kellett volna erre a találkozásra és számítottam is, de mégsem azt váltotta ki belőlem, amit akartam. Amennyire elterveztem, hogy fölényesen és kegyesen átsiklok majd fölötte, mint egy érett nő ugyanolyan éretlen fruska módjára viselkedtem, mintha három év alatt nem változtam volna egy csöppet sem. Elterültem az ágyon és becsuktam a szemem. Természetesen egyből az ő arca úszott be elém. Nem sokat változott három év alatt, csak szőrösebb lett. Erre muszáj volt elmosolyodnom. Hallottam, ahogy kinyílik a szoba ajtaja, majd hirtelen rámvetődik valaki.
- Sergiii!!! – sikítottam, miközben jól belemarkoltam a hajába, mire ő elkezdett össze-vissza csiklandozni. - Hagyj mááár!!!– ordítottam nevetve.
- Nagyon hamar leléptél! – húzott a mellkasára, mikor végre abbahagyta a kínzásomat.
- Készülődnöm kell az estére! – vágtam ki magam.
- Örülök, hogy itt vagy te picsa! – nyomott egy nyálas puszit a homlokomra.
- Örülök, hogy bajnok vagy… picsáné! – ahogy kimondtam az utolsó szót, már pattantam is fel és bezárkóztam a fürdőszobába.
- Úgyis elkaplak – csapott az ajtóra Sergi. Mikor úgy gondoltam, hogy már elült a veszély kilopóztam, hogy magamhoz vegyem a törülközőm és a ruháimat. Sergio épp a tükör előtt álldogált félmeztelenül, mikor meglátta, hogy kijöttem, csak rámvillantott egy százegyesnek gondolt mosolyt, mire én megráztam a fejem:
- Hiába minden Sese, én már immunis vagyok a meztelen felsőtestedre.
- Akkor ezzel valószinűleg egyedül vagy a világon, Laris!
- Nem tudom, hogy mit szólna az a millió csaj, aki az ágyadba kívánkozik, ha megtudná, hogy úgy alszol, mint egy dagadt macska, lopod a takarót és hortyogsz… - hergeltem, de ő csak megvonta a vállát.
- Megelégednének csodás látványommal. – jelentette ki magabiztosan, mire én csak kinyújtottam a nyelvem és bevonultam a fürdőbe. Lassan készülődtem, miközben még mindig a Xabis témán túráztattam az agyam. Arra jutottam, hogy ha megint összefutunk érettebben fogok viselkedni. Nincs értelme tovább szenvednem miatta. Mindkettőnknek megvan a magunk élete, továbbléptünk. Senki nem tartozik semmivel a másiknak, pláne nem elszámolással. A tükörből visszanéző lány viszont valószínűleg nem ezt gondolta, mert a szeme tele volt kétségbeeséssel és olyan fehér volt, mint a fal.
- Lara, lementem, majd gyere, ha készen vagy! – kiabált be Sergi.
- Oké, sietek! – közben úgy döntöttem, hogy a kétségbeesést a szememből egy fekete szemceruzával, a sápadtságomat pedig pirosítóval fogom elűzni.
A hajamat csak átkeféltem és hátraráztam. Magamra húztam egy dögösnek gondolt pántnélküli, piros csipkeruhát és egy aranyszínű magassarkút. Felvettem a Sergiótól kapott szerencsekarkötőmet, majd még egyszer a tükörbe néztem. Egészen elfogadható volt a látvány. Kistáskámba beledobáltam a legfontosabbakat: telefon, pénz, papírzsepi, rúzs, kocsikulcs, majd elindultam. Sergi szobája, ami most az én szobám is, a tizediken volt. Sokat hezitáltam, hogy elinduljak-e gyalog vagy pedig szálljak liftbe. Mérlegelve a lehetőségeket egy tíz perces kínzás állt szemben egy tíz másodperces borzalommal. Magyarázatul csak annyit, hogy klausztrofóbiás voltam. Betegesen rettegtem a zárt helyektől. Nem viccelek, tényleg a halálomon voltam tőlük, valószínűleg azért, mert tíz éves koromban egy fél napra bennragadtam egy szekrényben egy szerencsétlen bújócskázás folyamán. Azóta sem tudtam kiheverni. Vettem egy mély levegőt és megnyomtam a lift hívógombját, miközben továbbrais erőteljesen szemeztem a lépcsővel. Egy halk csengés és az ajtó kinyílt. Nem volt olyan szűk, mint a liftek általában és hangulatosan meg is volt világítva, a bennt lévő tükör pedig optikailag tovább növelte a teret, így már kissé megnyugodtam és beléptem, majd megnyomtam a földszint gombot. Az ajtó bezárult és lefelé indultunk. A hetediken viszont újra megálltunk és kinyílt az ajtó. Meghűlt bennem a vér, amikor megpillantottam a zsebredugott kézzel álldogáló Xabi Alonsot. Ő is meglepődhetett, mert a szemei elkerekedtek és alig tudott kinyögni egy köszönést. Végül beszállt, én pedig a sarokig hátráltam. Semmi baj, Lara, túléled, 7. emelet… simán kibírod…6. emelet…mindjárt vége…5. eme… a lift újra megállt, de az ajtó nem nyílt ki. A szívem már hallható frekvencián dobogott. Xabi újra megnyomta a földszint gombot, de nem történt semmi, csak hirtelen elaludt a lámpa. Egy tompa sikoly bukott ki belőlem, mire Xabi megfordult, de ezt inkább éreztem, mint láttam. A kezeim görcsösen szorították a kapaszkodót vagy mit.
- Jól vagy Lara? – kérdezte Xabi arra fordulva, ahol engem sejtett. Ő tudta, hogy félek a bezárt helyektől. A sötét bezárt helyektől meg pláne. Megráztam a fejem, mert féltem, hogyha, kinyitom a számat kijön belőlem minden. – Megpróbálok hívni valakit. – mondta, majd Elővette a zsebéből a telefonját, és annak fényénél kereste a vészhívó gombot a liftben. Közben éreztem, hogy az arcomra kiül a hideg verejték és a lábaim is remegni kezdtek. Megnyomta a gombot, de nem történt semmi, egyre csak búgott az-az istenverte szar, de nem történt semmi, majd végre beleszólt valaki. Nem jutott el a tudatomig a teljes beszélgetés csak annyi, hogy áramszünet és még 10 perc. Még tíz nyomorult perc! Lecsúsztam a földre és lerúgtam a cipőmet. Az arcom a lift hideg falához szorítottam és próbáltam egyenletesen lélegezni. A torkomat szorongatta a sírás. Éreztem, hogy Xabi leül mellém és átkarol, majd a mellkasára húz. Nem tudtam tiltakozni, olyan voltam, mint egy rongybaba. – Nem lesz semmi baj! – nyugtatott, miközben kisöpörte a hajamat az arcomból. – Pár perc és vége. – én közben hozzábújtam és mélyen magamba szívtam az illatát, bódító volt! Kicsit csillapodott a hányingerem, ehelyett viszont elkezdtem remegni. – Mit csináljak, hogy jobban legyél? – fogta a keze közé az arcomat, de én csak megráztam a fejem, jelezvén, hogy itt már semmi nem segít, mire ő az arcát az enyémhez simította.
Nem tudtam, hogy a szívem továbbra is a lift miatt akar kiugrani a helyéről vagy már egészen más miatt. A borostája karcolta az arcomat és éreztem, ahogy a szempillái megcsiklandoznak, amikor lehunyja a szemét. Nem így képzeltem el a találkozásunkat. Annyira lehetetlen helyzet volt. Három év után találkozok újra a férfival, aki elhagyott, pedig szeretett és akit én is szerettem és most itt lebegünk több száz méterrel a föld felett egy fekete dobozban. A sors iróniája. Kezdett belém visszatérni az élet, így magabiztosan elhúzódtam a karjaiból. Botor ötlet volt, mert újra rámtört a hányinger, de visszabújni, már nem mertem.
- Jobb már? – kérdezte.
- Igen, köszönöm. – válaszoltam, amint visszatért a hangom.
Nem tudtam, hogy miről beszélhetnénk. Tudtam, hogy beszélnünk kell, majd valamikor, de ez még nem az a pillanat volt. Ez ő is így gondolhatta, mert nem szólt semmit, csak átkarolt én pedig visszahajtottam a fejem a vállára. Percekig ültünk ott, ketten a sötétben. Kicsit olyan volt, mintha az élet azt próbálta volna bizonyítani, hogy jobb nekünk így sötétben, szavak nélkül együtt, mint kinnt a valóságban. Mint akkor régen Rómában… csak ő és én, nem tudott rólunk senki. Ekkor éles fénnyel felvillant a lámpa, megszakítva idillünket és a lift is elindult pár másodperccel később. Gyorsan felálltam a földről, még kissé imbolyogva és visszabújtam a cipőmbe. Xabi is felállt, de nem csinált semmit csak nézte, ahogy igazgatom magam a tükörben. Mindketten tudtuk, hogy ha kilépünk a liftből akkor megint vége lesz egy közös pillanatnak, ami a következő másodpercre már csak emlékké silányul. Viszont az időt nem tudtuk megállítani, így a liftajtó kegyetlenül kinyílt és a hangzavar másodpercek alatt elmosta a varázst. Kiléptem a liftből és elindultam az étterem felé, de egy pillanatra megtorpantam és visszafordultam. Xabi a falnak támaszkodva állt és engem nézett, én pedig egy hirtelen ötlettől vezérelve visszasiettem és lábujjhegyre emelkedve egy könnyű csókot adtam az arcára, majd végleg otthagytam.
2012. január 12., csütörtök
Előzetes
Sziasztok!
Ne haragudjatok, de mostanság semmivel nem úgy haladok, ahogy tervezem, így sajnos a résszel is megcsúsztam, kárpótlásként viszont itt egy kis előzetes. Remélem várjátok már! Puszi!
"...David vigyorogva bólint, majd tovább megy, hogy helyet adjon a még várakozó Puyolnak és Casillasnak. Látom, hogy Iker arca is könnytől maszatos. Annyira bűbájosan néz ki, hogy ebben a pillanatban minden haragom el is száll. Megkapják az érmeket én pedig cserébe a puszikat. Casillas továbbra sem mer rám nézni. Amikor hátrafordulok, hogy elvegyem a kupát ismételten mindenki ordítozni kezd. Dög nehéz ez a szar, majd leszakad a karom, amíg Casillas el nem veszi(ki nem tépi) a kezemből. És akkor végre találkozik a tekintetünk. Nem tudok nem mosolyogni! Aztán már csak azon kapom magam, hogy Casillas az egyik kezével engem emelget, a másikkal pedig a dög nehéz kupát és mindenki ordít, mint a háborodott. Már nemis próbálok menekülni, teljesen átadom magam az örömnek, az arcomról még egy forgószél sem tudná letörölni a vigyort. (...) Sergio és Casillas vállán teszem meg az utat a pályáig, fogalmam sincs, miért hoztak le ide, de nem is érdekel. Találkozik a tekintetem Larával, aki úgy tűnt osztozik a sorsomban, mert ő Fabregas és Pique válláról küld felém egy mosolyt. Édes deliriumban telik el a fél óra ünneplés a pályán, mikor végre kezdenek fogyatkozni az emberek. Muszáj hazamennem, hogy átöltözzek a bulira, ezért gyorsan kisurranok az egyik rögtönzött tv- studión keresztül. Pillanatnyi megbocsátásom és örömöm épp előttem foszlik semmivé, amikor Casillas, az orrom és a kamerák előtt smárolja le a körszájú barátnőjét, a tésztaképű Karbonérót..."
2012. január 8., vasárnap
Előrejelzés
Sziasztok!
Nos, mivel alig látszok ki a vizsgákból és így elég kevés időm marad írni, túl rövid részt pedig nem akarok hozni, ezért a következő rész csak szerda/csütörtök körül lesz esedékes. Viszont kedden lehet hozok egy kis előzetest! :) Szép napot mindenkinek!
Puszi!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)